37.Fejezet

Túl korán jött el a reggel. Kialvatlan voltam, nyugtalan és fázós. Legszívesebben macskamód nyúltam volna el az ágyamon, hogy aztán egész nap csak aludjak. JiYong éjszakai mutatványa nem tett jót a szervezetemnek, pláne, hogy folyamatos beszédet igényelt az elalváshoz. Alig három órát aludtam összesen, ami édeskevésnek bizonyult a nyűgösség elkerüléséhez. 'És én így megyek megismerni JB szüleit? Csodás terv...'
Dae vitt haza, pontban nyolckor nyitottam a lakásba, amikor JaeBum ébresztője megszólalt. 'Naneeeee!' Frissen ébredt fejét látva elkapott a nevetés, ahogy kiténfergett a nappaliba. Kellőképpen durcás grimasszal adta tudtomra nemtetszését.
- Szörnyen festesz.
- Te sem vagy szebb.
- Rosszul aludtál?
- Nem. Részeg JiYongot kerestem, vittem haza, kergettem, majd nyomtam az ágyba, aztán vagy háromnegyed órán át kellett hozzá beszélnem, hogy elaludjon. Te?
- Én az edzéstől vagyok kinyúvadva. Mindenem fáj.
Szavamat tartva erősen vállba vertem, mire hisztizni kezdett.
- Ezt most miért kellett?
- Mondtam, hogy a nyivákolásért ütés jár.
- Na de ekkora?
- Gondoltad, csak a levegőbe beszélek?
- Nyűgös leszel?
- Nagyon.
- Ajjaj...
- Szerintem is. Nem lehetne ezt elhalasztani?
- Sajnos nem. Már felkészültek arra, hogy megismerjenek. Egyébként, kilenckor szeretnék elindulni, mert még be kell ugranunk egy-két helyre út közben. Megoldható?
- Persze. Lezuhanyzom, átöltözöm, és mehetünk részemről.
- Szuper, köszönöm!
Lemostam magamról az elmúlt éjszaka koszát, óvatosan belopództam a szobába, igyekeztem megfelelő ruhát találni aznapra. Végül kiválasztottam egy piros egyberészest, fekete nadrágot és a SeungHyuntól kapott bakancsom.
- Ne azt!
- Melyikre gondolsz, hétalvó?
Mark szemét  törölgetve sétált szekrényemhez. Alaposan feltúrta, végül kirángatott egy barna nadrágot és sötétkék-fekete hosszú ujjast.
- Ezt imádni fogják. Kellemesen nőies és sportos. A baki maradhat, tudom, hogy oda vagy érte.
- Köszönöm, oppa! Te vagy a legjobb.
- Tudom, tudom, nem kell dicsérni. - vigyorgott önelégülten. Megdobáltam párnával, aztán öltözni kezdtem.
- Na?
- Cuki vagy. Van itt neked valami.
- Nekem? - kérdeztem meghökkenve.
- Igen. Vagyis, hát nem annyira neked, de... Na jó, inkább elmagyarázom. Itt szokás valamilyen ajándékot vinni,  ha hivatalos jellegű találkozóra mész. A mai annak számít, de gondoltam, talán nem tudod. Úgyhogy tegnap ezeket vettem neked. - nyújtott át két gondosan csomagolt dobozkát. - A lilát add JB anyjának, a sárgát az apjának, rendben?
- Jaj, Mark, viszonozni fogom, ígérem. 
- Elég ez a csodás kis mosoly az arcodon. Na jó, kérek mellé két puszit és egy ölelést is.
Boldogan mosolyogva öleltem át.
- Az én szüleimet is meg kell majd ismerned, jó?
- Ígérem. De most futnom kell, mindjárt indulunk. Jó légy, vigyázz a többiekre! Szia!
- Szia!
Megkapta a beígért puszikat, és már száguldottam is a konyhába, hogy felszedjem JB-t, aki már készen várt.
- Pont időben. Startoljunk!
- Pillanat!
Gyorsan írtam egy üzenetet a srácoknak, amiben szép napot kívántam, és jó szórakozást, aláírattam a leaderrel is, aztán elindultam vele az oldalamon életem egyik legnyűgösebb napján, hogy megismerjem a szüleit. 
- Tényleg, miért is szeretnének megismerni a szüleid?
- Mert érdekli őket, hogy ki törölte a forever alone gondolatát a fejemből.
- Magányos voltál?
- Igen. De már nem vagyok. Te valahogy elmulasztottad ezt az érzést. Mert, még ha nem is szeretsz úgy, mellettem állsz. És ennek köszönhetően már nem érzem azt, hogy sosem fogok párra találni.
- És ezt elmondtad a szüleidnek?
- Félig-meddig. Észrevették a változást, aztán kihúzták belőlem az okot.
- Értem.
Beültünk a kocsiba, és feltettem az egyértelmű kérdést.
- Hol kell megállnunk?
- Majd egy virágosnál a közelben, és a város szélén. Tudod, apa nagyon szereti a kézzel készített figurákat, hobbija azt csinálni, úgyhogy most viszek neki egy-két alapanyagot hozzá. Tudom, hogy a tiédben festék van, úgyhogy tőlem ecsetet és festékkeverő tálat kap.
- Rendben. De miért pont a város szélén?
- Van egy hobbibolt amelyik olyan ecsetet árul, amire apa vágyott évek óta.
- Oh, értem.
- Ha gondolod, pihenj nyugodtan, nyűgös éjszakád volt.
- Nem, azt hiszem, azzal csak rontanék a helyzeten. Viszont, egy kávé sokat segítene.
- Rendben. Akkor az első stopnál iszunk egyet, jó?
- Jó.
Nagyjából fél óra alatt elértük a város legszélét, hála a gyenge forgalomnak. JaeBum leparkolt egy aprócska faház előtt, ellenőrizte ébren vagyok-e, rám mosolygott.
- Mi az?
- Annyira aranyos vagy így. Meg nem mondanám, hogy ugyanaz a lány vagy, aki a szuszt is kihajtotta belőlem tegnap.
