27.Fejezet

Rövid eligazítás után mindenki a helyére állt és elkezdett egy, már betanult koreot táncolni. Az első két alkalommal csak figyeltem, próbáltam minden mozdulatot memorizálni és a zenéhez kötni, hogy már a dalból tudhassam, ki hol van épp és mit csinál egy-egy hangnál. Persze azokat a részeket, ahol a srácok partnerrel táncoltak egyelőre kihagyták, aztán beálltam, Nana utasítása szerint Jackson mögé és elkezdtük kitölteni az üres helyeket. Jack nagyon jól táncolt, nem is volt kérdés, hogy tartani tudjuk-e egymással az iramot. Könnyedén emelt fel, amikor kellett, finoman tett a földre, óvatosan, de határozottan simult hozzám, egyenes háttal tűrte, hogy csípőjét érintve körbe sétáljam, miközben igyekezett szenvtelen arcot erőltetni magára, ami nem mindig sikerült. Ennek köszönhetően viszonylag gyakran nevettem el magam rajta, de nem álltam le a tánccal, csak kuncogva élveztem a mozgást. Felvételek néztünk, javítottunk, újra próbáltunk, kiegészítettünk, elvetettünk, újra próbáltunk és így tovább négy órán keresztül. BamBam már kezdett teljesen kipurcanni, nem sok hiányzott, hogy elengedje a lába, így az egyik felvételnézés alatt ölébe tettem a csokit és egy kis teát, hogy legyen miből energiát felvennie a szervezetének. Hálás pillantással és puszi dobálással köszönte meg, amire csak mosolyogni tudtam. 'Mint egy kis óvodás, úgy tud nézni.' Evett pár falatot, az én számba is becsempészett egy kockát, kortyolt a löttyből, letette a táskámra, és már vissza is állt táncolni.

- Yuseong! Kérlek, ide jönnél? – szólt felém Nana.

- Tessék?

- Wang bénázik a szólója végén, gyakorolnotok kell kicsit, hogy ne kalandozzon el. Ott kezditek, hogy körbesétálod, és rendesen viszed a koreográfiát, rendben?

- Természetesen.

- Te meg, tartsd magad, vagy táncost cserélsz!

- Azt már nem! – kezdett Jack vigyorogva kiabálni, miközben magához rántott és hajamba fúrta orrát.

- Jackson, engedj el! – fejtettem le magamról a srácot nevetve.

- Ne itt dugjatok! – köpte oda a szavakat Eunmi.

- Vigyázz a szádra Eunmi, vagy kiszedlek a csapatból! – nézett rá rondán Nana. – Nem tűröm a káromkodásod, sem ezt a stílust. Ha nem tudsz normálisan viselkedni, nincs helyed köztünk.

- Mert neki van? – mutatott rám vörösödő arccal a lány. – Mindenki nyalja a seggét, rohangál utána, kedveskedik neki, holott még koreaiul sem beszél. Ide jött, de annyi tisztelet sincs benne, hogy megtanulja a nyelvet. Helyette inkább játssza a cukiságot, meg bűvöli a fiúkat, hogy elérje, amit akar, te meg még bátorítod is. Undorító, amit művel, undorító, ahogy Jacksonra tapad, miközben illegeti magát a többinek, ezek meg úgy néznek rá, mint valami ritka állatra. Nem veszitek észre magatokat? Nem érzed, milyen pofátlan vagy?

- Nem hinném, hogy az lennék. Mindig ilyen vagyok, eszembe sem jutna bűvölni a srácokat, pláne nem illegetni vagy kiszolgáltatni magam. Felesleges felcukkolnod magad, mert nem fogok megváltozni. Én másképp nevelkedtem, mint ti, kérlek, fogadd el, ilyen vagyok, én sem szóltalak meg, azért, amilyen te vagy. Emberek vagyunk, különbözünk.

- Soha.

- Sajnálattal hallom. – szusszantottam csipetnyi dühvel a hangomban, mire Jack – a biztonság esetére - megfogta alkarom.

- Undorító vagy.

- Nem. Csak más. És erre büszke. – húztam ki magam.

- Én a helyedben nem örülnék ennek. Itt nem szeretik a feltűnősködést.

- Viszont azt igen, ha minden helyzetben önmagad adod. Már persze, ha ez megoldható tragédiázás nélkül. Esetemben igen. Merem remélni, hogy ezentúl esetben is. Nem szeretnék rosszban lenni veled, vagy bárki mással, de nem tűröm, ha bántani próbálnak. – A fiú érezhető riadalommal szorította erősebben karomat.

- Akadj le a pasimról.

- Nem a pasid, de ha ettől megnyugszol, elmondom, hogy nem áll szándékomban közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mint barátság. – szegtem fel fejemet, Jackson keze pedig hirtelen már nem volt sehol. Felé néztem, láttam, hogy a földön ülve bámul engem, tátott szájjal, enyhén üveges tekintettel. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Lenyűgöztél.

- Mivel?

- Határozottsággal.

- Azért nem kell száz százalékra venni, elvégre ő is nő. – kacsintott rá Nana, amin Jack teli torokból röhögni kezdett, Eunmi pedig kirohant a teremből.

Mark indult volna utána, de megállítottam.

- Hagyd, majd én. Nem lesz baj.

- Biztos?

- Tuti. – bólintottam komolyan. Hüvelykujjával megsimította arcom és kinyitotta az ajtót, jelezve, átengedi nekem a feladatot.

Körbenéztem az öltözőben, a büfében, az üres termekbe, de sehol nem volt. Végül úgy döntöttem, lenézek a mélygarázsba, hátha frissebb levegőre vágyott. Sejtésem beigazolódott, a garázs egyik sarkában gubbasztott, dühösnek és elkeseredettnek tűnt.

- Eunmi?

- Takarodj!

- Nem, Eunmi, nem megyek sehova.

- Nem kell a műkedvességed.

- Nem állt szándékomban azt nyújtani. Elmondod, mi bajod velem?

- Nem. Tűnj el!

- Jackson a baj?

- Húzz már a picsába!

- Jó, akkor leülök ide és megvárom, míg kinyitod a szád. – közöltem vele nyugodtan, majd helyet foglaltam a jéghideg betonon. Csak ültünk ott egymástól nem messze, csendben, perceken át. Vártam, hogy beszéljen, várta, hogy elmenjek. Két makacs nő, két várakozó tekintet.

- Nem mész el?

- Nem.

- Miért jöttél utánam?

- Tudni akarom, miért vagy ilyen velem. Hátha tudunk változtatni.

- Nem tudunk. Egyszerűen csak utállak.

- Minden bizonnyal van oka is a dolognak.

- Nem akarlak Jackson közelében látni. Nem akarom látni, ahogy rád néz. Nem akarom tudni, hogy mit érez irántad. Láttam és hallottam is, beszélgettek. Mi van benned, ami bennem nincs meg?

- Nem akarok minden áron a közelükben lenni. Csak vagyok, és ha észrevesznek, nem tör ki belőlem a fan. Emberek a számomra. Csak egyszerű kölykök. Nem érdekel az állásuk, a rajongó táboruk, a vagyonuk, a furcsaságaik. Emberek. Némelyik fiatalabb, mint én. És ezt imádom. Nem vagyok egyikőjük barátnője sem. De ha már itt tartunk, láttad már, hogy les téged BamBam?

- BamBam nem érdekel.

- Jackson miért, Bam miért nem?

- Jackson jobban néz ki, idősebb és kevésbé gyerekes.

- Azért csak beszélgess szerintem BamBammel. Hidd el, tudja, mit akar, csak idő kell neki, hogy feloldódjon. Mellesleg, szívdöglesző pasi lesz néhány év múlva. Próbálj picit lenyugodni és hidd el, imádni fognak a srácok. – mosolyogtam rá.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz?

- Miért vagy ilyen? Reméltem, hogy bunkó leszel, behúzol egyet vagy ordítani kezdesz, ehelyett halál nyugodtan kiosztottál, aztán utánam jöttél, hogy segíts. Ez annyira fura.

- Engem erre neveltek. Végtelen nyugalomra, csendességre. Az már rajtam múlt, hogy készen állok bármikor segíteni az embereknek.

- Akkor is utálom, hogy Jackson úgy néz rád. Miért veled táncol?

- Régóta szeretett volna. Nem tudom, miért. Kérdezd meg!

- Mindig lepattint.

- Mert nyávogsz és tapadsz. Csak nyugi, csak ember, csak fiú. Csak nyugalomra vágyik. Te viszont ma minden voltál, csak nyugodt nem. Na, gyere, kapsz egy kis csokit!

Segítettem neki felállni, aztán csendben visszamentünk a terembe. Cuccomhoz sétáltam, kivettem belőle a csokit, ettem egy kockát, miközben Eunmi felé lépdeltem. Bam persze lecsapott a lehetőségre, de mire utolért én már átadtam a csokit a táncos lánynak, kacsintottam egyet, és már ott sem voltam, így a két lökött kénytelen volt szóba elegyedni.

Markhoz léptem és köszönetképpen, amiért hagyta, hogy én rendezzem a dolgot, megöleltem. Nyakamba fúrta arcát, felemelt és megforgatott, aztán finoman letett, de nem eresztett.

- Baj van? – suttogtam nyakába.

- Most nem fontos.

- Bármikor fontos.

- Majd otthon beszélünk róla, jó?

- Jó.

- Na jó, gyerekek, vége a pihinek, talpra! – kiáltotta el magát Nana.

- Ne már, Nana, légyszi, legyen elég mára! Kipurcanok. – kezdett rinyálni Seo, mire a többiek is csatlakoztak.

- Jó, jó, jó, oké, elég, feladom. Menjetek! Kivéve ti, hárman. – mutatott Jackre, Markra és rám. ’Már megint?’

Miután mindenki elköszönt és távozott a koreográfus hozzánk fordult.

- Ha jól tudom, ti ketten tanítjátok Yuseongot nyelvekből, te szinten tartod a többi általad beszélt nyelvbeli készségeit, te pedig oktatod.

- Igen. – jött a szinkron.

- Hogy halad?

- Szinten tartásban nagyon jó, folyamatosan tudja beszélni a nyeleket, olvassa és írja azokat, megérti, amit mondok, hallgatunk, olvasunk, mindent.

- Tanulásnál is könnyű eset. Kapásból megjegyez mindent, nem kell ismételnem magam, szorgosan tanul, néha még magától, egyedül is leül, hogy megtanuljon valami újat, de azért jobb szeretem én tanítani, felügyelni a fejlődését. Miért?

- Csak hogy tudjam, nagyjából mikor térhetünk át a koreaira és hogy mennyire jó más nyelvekben is, tekintve, hogy anno YoungBae képes volt azt mondani a tévében, hogy sok nyelven beszél.

- Ez így van.

- Remek. Akkor, mehettek, ha gondoljátok, vagy maradhattok gyakorolni, vagy valami. Nekem most dolgom van, úgyhogy elköszönök. Köszönöm a munkátokat, nagyon ügyesek és kitartóak voltatok ma. Sziasztok! – hajol meg, majd távozott.

- Na, irány haza? – dobta fel a labdát Jackson.

- Én még megbeszélnék valamit Yuseonggal, ha nem probléma.

- Umm, oké, persze. Akkor gyorsan utolérem a többieket, ti meg majd jöttök a másik kocsival, rendben? – dobta felénk a slusszkulcsot.

- Rendben. – bólintott mark, miközben elkapta a kulcsot.

- Mi a baj?

- Ma megőrültem, hogy vele táncoltál, nem pedig velem. Annyira más voltál közben, olyannyira rá fokuszáltál, hogy az jutott eszembe, talán így kéne lennie. Talán fel kéne adnom, mert úgy tűnik, nem rúghatok labdába mellette. Aztán rám néztél, és valami felrobbant bennem, elöntött és nem ereszt. Nem tudom, miért, de belehalok, ha most nem érinthetlek meg.

Kézfejével végigsimította arcomat, aztán tarkómnál fogva magához húzott, hogy hajamba fúrhassa orrát. Megöleltem, vártam, hátha megnyugszik, figyeltem szívverését, de semmi. Percek múltán is ugyanolyan gyorsan vert, Mark pedig nem eresztett. Nem értettem, mi történhetett, miért esett rosszul neki, hogy Jacksonnal táncoltam, elvégre, ez csak mozgás. Fejét a tükörfal irányába fordította, én is így tettem. Egy fáradt, elgyötört, csukott szemű fiút és egy még nála is fáradtabb lányt láttam, amint szorosan bújva egymáshoz ölelkeznek.

- Nagyon fáradtnak tűnsz, aludnod kellett volna éjjel, Mark.