- Umm, kösz... asszem.
- Miért vörösödsz?
- Nem tudom. Zavarba hoztál.
- Azt szeretem. - mosolygott még szélesebben.
- Ez az a bolt?
- Igen. Bejössz velem?
- Igen.
Kipattant a kocsiból, ajtót nyitott nekem, előre engedett, derekamnál fogva vezetett a megfelelő polchoz. Ecsetek tömkelege sorakozott rajta, de engem valami más fogott meg. 
- Az mi?
- Az ott? Gipsz. Formát tudsz vele kiönteni, dombornyomatot csinálni, meg hasonlók.
- De tuti! A belvárosban is tudok venni?
- Igen, persze. Miért?
- Ha tudok vele dombornyomatot csinálni, akkor szükségem lesz a kezetekre. Meg egy-egy fémdarabra, a nevetekhez.
- Mire készülsz?
- Megőrzöm a kezetek. - mosolyogtam rá. - Mert ti mind a szívemhez nőttetek, és szeretném, ha mindig velem lennétek. Részben legalábbis.
- Édes gondolat. De mi így is mindig veled vagyunk.
- Viszont nemsokára kezdődik az utazgatásotok, és akkor nem leszünk együtt.
- Igaz....
- Na, ne kedvetlenedj el! Úgyis mindig a nyakatokra fogok járni üzik formájában. Mindenről tudni fogtok, mindent megmutatok képekben, elárasztalak majd titeket. Rendben?
- Igen. Na, gyere, még kávézni is akarunk.
Lekapott egy hatalmas csomag méregdrága ecsetet a polcról, kifizette, bedobta a kocsiba, aztán csuklón ragadott és áthúzott egy parkon.
- Tudok ám anélkül is járni, hogy vonszolnál.
- Bocsi! Elgondolkodtam.
- Semmi baj.
- Gyere, ülj le! Én hozok kávét.
- Ahogy óhajtja, felség! - kezdtem hajbókolni, mire elnevette magát, és vigyorogva az egyik kültéri székre nyomott. Még nem volt túl hideg, így megtehettük, hogy a szabadban fogyasszuk el a kellemesen forró nedűt. Beszélgettünk, adott pár tippet a szüleivel kapcsolatban, mesélt egy-két régi történetet, én pedig figyelmesen hallgattam, kiélvezve a ritka pillanatok egyikét, amikor megnyílt. Ilyenkor nem azért jegyzetelt az ember fejben, mert muszáj volt, hanem azért, mert érdekes, mert meg akarta jegyezni. Imádtam, ha beszélt.
- Lassan mennünk kell.
- Felőlem indulhatunk.
Fizetett, beültünk a kocsiba, bekapcsolta a fűtést, mert lehűlt szegény gépezet, és tovább indultunk. Végig ő beszélt, én pedig sasoltam, elcsíptem minden mosolyt, néhányat meg is örökítettem a telómmal. Megálltunk virágot venni, közölte, hogy lassan célba érünk, végül leparkolt egy családi ház előtt. Kiszálltunk, nyújtóztunk, aztán magunkhoz vettük a csomagokat és becsöngettünk. Nyílt az ajtó, és szinte kirobbant a házból egy nő.
- Itt vagytok, oh, Istenem, tényleg itt vagytok!! Gyertek be, gyorsan, még megfagytok! Jól utaztatok, nem volt nagy a forgalom?
- Nem, Omma, minden rendben ment. Szia! - ölelte át JB már az előszobában, aztán besétált a nappaliba, a nő pedig hozzám fordult.
- Tessék, bújj bele ebbe! Vigyázni kell a lábacskáidra, nehogy felfázz. Jaj nekem, gyere ölelj meg végre! Úgy vártunk már! Hívj Ommának!
Zavarba jöttem. Meghajoltam, engedelmesen hagytam, hogy az asszony kiszorítsa belőlem a szuszt is, aztán enyhén zihálva a nappaliba tessékeljen. Illedelmesen köszöntem JB apjának, bemutatkoztam, meghajoltam, megdicsértem a házat.
- Nagyon aranyos lányka vagy, mit ne mondjak! És ügyesen beszélsz, szépen használod a szókincsed. Viszont, ha még egyszer uramnak szólítasz, kilógatlak az ablakon, értettél?
- Igen.
- Hívj Oppának, mint JaeBum! Egyszer úgyis erősebb kötés lesz köztetek, mint munka és barátság, nem akarom addig ezt hallgatni.
- Igen, Oppa.
- Na, ülj le! Mesélj magadról!
- Mire kíváncsi, Oppa?
- Mindenre. Ez a lökött mesélt ugyan, de ki tudja, hol tévesztett. Úgyhogy most mindent mesélj el magadról!
- De úgy volt, hogy én dolgoztathatom! - csapta gyengéden vállon a felesége.
- Megy az így is.
- Yuseong, kedveském, segíts nekem a konyhában! Amerikai konyhánk van, látod? Így mindenki együtt lehet még akkor is, ha nagy ünnep van és a nők egész nap a konyhában robotolnak. El kell látogatnod hozzánk karácsonykor is! De szép is lesz bemutatni a rokonoknak az én fiacskám csodaszép barátnőjét!
- Oh, én nem....
- Omma, jól tudod, hogy nem a barátnőm. Kérlek, ne hozd zavarba!
- Ne szegülj szembe az anyáddal! Ha azt mondom a barátnőd, akkor az is! Megértettél? Gyönyörű unokáim lesznek a házasságotokból.
Tágra nyílt szemmel próbáltam feldolgozni JB anyjának szavait, de nem hagytak rá időt. Míg Omma a pulthoz tessékelt, hogy zöldséget aprítsak neki, Oppa újra felszólított, hogy meséljek. Így nem volt más választásom, beszéltem és daraboltam, hol JaeBum apját, hol a srácot nézve. Előadtam a rég betanult szöveget arról, hogy honnan jöttem és miért, hogy hogy éreztem magam, milyen élményeket éltem át, és miért nincsenek fényképeim a múltból. Esetenként azért a kezemre is lepillantottam, hogy ne váljak gyanússá, de persze így is észrevették, hogy gyorsan jár a kezem.