- Nem tudtam. Mellettem voltál és annyira boldog voltam, hogy végre nyugodtan tudtál aludni, hogy hozzám bújtál. Doboznyi altató sem segített volna az éberségemen. Álmodban a nevemet motyogtad, a pólómba markoltál, mellkasomnak döntötted a fejed, és ez minden fáradtságot megért. Hogy láthattam, hallhattam, érezhettem, hogy jelentek neked valamit. Ezentúl nem alszom, inkább az álmaidat hallgatom. – mosolyodott el még mindig csukott szemmel.

- Buta. Ha holnap is így fogsz kinézni, én kiköltözöm a kanapéra. – kezdtem nevetni.

- Nem engedlek. – szorított még jobban magához.

- Nagyon bújós vagy ma.

- Tudom. Jut eszembe, Nana megkért, hogy szóljak, lesz egy szóló táncod. Tudod, új vagy a cégnél, és nemsokára lesz egy kisebb estély, amin kötelező megjelennünk. JYP azt szeretné, ha fellépnél, hogy bemutathassunk a cég többi alkalmazottjának, mert ugye nem a szokásos módon kerültél be. Azt szeretné, ha a Reloadra táncolnád el a múltkor kitalált koreográfiádat, mert nagyon tetszett neki.

- Rendben. Az jól esett. – vigyorogtam.

- Hát, meg is látszott, hogy a feszültséged mozgod le éppen. – kezdett ő is mosolyogni. – Annyira szabadon mozogtál, annyira vadul mégis kecsesen. Meg tudtam volna őrülni a látványtól. Azóta is azt a videót nézegetem.

- Mutasd meg légyszi! Én még nem láttam, hogy sikerült.

- Nem túl jó a minősége. Inkább kérjük ki a felvételt.

- De én azt szeretném, ha azt nézhetném, amit te láttál.

- Miért?

- Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen az, amikor te nézed a mozgásom. Hogy milyen a e szemszöged.

Nagyot fújt, majd a laptophoz lépve rácsatlakoztatta telefonját és elindította a felvételt.

Mintha egy idegen táncát néztem volna. Én voltam, de mégsem. Ez a lány magabiztos volt, ugyanakkor kétségbe esett, mozgása enyhe félelemről árulkodott, amikor pedig abbahagyta a táncot, mintha személyiséget váltott volna. ’Furcsa, vajon melyik az igazi énem?’

- Min gondolkozol? – húzta végig ujját összeráncolt homlokomon szobatársam.

- Csak, hogy totál másnak tűnök tánc közben. Ez amúgy is így van? Mindig?

- Igen. Olyankor látszanak az érzelmeid az arcodon. Mind.

- Ezért volt rossz ma neked?

- Igen. Látszik, hogy imádjátok egymást.

- Hmm… - bólintottam.

- De amikor velem táncoltál, akkor is ilyen voltál. Nem tudom, melyik igaz és, ha mindkettő az, akkor melyik erősebb.

- Egyik sem erősebb. Bocsi.

- Nem baj. Majd lesz. Vagy elmúlik. Idővel kiderül. Eltáncolod?

- El. Szólj rám, ha valahol nem ugyanolyan!

- Igenis!

Elindítottam a zenét, próbáltam magamba szívni az érzést, felidézni a mozdulatokat, hagytam, hogy magával sodorjanak az emlékek. Csak három és fél perc volt, a végére mégis úgy elfáradtam, mint talán még soha. Mark egyszer sem szólalt meg, míg táncoltam, csak remélni tudtam, hogy azért, mert nem talált benne hibát. Egy darabig nem beszélt, nem mozdult, csak nézett. Aztán nagy lendülettel felállt, csípőmnél fogva a tükörhöz vitt, neki nyomott és megcsókolt. Hevesen, de puhán, ellentmondást nem tűrve nyomta ajkamhoz sajátját szíve olyan tempóval vert, hogy táncolni tudtam volna rá. Pár pillanat alatt megnyugodott, csókja finomabbá, érzelmesebbé vált, nyelvét finoman vezette végig alsó ajkam peremén, hogy aztán egy sóhaj kíséretében elengedjen és hátrébb álljon. Mosolygott, arca boldogságot árasztott, és, ha nem tartott volna attól, hogy megütöm, minden bizonnyal ugrált volna örömében.

- Nem vagy normális, Tuan. – közöltem vele lihegve, mire csak még jobban mosolygott.

- Tudom.

- Töröld le a vigyort az arcodról, ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne, hogy mit tettél az előbb. – nevettem ki.

- Utálsz?

- Hogy utálnálak, te lökött?

- Zizzencs leszel rám?

- Nem, egészen addig, amíg ki nem akasztasz ezzel az idióta vigyorral. Fejezd már be, nem tudok komolyan nézni, ha ezt csinálod!

- Jól van, na! – eresztette le vállait, miközben letörtséget tettetett.

- Neked nem áll olyan jól, mint Jacnek.

- Sejtettem. De most nem érdekel, mivel én meg mertelek csókolni. Talán javítottam az esélyeimen. – kacsintott.

- Ami azt illeti… - elhúzott szájjal kezdtem, volna bele mondatomba, de megállított.

- Nem, nem akarom tudni. Megtettem és most boldog vagyok, hogy nem vertél agyon érte.

- Van még időnk, mielőtt megint vissza kell jönnötök?

- Igen. Miért?

- Egy séta?

- Merre menjünk, hölgyem?

- Mondjuk, egy boltba. Éhen-szomjan halok, hogy őszinte legyek.

- Rendben. Induljunk!

Egymásba karolva sétáltunk egy közeli szupermarketig, majd vissza. Csak pár szót beszélgettünk, többre nem is volt szükség, anélkül is tudtuk, mi jár a másik fejében.

- Na, jó, ezt most már meg kell beszélnünk, mert kezdek bekattanni. Jackson megcsókolt, igaz? - fakadt ki hirtelen a cégtől kétsaroknyira.
- Igen.
- És te mit éreztél?
- A leghalványabb fogalmam sincs. Azt hiszem, vágyat.
- És esetemben?
- Biztonságot, talán. De leginkább meglepődtem. Nem gondoltam, hogy meg mernél csókolni. Pláne nem a JYP-ben.
- Hát, igen, kicsit talán túl hirtelen döntés volt, de lesz, ami lesz, nekem megérte.
- Határozottnak tűnsz.
- Tudni akarom, mit érzel.
- És most tudod?