- Nagyon ügyesen bánsz a késsel.
- Köszönöm Omma! Jackson tanított rá.
- És a lökött mit tanított neked? - mormogta JB apja.
- Önbizalmat adott, és okot arra, hogy minden akadályon áttörjem magam.
- Valóban? - mosolygott mellettem az anyja.
- Igen. Azt mondta nekem, hogy ha megállok, ha nem haladok, öregként nem lehetek majd biztos abban, hogy elértem mindazt, amire vágytam, mert nem törtem át minden falat azonnal, így talán elszállt egy nagy lehetőségem.
- Hát ilyen bölcs ember az én fiam?
- Igen, Oppa, ilyen bölcs. - mosolyogtam.
- Te minden szavamra figyelsz? - pislogott nagyot JB.
- Persze. Tudhatnád, hogy mindent megjegyzek, amit csak lehet.
- JaeBum, ajánlom, hogy becsüld meg ezt a lányt! Nagyon odafigyel a szavaidra.
- Megbecsülöm, Omma.
- Ne felejtsd el fiam, hogy minden jót csak mértékkel szabad!
- Nem felejtem, Oppa.
- Ha ti ketten összevesztek, én kitagadlak fiam, ne feledd!
- Nem rajtam múlik.
- Nem fogunk összeveszni, ígérem.
- Nagyon helyes! Kis viták persze minden kapcsolatba kellenek, de nagy veszekedés nem. Megjegyeztétek, pihések?
- Oppa, mi nem vagyunk egy pár.
- De lesztek.
JaeBum nyűgösen húzta végig kezét fejbúbjától álláig, bocsánatkérő tekintetet eresztve felém.
- Yuseong, tisztítsd meg a húst!
- Igenis!
- Jaj, ne úgy! Fiam, segíts neki. Olyan ügyes voltál, hogy el is felejtettem, hogy nem értesz még az ételeinkhez. Ne helyette csináld, mutasd neki, irányítsd!
- Igen, Omma!
- Drágám, szükségem lenne a segítségedre.
Az idősek JaeBumnak mutogatva távoztak, én pedig úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.
- Ne haragudj, tényleg nagyon hangsúlyoztam, hogy nem járunk. - súgta a fülembe.
- Semmi baj, leader, nagyon aranyosak. De mit kezdjek ezzel? - böktem a húsra.
Mögém állt, és kezemet fogva magyarázta, mit hogyan kell levágni, darabolni, ízesíteni. Együtt nevettünk a közös bénázásokon, mert azért négy kézzel sokkal nehezebben boldogul az ember. Annyira lefoglalt, hogy egyikünk kezét se vágjuk el, hogy észre sem vettük a visszatérő szülőket, akik mosolyogva kameráztak.
- Mintha már most házasok lennétek. Hát nem aranyosak, drágám?
- Eh. Mi is ilyenek voltunk.
- Na, mossatok kezet, a többit befejezem én. JaeBum, vezesd körbe a vendégünket!
- Igen, Omma! - hangzott a kórus.
- Még egyszerre is beszélnek. - csapta össze kezét az asszony.
- Gyere, mielőtt helyben összead. - csóválta fejét a leader, mire csak vigyorogni tudtam. Elvezetett a füdőig, szórakozva, egymást spriccelve kezet mostunk, aztán elindultunk az előírt körútra, utoljára hagyva JB gyerekszobáját.
- Hatalmas.
- Tudom. Igyekeztek minél több dolgot megadni nekem, hogy ne érezzem magam egyedül testvér nélkül.
- Értem.
- Mutatok neked valamit, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki érte.
- Eskü.
Íróasztala felső fiókjából kihalászott egy már rongyos füzetet, tele újságkivágásokkal, jegyzetekkel, firkákkal.
- Ez itt, a céllistám. Vagy bakancslista. Ahogy jobban tetszik. Mindent, ami benne van, el akarok érni az életemben, és harcolni fogok értük.
- Vao... Az ott egy sziget?
- Igen. Oda megyek majd először nyaralni a feleségemmel.
- Hmm. És ki lesz a feleséged? Benne van? - vigyorogtam kajánul.
- Nincs. Csak nagy vonalakban. De azt az oldalt nem olvashatod el.
- Miééért?
- Mert nem. Még a végén megsajnálnál.
- Jaj, JB, ne csináld már, tudod, hogy kíváncsi vagyok!
- Nem.
- Akkor felmászom a szekrényed tetejére, hogy ott nézzem meg.
- Na azt már nem, Kisanyám! Nem eresztelek!
Az ágyra döntött és keresztbe feküdt rajtam, én pedig visítva kalimpáltam alatta. Tudtam, hogy feláll a szőr a hátán, ha hideg kézzel a hasához érek, hát úgy döntöttem, megfagyasztom.
- Te mi az Isten nyilát művelsz? Jéghideg a kezed! Eressz el!
- Szállj le rólam!
Azonnal törökülésbe vágta magát, én pedig őt kifigurázandó, követtem. Közelebb hajolt hozzám, közelebb hajoltam hozzá, míg végül homlokunkat összeérintve ültünk egymással szemben az ágyon.
- Érdekes pillanat. - súgta.
- Az.
- Régen zavarba jöttem volna.
- Most én jövök tőle zavarba.
Lépések zaja ütötte meg fülemet, elhúzódtam, és lapozni kezdtem a könyvet.
- Szóval sziget.
- Igen.
- És mi van még?
- Hát, szeretném látni a Taj Mahal-t.
- Az az indiai izé?
- Gyerekek! Zavarhatok?
- Persze, Omma.
- Aranyom, ettél már kimchit?
- Igen, Omma. 
- És ugye ízlett?
- Igen, Omma.
- Akkor délután megtanítom, hogyan kell csinálni. Te is beszállsz, lustaság!
- Tetszik ez a jelző. Dologtalan gyerek volt?