- Nem egészen. Kinek a társaságában érzed otthon magad?

- JiYong mellett. 

- Csak mellette?

- Igazából, azt hiszem, mellette a leginkább. Mert mindannyiótok mellett otthonosan érzem magam, de mellette egy picit jobban. Nem tudom, miért.

- Én igen. – hajtotta le fejét.

- Azt nem lehet. Túl nagy a korkülönbség, túl sok pletyka és hiszti lenne belőle.

- De mindketten érzitek.

- Viszont ez nem mentség a fentebb említettekre. És különben is, tegnapelőtt este kért meg, hogy szedjek fel valakit, hogy kiszerethessen belőlem. Úgyhogy teljesítem a kérését.

Erre a mondatra földbe gyökerezett a lába.

- Nem vagy normális, Park.

- Ez a mondat mintha ma már elhangzott volna egyszer.

- Ja, ismerős. És igaz. Hülye vagy, ha azt hiszed, ezzel jót teszel JiYongnak.

- Mellékes. Erre kért. Megteszem neki, hátha jobb lesz. Ha nem, akkor meg nem. Ez van.

- És mi van azzal, amit érzel?

- Semmi. Mi lenne?

- Nem hagyhatod figyelmen kívül.

- Miért ne tehetném?

- Yuseong! – kiáltotta el magát.

- Mi van?

- Ne csináld ezt magaddal! Így is bőven túlhajtod magad, hogy megfelelj az elvárásoknak. Ha színpadra kerülsz, tudom, hogy még inkább tökéletes lesz, ami csinálsz, akkor már megérdemled, hogy őszinte lehess magaddal.

- Mark, ez nem így megy. Nem ebben a világban.

- Nagyon makacs nő vagy. És ez jelen esetben nem bók.

- Tudom. De nem zavar. Viszont, ha kinyitod a szád, én laposra verlek, rendben? – nyújtottam felé kezemet.

- Rendben. – fogta meg. – De akkor most mi lesz? Mármint, nyilvánvaló, hogy nem engem, vagy Jacksont, de akkor kit fogsz felszedni?

- Felszedni? Senkit.

- Akkor?

- Nem tudom. De ki kell találnom, mit tegyek, hogy megóvjam az Én Dilisemet a világtól.

- Szereted?

- Igen.

- Ezt, azt hiszem, fel kell dolgoznom.

- Megértem.

- Haza vigyelek, vagy maradsz hallgatni bennünket? – kérdése végén megcsörrent telefonja, így nem volt lehetőségem válaszolni, de, mint kiderült, hiába is tettem volna, ugyanis mihelyst Mark letette a telefon, közölte velem, hogy haza kell vinnie, mire csendesen kétségbe estem magamban.

’Már megint mi van?’

26.Fejezet

Gyorsan hazaértünk, visszafelé már nem játszottunk, csak az embereket kerülgetve haladtunk a cél felé. Pár száz méterre a céltól Jackson ordítva hirdette ki az utolsó verseny a nyereménnyel együtt, miszerint vesztes felcipeli a másikat a lépcsőn. Persze hagytam, hogy előnyhöz jusson, aztán egy piros lámpa megállított, így ő lényegesen hamarabb ért célba. A padkán ülve várta, hogy én megérkezzem, aztán guggolva megfordult, alám tolatott és miközben kiegyenesedett combomat megragadva hátára kapott.

- Nem én viszlek téged?

- Nem. – válaszolta miközben előkapta telefonját és lefényképezett bennünket.

- Ez tényleg kellett? – tört ki belőlem a nevetés.

- Naná. Kellett egy új háttérkép. – vigyorgott vissza. – Mehetünk?

- Elbírsz?

- El. Bika vagyok.

- Én meg Yuseong.

- Nem. Te egy angyali ördög vagy.

- Na, szép.

Megkerülte velem az épületet, így engedve, hogy az általában ott várakozó fotósok is elcsípjenek néhány pillanatot a mindennapok reggeléből, én pedig háta és karjaim közé rejtettem arcom, miközben torkom szakadtából nevettem. Egy kedves fotós ajtót nyitott nekünk, amelyet mindketten mosolyogva köszöntünk meg, aztán Jack nagy nehezen, teljesen kimerülve a végére, felcipelt a lépcsőn, majd összerogyott, megvárta, míg megtalálom az egyensúlyom és eldőlt a hideg kövön a lépcsőház kellős közepén.

- Jackson Wang, kelj fel a koszos földről, még összeszedsz valami nyavalyát.

- Azt várhatod. – fordult hátára.

- Akkor a lakásig húzlak.

- Kizárt, koszos lesz a cuccom.

- Teleizzadtad és a földön fetrengsz. Gondolod, nem vagy így is elég koszos már?

- Jó, készülj! Mihelyst fel tudok kelni, becipellek a fürdőbe és hideg vizet engedek a nyakadba.

-  Miért tennél te ilyet?

- Na, jó. Akkor te mosdatsz le engem.

- Felejtős, te kis puhány!

Nagy nehezen feltápászkodott, vállamba kapaszkodva követett a nappaliig, ahonnan én elküldtem őt fürdeni, és míg elkészült összeszedtem az aznapi ruháimat, táskába pakoltam cuccom, rendbe raktam Mark ágyát, mivel az enyém érintetlen maradt, ő viszont sosem ágyazott meg, s mikor Jack bekiáltott a nappaliból zuhanyozni indultam. Mikor kiléptem a szobából a rapper érdekes módon állt a nappali közepén. Egy papírlapra meredt, ami még nem is lett volna szokatlan látvány, ha öltözéke nem csak egy, a csípője köré csavart törölközőből állt volna.

- Te vele aludtál? – kérdezte vádlón, szemében tomboló haragjától még én is megijedtem.

- Mellette. Magára rántott, mikor betakartam. Miért?

Felém nyújtotta a kezében lévő lapot. Mark éjjel készíthette a képet. Míg én mellkasához bújva aludtam, ő épp puszit nyomott fejem búbjára.

- Cuki.

- Nem az. Ez már nem az. Mi történt köztetek?

- Elmondtam. De, ha már itt tartunk, mi közöd is van neked ehhez? – lengettem meg a fotót.

- Semmi. – hajtotta le fejét.

- Akkor te kis Adonisz, javaslom, öltözz fel.

- Nem tetszik? – mutogatott kocka hasára befeszített karizmokkal.