- Alig volt itthon. Mindig táncolt vagy énekelt valahol, csak este esett haza, és azonnal ágyba dőlt. De én majd délután mesélek, most beszélgessetek csak ti.
Sejtelmes mosollyal távozott, JaeBum ismét csak a fejét rázta.
- Rémes ez a nő.
- Szerintem aranyos. Viszont apukád egyik mondatát nem értettem. Mi az, hogy minden jót csak mértékkel szabad?
- Igazából én sem értem teljesen. De a lényeg, hogy vigyázzak rád, és ne töltsük együtt túl sok időt, mert egymásra ununk.
- Ja, hogy úgy! Így már értem.
- Tudom, furcsák.
- Nekem nincsenek szüleim, nem tudom, milyennek kéne lenniük, hogy azt mondd, normálisak. - vontam vállat.
Csend telepedett a szobára. JaeBum mindig kényes témának érezte a gyerekkorom és szüleim hiányát, még ha engem nem is zavart. 'Hogy hiányozhatna valami, amit sosem tapasztaltam?' Ugyanakkor jól esett, hogy komolyan vette a múltam, és annak minden egyes lukas területét. Óvatosan felemelte kezemet és lehelgetni kezdte.
- Még mindig jéghideg vagy.
- Tudom.
- Yuseong?
- Igen?
- Kérem a listám!
- Miért?
- Mert tartok tőle, hogy elolvasod azt a bizonyos oldalt.
- Ennyire zavar, hogy kíváncsi vagyok?
- Igen. Majd úgyis megtudod egyszer. - mosolygott.
- Rendben. De nehéz lesz úgy odaadni, hogy fogod a kezem.
- Persze, bocsi.
- Nahát, most te vörösödsz! - öltöttem rá nyelvet.
- Gyere csak ide!
Kiabálva kergetett körbe a szobában, mígnem felmásztam a ruhásszekrény tetejére. Fejrázva állt meg a bútordarab előtt, rosszalló pillantásokat küldve felfelé.
- Gyakran felejtem el, hogy mennyire erős vagy. Túl gyakran.
- Ez nem erő volt. Technika.
- Ugyanaz. Képesség, ami sem nekem, sem senki másnak nincs birtokában rajtad kívül.
- Butaság. Nektek is lesz, nem is olyan sokára. Legfőképp fejszámolás egyébként. Amúgy mennyire haldokolsz a fájdalomtól?
- Eléggé. De most nem üthetsz meg, mert te kérdeztél.
- Nem állt szándékomban. Vigyázz!
Hátrált két lépést, én pedig leugrottam. Pont időben, mivel Oppa alig egy másodperccel később benyitott, hogy ebédelni hívjon bennünket.
'Huhh, basszus! Ez necces volt.'
- Ez necces volt.
- A fejemben olvasol?
- Csak sokat hallottalak beszélni.
- Ott a pont.
- Gyere Babám! Együnk, mert éhen halok.
Az ebéd vidáman telt. Omma és Oppa ezer örömmel árasztottak el cikibbnél cikibb sztorikkal a kis Im JaeBumról, aki vörösödve ült mellettem, finoman bokán rúgva engem minden kérdésnél, amivel elősegítettem az újabb történetek elhangzását.
- Emlékszem, egyszer elmentünk csónakázni, JaeBum még nem tudott úszni, ezért mentőmellény volt rajta. Annyira le akarta venni, hogy végül beleesett a tóba. Két évbe telt rávenni, hogy uszodába jöjjön velünk, akkor is csak azzal, hogy távirányítós autót kapott utána. A kis drágám három nap alatt teljesen tönkre tette, és felajánlotta, hogy megtanul úszni, ha kap egyet, ami fémből van.
- Az is csak egy hetet élt. Addigra már a belső szerkezete érdekelte, nem az, hogy menni tudjon.
- Mennyi idő alatt tanulta meg?
- Yuseong!
- Négy hónap.
- Oppa!
- Nem ment neki, félt a víztől.
- Attól tartott, hogy elsüllyed, amitől lefagyott.
- De nem pont azért kellett volna kapálóznia?
- Kicsi voltam, féltem.
- Szeretsz úszni?
- Szeretek. - vágta rá durcásan a leader.
- Akkor majd megtaníthatnál. Azt hiszem, én nem tudok.
- Hogyhogy azt hiszed? - csodálkozott Omma.
'Basszus!'
- Hát, vannak dolgok, amikre nem igazán emlékszem. Tudja, nemrég szereztem be egy kisebbfajta amnéziát. Azt hiszem, túl nagyot estem. Így vannak dolgok, amikre nem emlékszem, vagy csak kis mértékben. Nem túl sok, és nem jelentős dolgok, csak kisebb lukak a memóriámban.
- Jaj, szegénykém, mi történt?
- Egy kisebb baleset, a kelleténél nagyobb esés. De ez az ára annak, ha folyamatosan mozog az ember. Néha vannak ilyenek. - vontam vállat vidáman. - Majd visszatérnek a dolgok.
- Reméljük minél hamarabb. - tette hozzá JaeBum.
- Mondd, Yuseong, a szüleid nem aggódnak érted, ilyen távol otthonról?
- A szüleim már fentről lesik a világot, Omma.
- Ezt hogy érted?
- Omma, ez kényes téma, nem szereti, kérlek, hagyd!
- De ha egyszer az anyád nem érti, akkor el kell magyaráznia. - vágta tarkón Oppa JaeBumot.
- Rendben. Omma, a szüleim meghaltak egy balesetben pár éve. Valóban nem szeretek beszélni a dologról, sajnálom.
- De akkor ki gondoskodik rólad, ki aggódik érted?
- SeungHyun és T.O.P. a BigBangből ezer örömmel ruházták fel magukat pótanyám és pótapám szerepével. Nagyon aranyosak, esküszöm jó szülők lennének. - mosolyogtam.
- Várjunk csak! De hiszen téged neveznek az újságok Mindenki Babájának! Te vagy az a lány, akiért úgy odavan mind az öt pihés!
- Igen, Oppa, én vagyok.