- Eszembe nem jutna ilyet mondani. – kezdtem vigyorogni, mire ő is kuncogni kezdett.

- Nagyon helyes. Húzzál fürdeni!

- Nem tetszem izzadtan? – nevettem, mire csak egy szemforgatást kaptam válaszul. – Egyébként hol vannak a többiek?

- Gondolom, edzenek.

- Nem rossz gondolat.

- Mi van? Ne csináld már, most futottál!

- Jól van, na. Úgyis táncolunk még ma.

- Aha. Amúgy egy óra múlva indulunk, úgyhogy csipkedd magad, még enned is kell.

- Muszáj?

- Miért vagy ilyen rinyás, mikor enni kell? Még mindig rosszul vagy a kajától? – váltott aggódóra.

- Nem, nem vagyok és ízlik is, csak nem szokott hozzá a belem, hogy van benne valami. Olyan… nehéznek érzem magam, ha eszek.

- Ezen sürgősen javítanunk kell. Nagyon rossz vége lehet a dolognak.

- Nem lesz, ne ijedj meg.

- Ohh, jut eszembe! – emelte fel mutatóujját. – A nő, akiről meséltem, sajnos, nem akar találkozni veled. Azt mondja, ő már kiszállt, ….

- Nem akarja felidézni, nem akar újra visszakerülni abba a világba. Igazam van? – szakítottam félbe.

- Igen.

Sóhajtva ült le a kanapéra, persze szokás szerint terpeszben.  Annyira szomorúnak, bűnbánónak tűnt, hogy nem tudtam ellenállni neki. Elé sétáltam, lábai közé térdeltem a kanapéra, miközben arcát kezeim közt tartva rávettem, hogy felnézzen rám.

- Nincsen semmi baj. Minden bizonnyal megijedt, mert utolérte az a világ. De már én sem vagyok annak a tagja, ezért nem is fontos tudnunk, valaha voltam-e. Éjszakánként, álmomban emlékszem részletekre, de ez nem fontos, mert itt és most veletek vagyok, köztetek, és mindennél fontosabb, hogy tudd, boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy befogadtatok. Nem kell tudnom az eddigi életemről többet, mint most, ha odafent ezt nem akarják. Oké? – mutattam az ég felé.

- Nem zavar, hogy nem tudod, hogy kerültél ide?

- De. De majd szép lassan eszembe jut. Ha pedig nem, akkor sincsen semmi. Nem annyira fontos, hogy te felbolygasd érte a kis lelked. – tettem kezem mellkasára.

- Yu! Túl közel vagy én meg csak egy törölközőt viselek. – lehelte ajkaimra szegezve tekintetét.

- Akkor keress jeget, én meg elmegyek fürdeni. – mosolyogtam rá, aztán zuhanyozni indultam.

- Jó. – hallottam még remegő hangját, mikor becsuktam az ajtót.

Alig tíz perc alatt végeztem és mikor kiléptem már mindenki a lakásban volt, Jack kivételével mind átizzadt pólóban vagy trikóban. Persze BamBam kapásból lecsapott a fürdési lehetőségre, imádta a vizet.

- Csak siess, jó? – kértem, mikor elhaladt mellettem.

- Naná, Noona! – nyomott puszit az arcomra.

Szobámba mentem, hogy tanszeremet magamhoz véve megpróbáljam rávenni valamelyik srácot, hogy segítsen. Végül JaeBumot sikerült meggyőznöm, hogy nagyon hasznos dolog kiejtési bénázásomat korrigálgatni. Végül jót nevetett rajta, így tényleg jó dolognak bizonyult számára és számomra is.

Nagy nehezen mindenki eljutott fürdeni, épphogy időben el is indultunk a céghez, de persze, mint mindig, vissza kellett ugrani a lakásba. Ezúttal Jackson telefonjáért. ’Hurrá! Elkések az első napomon.’ Szememet forgatva rohantam fel Jackkel együtt, mivel legtöbbször én takarítottam és kialakítottam a fiúknak egy alap rendet, én tudtam, merre keresendő az a szerencsétlen kütyü. Viszonylag gyorsan meg is találtam, de persze kilométerekre onnan, ahova a rapper esténként tenni szokta. ’Miért is nem csodálkozom én ezen?’

Fél kilenc helyett háromnegyedre értünk be, mert egy baleset miatt kerülnünk kellett. Engem elirányítottak egy táncteremig, kaptam néhány pacsit, puszit, jókívánságot, aztán JaeBum belökött a terembe.

- Elnézést kérek a késésért, ígérem, többször nem fordul elő! – hajoltam meg a rám meredőknek.

- Te vagy az új csaj? – kérdezett egy vörösre festett hajú, viszonylag szép arcú lány.

- Igen. A nevem Park Yuseong.

- Bemutatnád magad nagy vonalakban?

- Természetesen! Húsz éves vagyok és gyorsan tanulok, ígérem, nem lesz velem gond. Eddig Magyarországon éltem, sajnos még nem beszélek tökéletesen koreaiul, előre is elnézést kérek az esetleges kellemetlenségért, amit a nyelvtudásom hiánya okozhat, igyekszem minél hamarabb megtanulni.

- És persze ne feledjük, hogy két cégnek dolgozol, nagy gázsiért és a GOT7-el laksz. – jegyezte meg egy feltűnően kapafogú, ugyanakkor nagyon szép vonalakkal rendelkező lány, fekete tincseit igazgatva.

- Ezeket nem tartom ismertető szempontnak.

- Azért nem árt, ha tudják az emberek, hogy a kiskedvenccel van dolguk, Mindenki Babája. Mondd, díva vagy, vagy csak kurva?

- Egyik sem.

- Akkor minden bizonnyal csak egy tehetségtelen ribanc. Mennyi volt már meg közülük? Kettő? Három? Vagy esténként kisorsolnak?

Nem válaszoltam, nem akartam balhát, inkább letettem cuccomat a sarokba és feltettem a kérdést:

- Koreográfiát gyakorolunk vagy edzünk? Hova álljak?

- Húzz a sarokba, ribanc, és fogd be a pofád! – kiabálta el magát a lány.

- Nem szeretnék jelenetet. Csendes vagyok és szorgalmas. Tehát, hova álljak?

- A busz elé.

- Sokáig tart ez még?

- Pofátlankodsz is?

- Ez egy egyszerű kérdés volt.

- Nekem te ne pattogj, még a végén megégeted magad, liba!