- Jaj, hát te kaptad a gyűrűt is akkor? Meg sem ismertelek, annyira más voltál a színpadon. És én nem értettem, miért volt olyan fontos, hogy megnézzem a felvételek! Hiszen te gyönyörűen táncolsz, angyalkám!
- Köszönöm, Omma!
- Én nem láttam.
- Akkor nézzük meg együtt ebéd után! Mit szóltok?
- Nekem tetszik az ötlet. - kezdte JB a fejemet simogatni erősen vigyorogva.
- Talán nem szereted?
- Valahogy úgy érzem, az nem én vagyok. Nem is hasonlítok magamra.
- Azért megnézzük. Érdekel.
Oppa ezzel lezártnak tekintette a társalgást. Ebéd után segítettem mosogatni, pakolni, míg a két erősebb nemű összehajtogatta az ebédlőasztalt. Gyorsan előkerült néhány hatalmas tál, alájuk szőnyeg, közéjük párnák, tekintélyes méretű zsákokban, ládákban és hasonlókban pedig a kimchi hozzávalói. Omma listával a kezében járta őket körbe, aztán nagy jajongás és mentegetőzés közepette elküldött JaeBumot és engem a boltba, mondván, hogy keveset vett valami érthetetlen nevű dologból. Még azt sem tudtam megállapítani, hogy zöldség, gyümölcs, tengeri kütyü. 'És ebből készül a kimchi...? Azt hiszem, már nem is ízlik annyira.' Persze gyalog kellett mennünk, mert ne pazaroljuk a benzint, és amúgy is, addig ő előkészíti amit elő kell. Hámoz, darabol, hasonlók. Nem lehetett vele ellenkezni, gyorsan kipaterolt minket az ajtón, minek hála bent ott maradt a kesztyűm. 'Hurrá!' Zsebre vágott kézzel battyogtam a leader mellett, akinek persze mindenki köszönt, aki csak látta.
- Morci vagy?
- Nem.
- Akkor miért tartod így magad?
- Hogy?
Kezemre mutatott.
- Fázik a mancsom. Omma kidobott, mielőtt kesztyűhöz jutottam volna.
- Kéred az enyémet?
- Nem, köszönöm! Így nem vészes.
- Biztos? És ha csak az egyik felét adom rád?
- Ne, tényleg nem kell, köszi!
- Mutasd a kacsód!
- Minek?
- Hogy lássam, mennyire fázik.
Szemforgatva húztam ki őket zsebemből, JaeBum pedig azonnal szabaddá tette sajátjait.
"Még hogy nem kell? Már vörösek, te buta!" szidás kíséretében megállított, megragadta mindkét kezem, majd szájához emelve lehelgetni kezdte. Meglepett, nem vártam, hogy ilyen gesztust tesz nyilvános helyen, egy utca kellős közepén. Fülig pirulva néztem őt, ő pedig engem. Ezúttal mindketten zavarban voltunk. Bőre melege szinte perzselt, egyrészt, mert kettőnk keze közt legalább hét fok eltérés volt, másrészt, mert ahogy finoman dörzsölgetve a kipirosodott bőrt hozzám ért, a levegő megtelt elektromossággal.
- Mi van ilyenkor velünk?
- Nem tudom. - hunyta be szemét.
- Hazug.
- Tessék?
- Csak akkor hunyod be a szemed, ha hazudsz. Azt hiszed, nem vettem észre? - vigyorogtam.
- Imádom a megfigyelőképességed.... Meg utálom is.
- Tudom, JaeBum.
- Vonzzol, mint valami mágnes. De nem merek közeledni. Tudom, hogy elutasítasz.
- Honnan?
- Látom a szemedben.
- A szememben?
- Igen.
- Figyel minket egy srác.
- Sejtettem, hogy nem hagyjsz békén! - kiáltotta el magát a leader.
- Megcsókolod végre, vagy várjak még fél órát?
- TaeMin! Muszáj mindig belekontárkodnod az ilyenekbe? - emelte meg kicsit kezeinket, aztán újra lehellgetni kezdte.
- De most akkor szerelmet vallasz, vagy mi lesz már?
- Melegítem a kezét, mert az anyám kipaterolt a házból, mielőtt kesztyűt vehetett volna.
- Szokás szerint. Szervusz, TaeMin vagyok, JB gyerekkori barátja. Örülök a találkozásnak.
- Üdv, az én nevem Yuseong.
- Nahát, Mindenki Babája hazamegy egy sráccal. Jártok?
- Nem. Csak bemutat.
- Már mondtam, hogy nem azt jelenti a neve.
- Mit?
- Hogy mindenkivel lefekszel, hogy stresszlevezető vagy a felsőbb rétegekben.
- Hogy mi van? Mondd csak, perverz vagy, vagy csak címeres ökör?
- Ne merj velem így beszélni!
- Miért néz engem mindenki ribancnak? - fordultam JaeBum felé.
- Nem ribi vagy, hanem egy képmutató kurva, mucuskám!
- Ne beszélj így velem! Egyébként sem téged kérdeztelek.
- Miért, mit teszel? Megütsz, aztán sírni kezdesz, mert letört a körmöd?
Nem bírtam tovább a kölyökképű stílusát, nemes egyszerűséggel felképeltem, mire neki esett a mellettünk lévő kerítésnek. 
- Te megőrültél? - meresztette rám szemeit.
- Annyi erő sincs benned, hogy egy pofont elbírj, de keménykedsz. És te nevezel engem képmutatónak? Szállj magadba!
- Nekem te ne pampogj! Vagy szeretnéd, hogy megverjelek? Gyorsan megtanulnád, hogy bánj velem.
- TaeMin, kérlek! Nem szeretném, hogy megsérülj, márpedig ez a lány tényleg képes lenne komoly fájdalmat okozni. A szemem láttára ugrasztotta ki, majd törte el százhúsz kilós srác vállát, ne akarj vele összeakaszkodni! Yuseong, ne haragudj rá, nagyon szereti túlfeszíteni a húrt az embereknél, bár nem értem, miért. Kérlek, ne bántsd!