Látványosan körbe néztem, majd, mivel nem találtam libát, megvontam a vállam és beálltam egy hirtelenjében kiválasztott helyre.

- Szabad? – kérdeztem kedvesen a mellettem álló lánytól.

- Szabad. De nem ez lesz a helyed. Ott, elől leszel ma, hogy megnézhessük a mozgásod és eldönthessük a végleges pozíciód. Ne foglalkozz az előbbiekkel, EunMi nem szereti az új embereket. A nevem Lee SoRa, hívhatsz SoRának vagy Rarának, ahogy tetszik. – nyújtott kezet. – Én vagyok az egyik leader-szerűség a csapatban, ha valami nem tiszta, hozzám fordulhatsz.

- Örülök a találkozásnak, SoRa!

- Úgyszint.

- Ha körbeudvaroltátok egymást, kezdhetnénk. – nyögte be EunMi.

- Tetszik ez a kifejezés. – mondtam vigyorogva, miközben beálltam a mutatott helyre, EunMi pedig vicsorogni kezdett.

- Rendben, Yuseong, mázlid van, mindenki beszél angolul, alapkövetelmény volt, mikor felvettek bennünket, így tudunk akadálymentesen haladni. Ma megtanulsz egy koreográfiát és addig táncolod, míg tökéletes nem lesz. A tanárod és mindenki koreográfusának neve Hirei Na Eun, ha megengedi, Nanának szólíthatod, és már itt is van.

- Yuseong, szervusz! Ne ijedj meg, azért tudom a neved, mert utánaérdeklődtem az új csajnak. Örülök, hogy arcot is társíthatok a névhez, és pont a tiédet. Emlékszel rám?

- Persze. Örvendek!

- Én is. Szólíts Nanának, kérlek! Akkor kezdhetjük?

- Még jó, hogy!

- Bemelegítettél?

- Ma már futottam két kilométert, nem lesz rá szükség.

- Te tudod, de ha meghúzod valamid, nem az én hibám.

- Egyértelmű.

- Akkor, nézzük. Kezdjük, mondjuk egy felhullámmal, testtel is, aztán…………

Nana fejből dobta össze a koreográfiát, nem szórakozott vele sokat. Itt-ott időközben alakított rajta egy picit, de eszébe sem jutott lejegyezni, elvégre a kamerák felvették. Mikor tökéletesnek ítélte leellenőriztük a felvételen, aztán lépésről lépésre betanultuk. Gyorsan megjegyeztem, nem volt probléma a beállásaimmal vagy a tartásommal sem, ezért betett a csoport közepére, Nana és Seo közé, aztán eltáncoltuk még vagy ezerszer. Kaptunk egy óra kajaszünetet fél tizenkettőtől, hát fogtam a cuccom, lezuhanyoztam, aztán visszamentem az akkorra üres terembe. Mivel nem vittem ennivalót és éhesnek sem éreztem magam, nem fáradoztam az evéssel, inkább bedugtam fülhallgatómat és tanultam. Alig tíz perce tanultam, mikor egy kéz kezdett arcom és füzetem közt lengedezni. Felnéztem és JaeBum mosolygós fejével szembesültem.

- Szia, Manó! Vártalak az öltöznél, de azt mondták a lányok, hogy eltűntél. Merre jártál?

- Csak zuhanyoztam. De miért vártál te rám?

- Természetesen azért, hogy gyere velünk enni. Mindenki ugyanakkor kap kajaidőt, így egységesebbek vagyunk és biztos, hogy senki nem lesz rosszul. Még van negyven percünk, az alatt bőven megehetjük az ételt. Jössz?

- Nem vagyok éhes.

- Aha, reggel is ezt mondtad Jacksonnak, ő még csak-csak el is fogadta, de én leader vagyok, az a feladatom, hogy vigyázzak a tagok egészségére és jólétére. Mivel te is tag vagy már, kénytelen leszek szót fogadni. – kacsintott rám játékosan, mire felnevettem.

Segített felállni, vállára kapta táskámat és elindult, én pedig jó kislány módjára követtem. A hat másik srác üdvrivalgásban tört ki, mikor a cég éttermébe léptem, amennyire lehetett JB mögé bújva, mire zavarba jöttem és a srác hátának döntött fejjel folytattam utamat, mire ő megfogta csuklóm, maga elé irányított és az asztalig tolt maga előtt.

- Ne bújj el, Kisangyal! Ahhoz túl szép és magabiztos vagy.

- Na ja, csak nem ennyi idegen közt.

- Nem kell tőlük félni, ugyanolyan emberek, mint mi. Nyugi! – simogatta meg fejem, mikor megálltunk.

Leültem BamBam és Yugyeom közé készített gyomorkímélő ebédem elé, tarkón vágtam a Bamet, mert oldalba bökött villájával, jó étvágyat kívántam mindegyiküknek, aztán enni kezdtünk. Meg kell hagyni, finom volt az étel, mégis tartottam tőle, hogy a táncparketten fogja végezni.

- Mof vefü fo effemi. – kezdett magyarázni teli szájjal Junior, mire felröhögött a társaság. Némelyik fiú utánozni kezdte cserébe Jr kisebb kajacsatát kezdeményezett, amit JaeBum fojtott el, szerencsére még időben.

- Akkor most mit is mondtál?

- Yu, most velünk fogsz edzeni. Vagyis, velünk és a többi táncossal.

- Rendben.

- Jut eszembe, jól fogadtak? Nem volt baj a késésből?

- Nem, minden rendben ment. – mosolyogtam.

- A srácok sem piszkáltak, bámultak?

- Nem, nagyon udvariasak.

- Akkor jó. Azért, ha baj van, elvárom, hogy szólj, értve? – kezdett mutatóujjával hadonászni.

- Igenis! – vágtam haptákba magam ültemben.

Beszélgettünk picit, élveztük, hogy pihenhettünk, aztán a tálcákat visszavittük a tálcákat és a próbaterem irányába indultunk.

- Mit cipelsz ebben? A fél életed?

- Nem, a háromnegyedét. Három garnitúra ruha, plusz farmer és cipő, a koreai füzetem, víz, a reggel rám sózott csoki, meg persze a telefonom. Mondtam, hogy jobb, ha én viszem, de te persze nem hallgattál rám.

- Nem hagyom, hogy te cipeld, ha itt vagyok.

- Ja, mert cukorból vagyok, mi?

- Nem. De nőből nagyon is.

- Rettenet tudsz lenni. – forgattam szemeimet.

- Tisztában vagyok vele.

- Jackson Oppa! Örülök, hogy újra látlak! – pattant hirtelen elénk EunMi.

- Két napja találkoztunk EunMi.

- Hiányoztál nekem tegnap. Ugye én is hiányoztam neked?

- Mit akarsz, EunMi?

- Nem beszélgethetek a kedvenc rapperemmel csak úgy?

- Épp Yuseonggal beszélgettem, mikor szemtelenül félbeszakítottál.

A lány csak legyintett, mintha Jackson meg sem szólalt volna.

- Oppa, miért cipeled az új csaj cuccát? Van saját válla.

- Az új csajt Yuseongnak hívják, ami gyönyörű név. Ha ő megtisztel azzal, hogy a neveden szólít, illik viszonozni.

- Ugyan, Oppa, tudod, hogy mindig kedves vagyok.

- Ebben messze nem vagyok biztos.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért te viszed az ő táskáját?

- Mert Yuseong pici, a táska nagy, nehéz és én férfi vagyok. Természetes, hogy segítek neki.

- Nekem sose segítesz. – tettetett sértődést Eunmi.

- Te egy kézitáskával járkálsz.

- De az nagyon nehéz. Segíthetnél vinni.

- Szinte semmi nincs benne és azt sem tudom, mégis hogy segíthetnék én azt vinni.

- Mondjuk, ha megfogod a kezem, az biztosan sokat segít. – játszotta az ártatlant a lány.

- Eunmi nagyon idegesítesz, kérlek, menj el!

- Jó, de akkor ma velem táncolsz, rendben?

- Nem. Yuseong megígérte nekem, hogy táncolhatok vele.

- Én jobban táncolok, mint ő, miért nem akarsz soha velem táncolni?

- Mert az számomra kellemetlen élmény.

- Jó, égy úgy, mintha nem vonzanálak mágnesként, Jackson Wang! De nemsokára engedni fogsz a kísértésemnek. – mondta az alacsony spiné, majd elillant.

- Na, még csak az kéne… - rázta fejét Jack. – A hideg ráz ettől a bigétől.
- Rád van kattanva?

- Nem kicsit. Könyörgöm, ne hagyj cserben, nem akarok vele táncolni!

- Nyugi, ma veled táncolok. – veregettem vállba.

- Köszönöm!

Mark szúrós pillantást vetett a kínai tarkójára, én pedig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

25.Fejezet

- Nem, nem, nem, nem, Jackson, tegyél le! - kértem a fiút, mikor rájöttem mit is teszek éppen.

Azonnal reagált, finoman leeresztett a földig, két lépést hátrált és a csók hevétől zilált tekintettel várta az ítéletet.

- Jackson, ezt nem lett volna szabad.

- De megtörtént.

- Ugye tudod, hogy ez most...

- Butaság volt. - fejezte be mondatom. - Igen, tudom. De tudom, hogy most nem csak én voltam buta, tudom, hogy élvezted, hogy megcsókoltalak, tudom, hogy, még ha csak egy pillanatra is, de hagytad, hogy az érzéseid vezéreljenek. Tudom, hogy ez itt és most nem elég, de azt is tudom, hogy ez a perc örökre az enyém lesz, akkor is, ha nem velem töltöd az életed. Ha haragszol rám, megértem, de tudd, hogy soha egy pillanatig sem fogom bánni, hogy rávettelek, hogy érezz valamit.

- Tudom.

- Haragszol?

- Nem. Csak.... Nem tudom, mihez kezdjek most. Mármint, tudom, hogy nem tehetem semmisé, pedig az lenne a legegyszerűbb.

- Nem teszek úgy, mint ha nem történt volna meg, de megígérem, hogy eltemetem, megtartom csak magamnak, mint ahogy a YG-nél történteket is, ha megígéred, hogy nem leszel furcsa velem és nem hidegülsz el tőlem.

- Rendben.

- Rendben?

- Áll az alku. - nyújtottam felé kezemet, mire nevetve belecsapott, aztán magához ölelt.

- Tudod, hogy lökött vagy?

- Tudom. Tudod, hogy túl sok dolgot tudunk ma este?

- Tudom. - kezdett még jobban nevetni, mire én is elmosolyodtam.

Vigyorogva távoztam szobájából, hagytam, hadd dolgozzon a képekkel. Szobánkba lépve Markot az ágyamon ülve találtam, kezében néhány papírral.

- Szia! Hogy ment?

- Egész jól. Micsi?

- Próbáltam megtalálni az utoljára vett anyagrészt, de nem jött össze. Hogy rendszerezed te ezt?

- Témakör, alfabetika, időrend, tanulandóság mértéke.

- És el is igazodsz benne?

- Igen. Utoljára a melléknevekkel foglalkoztunk. A legfelső lap lesz.

- Bocsi, de azt hiszem kicsit összekuszálhattam.

- Semmi baj. Tanulunk?

- Megfordult a fejemben.

- Rendben.

Előhalásztam a lapot, átolvasta, hogy tudja, hol járunk aztán nekikezdtünk kiokosításomnak. Hatalmas szerencsének bizonyult, hogy fogékony voltam a nyelvre, így, ha egyszer már elmondott valamit, nem kellett ismételnie önmagát. Szerettem Markkal tanulni. Daráltuk a tananyagot, könnyen szót értettünk egymással, és, bár nehezített a dolgon, hogy koreaiul beszélt, egyre jobban beszéltem én is a nyelvet. Jól esett, hogy ennyire szívén viseli a nyelvtanulásom ügyét.

- Megint bámulsz. - szóltam rá vagy tizedszer, épp szótáramból felnézve.

- Bocsi! Azt hiszem, ennyi elég mára, már fél tíz van. Pihennünk kéne.

- Hmm... Rendben. Vacsi?

- Én most inkább kihagyom.

- Baj van?

- Nem, dehogy, nincsen semmi baj.

- Túlragoztad.

Felálltam és a konyha felé indultam, közben megsimítottam arcát.

- Yu!

- Igen?

- Ha jól sejtem, észrevetted, hogy megcsappant a kedvem, mikor eljöttünk a cégtől.

Bólintottam.

- Tudod, nagyon élveztem, hogy veled táncolhattam. Hozzám bújtál, nevetve. Ezt máskor nem tennéd. Tudom, hogy általában karót nyeltnek tűnök mellette, de hidd el, nem vagyok olyan merev, mint ahogy tűnik.