- Nem fogom.
- Miért neveznek téged Mindenki Babájának?
- Mert tizenkét idol babusgat az újságírók szerint.
- És szerinted?
- Is. De az más tészta. Én anyáskodom a fiatalabb csoport felett, felettem apáskodik a felsőbb generáció, és mindenki rám próbál vigyázni, mert nőnemű vagyok. - forgattam szememet.
- Hát, pedig nemigen van rá szükséged. Nagy a taslid.
- Tudom. 
- Most berágtál rám?
- Mondjuk azt, hogy zavarsz.
- Oké. Akkor megyek. Vigyázz erre a nyomira!
- Effelől nem kell aggódnod.
- Sejtettem.
- Huh, tényleg hisztis vagy. - szusszantott az említett TaeMin távolodó alakját figyelve. - Máskor nem ütöttél volna.
- Igaz. Na, menjünk! És húzd vissza a kesztyűd, mert lefagy a kezed!
- Igenis!
- Mikor szoktok már le erről? - néztem az ég felé.
- Soha.
Naná, hogy a szupermarketben egy árva darab miafrásznevű hozzávaló sem akadt, így üres kézzel kellett visszasétálnunk a szitkozódó JaeBummal.
- Komolyan, megörjít! Hogy lehet valaki ennyire minden lében kanál? Az agyam eldobom tőle, de tényleg!
- Nyugi már, csak jót akar neked! - simítottam meg vállát.
- De ez nekem kínzás.
- Kösz a finom kritikát!
- Nem úgy értettem. Csak, ha nonstop veled kell lennem, fájni kezd a szívem. Márpedig ma sokat vagyunk kettesben.
- Majd kerüllek otthon.
- Hát ez nem hangzik jól.
- Bocs!
- Nem baj, jogos volt. De még mindig nem beszélgetsz velünk. Miért?
- Mert nem hiszek abban, hogy csak úgy túllépett bármelyikőtök a történteken. Ahhoz túl nagy a súlya.
- Mind tudjuk. De igyekszünk egyszerűen nem foglalkozni a dologgal.
- Márpedig kellene. Érzem a feszültséget mikor hozzám szóltok, várom a pillanatot, amikor el elküldtök. De semmi. Mint a vihar előtti csend.
- De nem lesz vihar.
- Előbb-utóbb biztosan becsap a villám valaki fejében, és akkor berobban. Nem akarok erre várni.
- Nem válthatnánk témát?
- De, persze.
- Yugyeom szégyelli magát amiért megsiratott.
- Váltsunk témát!
- Rosszat mondtam?
- Nem, és igazából Yugyeom nagyon kedves és aranyos volt, megértő, és nyugodt, és pozitív, csak nem sokkal azután, hogy beszélgettünk a maknaeval, nagyon rondán összevesztem Jivel, ami nem jó emlék. Aztán Jackson megvigasztalt, de akkor megjelent a BB-leader hisztis verziója, és megint tönkre tette a kedvem, és végül mégis jó volt a hangulatom, éjjel kibékültem JiYonggal is, szóval nagyon hosszú nap volt, lényegesen hosszabb, mint szabadott volna. Nem is tudom, hogy jó vagy rossz nap volt, de megzizzenek, ha eszembe jut.
- Azért az edzést határozottan élveztem.
- Az jó buli volt. Szegény Junior olyan nagyokat esett... De volt már nehezebb dolgom is, ha tényleg szeretne edzeni, vele kicsit lassabban haladok majd, és minden rendben lesz.
- Szerintem szeretne. Ragyogott a szeme ahogy magyaráztad, mutogattad a dolgokat, és bár tényleg majd belehalt az edzésbe, szerintem jól érezte magát.
- Majd kiderül.
Idő közben célba értünk, JaeBum ajtót nyitott nekem, betessékelt. Kiabálást, csapkodást hallottam az emeletről leszűrődni, kérdő tekintettel fordultam a leader felé. 'Vajon szabad ebbe beleavatkoznom?' 
Ő megrázta a fejét, aztán felrohant, én pedig az előszobában maradtam.
- Hagyd békén! - hallottam kiáltását.
- Tűnj el, pihés!
- Nem, amíg nem ereszted.
- Takarodj!
A következő pillanatban JaeBum legurult a lépcsőn és eszméletlenül terült el. Stabilba feltettem, nehogy baja essen, aztán a hangok forrását vettem célba. A szülői hálószobába érve Oppát láttam meg, amint Omma nyakát szorongatta.
- Eressze el!
A férfi elengedte feleségét és őrült tekintettel indult felém.
- Yuseong, fuss! Fuss el! - kiabált Omma, de nem mozdultam.
Oppa ütésre emelte kezét, de mielőtt elért volna Jae jelent meg köztünk és vállalta be a pofont.
- JaeBum, ne!
Arrébb löktem, amivel nyertem egy rúgást a gyomorszájamba. 'Éljen!' A fájdalomtól egy pillanatra elhomályosult ugyan a látásom, amit megpróbált kihasználni egy újabb ütésre, de reflexeim nem hagytak cserben. Kitértem előle, szemügyre vettem a terepet, nyugtatásra alkalmas helyet és eszközt keresve. Az ágyat választottam, függönnyel koronázva, és már készen is volt a terv. Lapulóstartba vágtam magam, amivel megleptem, és a pillanatnyi leállást kihasználva egy szerencsés ütéssel az ágy széléhez vezettem, amiben a következő lépésnél elakadt, és az ágyra zuhant. Letéptem a függönyt, egyik csuklójára kötöttem, aztán átdobtam magam az ágy alatt és másik kezéhez rögzítettem az anyagdarabot.
- Omma, nem sérült meg?
- Nem. - rebegte az asszony.
- JaeBum?
- Megleszek.
- Akkor valaki mondja el nekem, mi történt. - fújtam nagyot, miközben a szekrényhez sétáltam, kivettem egy zoknit, majd a kiabáló férfi szájába tömtem hangtompítás gyanánt.
- Könnyedén kijön a sodrából és nem titkolja.
- Na de ennyire? - kikerekedett szemmel fordultam Oppa felé. - Nem tudta, hogy egy asszonyt bántani bűn? Hogy egy gyereket bántani szintén bűn? Hogy lehet olyan marha, hogy a saját szeretteinek árt?
- Yuseong?
- Tessék, Omma!
- Te erősebb vagy a férjemnél.
- Tudom. Nem egészen olyan világból jöttem, ahol megengedett volt a gyengeség.
- Ezt hogy érted?
JaeBumra néztem, aki egy apró bólintással jelezte, hogy mesélhetek valamennyit.
- Omma, Oppa, egész életemben szó szerint harcoltam az életben maradásért. Lényegesen keményebb vagyok, mint látszik, és ha szükség van rá, igenis igénybe veszem a képességeim. Sajnálom, hogy hazudtam, nem szívesen teszem, de muszáj. Oppa, figyelni fogok. Ha csak egyetlen hangosabb szót elejt Ommával szemben, jövök és helyreteszem az agyát. Tudom, a saját házában ne mondjam meg magának, hogy mit tehet és mit nem, de sajnos közölnöm kell, hogy megteszem. Nem bírom azokat, akik ártatlanokat és gyengéket bántanak. Figyelni fogok.
- Yuseong, lassan megfullad.
- Nyugi, semmi baja. A dühtől vörösödik. Ha lehiggadt, majd kérem engdje el, Omma! JB, konyha, most!
- Igenis!
Lesétáltunk a földszintre, leültettem egy bárszékre a pultnál, jeget halásztam a mélyhűtőből, és lábai közé állva nyomtam arcához.
- Aish, hideg!
- Ne sírj már! - vigyorogtam.
- Neked könnyű, te kis kemény!
- Nem vagyok kicsi.
- Igaz. Te csöpp vagy. Apró, mini, törpe.
- JaeBum!
- Nem baj, szeretem a pici lányokat. Olyan kis cuki, hogy mindenkire felfelé nézel.
- JaeBum, csend!
- De nem ám!
Ajka játékos mosolyra húzódott, lábát összekulcsolta csípőmnél, ezzel közelebb húzva magához.
- Egy gonosz, csábító kis törpe vagy, akit mindenki látszólag ok nélkül imád. Köztük én is. És te a legkevésbé sem erőlködsz, hogy ez így legyen, sőt, próbálsz valamiféle távolságot tartani velünk szemben. Precíz vagy, védelmező, anyáskodó, játékos és vidám, minden velünk töltött percedben, mégis tartasz egy falat önmagad és a többi ember közt. De csak akkor venni észre, ha a szemedbe néz az ember. Hogy csinálod? Jóval többet tudsz rólunk, mint mi valaha is fogunk rólad, és ez mégsem zavar senkit, mert igazából fel sem tűnik.
- Csak önmagam vagyok. És szeretlek hallgatni titeket. Ennyi a titok. Na meg, hogy a múltamról nem beszélek.
- Gyűlölöm, hogy nem volt rendes gyerekkorod.
- Tudom, JaeBum. De én nem sajnálom, mert itt van ez a jelen, amit imádok, mindenestül. Nem hiányzott soha más, csak ti.
- Örömmel megyünk az agyadra, hercegnőm.
- Akkor jó. TaeMin megbízható?
- Igen. Miért?
- Szeretném, ha ő lenne a szemem.
- Megbeszélem vele. - bólintott a leader.
- Köszönöm! Jobb már?
- Igen.
- Hazug.
- Nem igaz. Csak... Kicsit magasan van a pulzusom.
- Azt hallom.
- Bocsi...
- Nem baj. Majd megszokod.
- Remélem soha.
- Miért?
- Mert az azt jelentené, hogy már nem mozgatsz meg, hogy már nem érdekel, mi van itt. - tette kezét mellkasára. - És az nem fordulhat elő, mert mint leader, az a dolgom, hogy érdekeljen. Menjünk! Náluk ilyenkor olyan dolog jön, amit nem szeretnénk hallani.
Gyorsan felöltöztünk, firkantottam egy cetlit, amin elnézést kértem az okozott kellemetlenségekért, kitettük az asztalra az ajándékokat, majd bepattantunk a kocsiba. Szokás szerint oldalra fordultam az anyósülésen, láttam JB gondterhelt arcát, de nem szóltam. 'Ha el akarja mondani, majd elmondja.' Csendben haladtunk a város felé. Nem beszéltünk, nem volt rá szükség.
- Engem nem zavar. És megtartom a titkot.
- Köszönöm. De.... Tudod, tőle örököltem a hirtelen haragom.
- Tudom. És mint mondtam, nem zavar. Te tudod kezelni.
- Igen.
- Ne légy már ilyen búvalbélelt! Tiszta sor, hogy furcsán alakult ez a nap, de annyira azért nem vészes szerintem.
- Igazad van. Csak kellemetlen egy kicsit. Mármint, nem minden ember szülei ilyen furcsák.
- Sejtettem. Viszont mindenki flúgos egy kicsit.
- Igaz.
Újra csend telepedett ránk, de JaeBum hamar megtörte.
- Jackson?
- Tessék?
- JACKSON?
- Igen.
- Miért? Úgy értem, hogyhogy? Szóval, na, érted, nem?
- De. És igazából nem tudom. Egyszerűen csak minden dilijével, butaságával és hibájával együtt a szívembe férkőzött. Bár ti is, csak ő valahogy másképp.
- Szóval különösebb ok nélkül őt választották a bentiek?
- Olyasmi. - bólogattam elpirulva.
- Vigyázni fog rád.
- Tudom.
- Örökre. Még ha szakítotok is, időlegesen vagy végleg, mindig nagyon oda fog figyelni rád, és óvni próbál majd minden csalódástól és fájdalomtól.
- Tudom.
- Mondd el neki!
- Nem tudom, hogyan...
- Összehozzuk. - kacsintott.
- Oké... Hiszek neked...
- Aha, azt hallom.
A hátralévő úton viccelődtünk, piszkálódtunk, énekeltünk, jó hangulatot teremtettünk. Vettünk csirkét és levest a srácoknak, így vigyorogva, kajával megpakolva léptünk be a lakásba.
- Kölykök! - kiáltottam, mire hat pár láb lendületes dobogása verte fel a csendet.
- Yuseong! - kapott fel Junior. - Hogyhogy máris itt?
- Gyors volt. Hamar elegem lett abból, hogy össze akartak adni. - Hangzott a válasz a szemforgató JaeBumtól.
- Omma már az unokákat tervezte. - nevettem el magam, mire JB oldalba bökött.
- Jól érezted azért magad?
- Persze, Mark. Tiszta élvezet volt igazi szülőkkel is találkozni. Most már komolyan kíváncsi vagyok a tieitekre is. - mutattam végig a társaságon.
- Igenis!
- Szokjatok már le erről!
- Ne nyávogj, Törpilla!
- Na jó, egyetek, mert kihűl a kaja! Cukkerek voltunk, és hoztunk nektek ebédet. Aki már evett, az is enni fog, nincs kifogás!
- Helyes! Farkaséhes vagyok. - csapott hasára Jackson.
Nem tudtam nem elmosolyodni.
- Yu, ugye te is eszel?
- Nem, én ebédeltem JB szüleinél.
- Akkor nem eszem.
- És akkor hogy építesz kockát?
- Utálom, hogy mindig rátapintasz a lényegre.
- Ilyen ez a gonosz világ....
- Vagy a gonosz törpe?
- Jackson Wang!
- Park Yuseong!
- Im JaeBum! - kiáltotta Junior.
- Park JinYoung!
- Nincs több Park a családban... 
Mark okos megjegyzésétől mindenki röhögőgörcsöt kapott, még ő maga is.
- Nem mondod, apám! - verte hátba Jack.
- Csak segítettem befejezni a játékot.
- Oké, oké, egyetek!
- Ne magyarázz, Mini!
- Kocka, megverlek!
- Nem félek, cica!
- Ne kezdjétek újra! - hadarta Yugyeom.
Nagy nehezen eljutottunk az evésig, és bár Jackson az én torkomon is lenyomott néhány falatot, viszonylag problémamentesen zajlott a srácok ebédje. Nem rohangáltak, nem dobálóztak, nem hisztiztek.
- Még egy utolsó falatot? - karolt át hátulról a kínai, hogy aztán berregve repülőztesse felém az ételt. Vigyorogva nyitottam érte számat, ő pedig "landolt" a kajával.
- Ugh, ez borzalmas.
- Ne már, hogy nem ízlik! A létező legfinomabb tekercs.
- Nem jön be.
- Na jó, én nem ismerem ezt a kiscsajt.
- Jackson! - szólt rá kórusban Mark és JB.
- Csak poén volt.
- Poénból se mondj ilyet!
- Igenis, leader!
Cuppanós csókot nyomott arcomra és visszaült enni. A srácok csámcsogását hallgatni egyszerre volt jó és idegesítő. Utóbbi, mert nincs szőrszálhasogatóbb hang a csámcsogásnal, nyammogásnál, előbbi, mert minden egyébről elvonta a figyelmem, ami kellemes relaxációs érzéssel töltött el. Mindenki végzett, én pedig elmosogattam, míg JaeBum bejelentette, hogy lazulásképp fagyira vagy sütire gondolt, sétával körítve.
- Jackson viszont nem ehet, diétán van.
- Na de JB, hadd egyek egy icipicit! - kuncsorgott a rapper.
- Nem. Sőt, el sem jöhetsz, mert tudom, hogy titokban már csak azért is bűnöznél. Yusoeng, jössz?
- Nem, köszi, ezt most kihagynám. Tanulnom is kell valamikor.
- Rendben. Mindenki más öltözzön, öt perc múlva indulunk.
Mellettem elsétálva kacsintott, amivel a frászt hozta rám. 'Ne már, ez így túl gyors! Én tényleg tanulni akartam!!' 
Mikor a hat fiú elment, Jackson még mindig az asztalnál ülve puffogott, miszerint: "Ki volt az az állat aki kitalálta a diétát, és miért pont nekem kell mindig diétáznom? Pont jó vagyok így, ezek meg szívatnak a hülye ötleteikkel. Méghogy diéta!"
- Szitkozódsz, Bika?
- Nem.
- Ne legyél morci!
- De az vagyok, mert még az orrom alá is fogják dörgölni.
- Hmm. Mitől lenne jobb kedved?
- Semmitől.
- Várj, van egy ötletem!
- Igen?
- Igen. Hozz egy fehér pólót!
- Minek?
- Csak hozd!
Értetlen fejjel ugyan, de elindult a felsőért, míg én is egy sajátért, és a textilfilckészletért, amit még YoungJae adott nekem "Csak úgy.". Kihalásztam a pirosat, majd visszatértem a konyhába. Összemértem magunkat, hogy stimmeljen a minta magassága, aztán felrajzoltam egy óriási szívet. Az egyik felét az ő pólójára, a másikat sajátomra. Gyors mozdulatokkal átszíneztem, és vidám mosollyal nyújtottam Jacknek a kész felsőt.
- Az utcán láttam párokon ilyesmiket. Emlékszel, mikor azt mondtam, felesleges féltékenynek lenned? Visszakérdeztél, de nem válaszoltam.
- Igen, emlékszem.
- Még nem tudtam, hogyan kellene előállnom vele, mit kéne mondanom, hogy megy az ilyen errefelé.
- Ezt hogy érted?
- Tudod, önmagadra féltékenynek lenni, kicsit abszurd dolog, Jackson Wang.
Alighogy befejeztem a mondatot, Jackson előttem termett, átkarolt, és óvatosan, mégis hevesen megcsókolt. Hozzá simultam, szinte elvesztem karjai közt, és hetek óta először teljesen nyugodt voltam.
- Szeretlek!
- Szeretlek, Yuseong! És szeretni foglak örökké.
- Ez jól hangzik.