- Tudom, hogy nem vagy az.

- Miért nem tetszem neked?

- Tetszel nekem.

- Akkor miért nem vagy velem a próbatermen kívül is?

- Mert lefoglalod magad. Olvasol, zenét írsz, én pedig nem szeretnélek megzavarni a munkában.

- De! Kérlek, gyere oda. Szeretem, ha körülöttem vagy.

- Rendben. Legközelebb hozzád bújok olvasni. - mosolyogtam rá.

Mire visszatértem a zuhanyzásból már elnyomta az álom... FELÖLTÖZVE ÜLVE AZ ÁGYÁN... Nekiláttam, hogy levetkőztessem, legalább a pulcsiját levegyem róla. Mivel mindkét kezem foglalt volt, fejjel kellett megtámasztanom fejét, mire ébredezni kezdett.

- Yuseong...

- Itt vagyok. Emeld fel a karod!

Felemelte, aztán leejtette, nem ellenkezett, mikor elfektettem, segített levenni farmerját, hümmögött, mikor betakartam, aztán csuklómnál fogva magához húzott majd végleg elaludt. Egy darabig próbáltam elszabadulni, aztán feladtam és elaludtam. Reggel lágy hangjára ébredtem, ahogy nevemet mondta, arcomat simogatva.

- Yuseong! Kismanó! Ébresztő, kedvesem!

- Hmm?

- Nyisd ki a szemed!

Arca nem messze volt enyémtől, szemében boldogságot véltem felfedezni.Beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjek, mi lehet az oka. Egymás mellett feküdtünk ágyán, éjszaka valahogy takarója alá keveredtem. Szorosan bújtam hozzá, egy papírlap sem fért volna el köztünk.

- Jó reggelt! - suttogta.

- Szia! Ragaszkodó egy ember vagy, tudtad?

- Hogyhogy?

- Elaludtál ülve, ezért elrendeztelek. Cserébe magadra rántottál és nem eresztettél.

- Téged ébren sem. - bújt hozzám még jobban.

- Te kis óvodás... - nevettem el magam. - Mennyi az idő?

- Fél hat.

- Miért nem alszol még?

- Inkább téged néznélek. Olyan nyugodtan aludtál most. Éjjel egyszer sem beszéltél, nem mozgolódtál.

- Akkor hogy kerültem a takaród alá?

- Én takartalak be, hogy ne fázz. Nagyjából négy órája. Már ráállt a belső órám a hajnali álmaidra.

- Ezt hogy érted?

- Akkor szoktál a leginkább mozgolódni, néha beszélsz is, bár azt nem értem, azt hiszem, magyar.

- Bocsi! Talán jobb lenne, ha kiköltöznék a szobából.

- Semmi baj, nem zavar. Jól aludtál?

- Igen. Furcsa, de nem vagyok fáradt.

- Remélem, ennek én vagyok az oka. - mosolygott.

- Te jól aludtál? Nyúzottnak tűnsz.

- Soha jobban. - szusszantott becsukott szemmel.

- Na persze!

- Jobban esett nézni, hogy végre békésen alszol. És, különben sem tudtam volna aludni, mikor hozzám bújtál kis híján szívrohamot kaptam. Még sosem voltál ilyen közvetlen velem.

- Aludtam.

- Az álmában motyogó ember csak igazat mond. Az alvajáró azt teszi, amihez kedve van.

- Nos, most én is azt fogom tenni, amihez kedvem van. Először is, adok egy puszi ide. - mutattam homlokára. - Aztán iszom egy banánturmixot. Kérsz te is? Utána pedig elmegyek futni. Igen, az utcára. Nagyon unom a falat nézni. Szóval turmix?

- Igen. jöhetek?

- Persze.

- Akkor kezdheted a sort. - hajtotta oda fejét.

Vigyorogva megpusziltam, aztán kipattantam az ágyból és a konyhába indultam pizsamámban, ami egy nagyon rövid nadrágból és egy JB-től csórt izomtrikóból állt. Mark követte példámat, alsónadrágban és pólóban jött utánam. A konyhaajtóban elkapott, és forogni kezdett velem, nevetve próbáltam szabadulni tőle. Végül megcsikiztem, így kénytelen volt elereszteni. Csúfos vigyorral pattogtam a gyümölcskosárhoz, kikaptam négy banánt, a turmixgépbe dobtam őket, nyakon öntöttem tejjel és mézzel, majd bekapcsoltam a gépet. Mindeközben Mark folyton böködött, piszkált, csikizett és popcornnal dobált.

- Nyughass, vagy nem kapsz!

- Aaaaaaa... - tettetett megbánást, mire nevetni kezdtem. Megsimogattam fejét, ő elkapta csuklómat és ölébe rántott, hogy megcsikizzen. A lehető leghalkabban vinnyogtam és kapálóztam. Mikor végre abbahagyta kikapcsoltam a gépet, lekaptam két poharat a polcról és tele töltöttem őket. Az egyiket neki löktem, közben beleittam sajátomba. Jackson lépett a konyhába, fáradt fejjel, kábán sétál a hűhöz. Mélyen belemászott, aztán megállt egy pillanatra és kikapta fejét a hidegből, alaposan végigmért minket és kérdőn nézett rám.

- Szia, Jack! Pöttyet laposnak tűnsz.

- Nem tudtam aludni. Nem öltöztetek kicsit túl?

- Minden nap látom alsógatyában. Ez pedig az én pizsim. - illegettem magam. - Banánturmixot?

- Aha, köszi. Fuj, ez nem elég cukros. - húzta el a száját miután beleivott.

- Én is szeretlek.

- Akkor minden jó. Hogyhogy ilyen korán, Kisasszony?

- Elmegyek futni. Kedv?

- Akad. Akkor nem eszem. Szedd össze magad, kisanyám! Gyors vagyok.

- Nem ijesztettél meg.

- Gondoltam.

Megcéloztunk a térképen egy parkot, ami nagy volt és nagyjából egy kilométerre feküdt a dormtól, így rövid pihenőt iktatva a táv közepébe két kilométert futhattunk. Hatalmas versenyeket nyomtunk le a járókelők közt sprintelve, egymást lökdösve, akadályozva. Persze rendszerint én voltam az, aki utoljára nevetett. Egy kilométer embereket kerülgetve nagyjából másfélszeresére nőtt, és mivel még nem volt alkalmam szabadon sétálni a városban, rendkívül felszabadító érzésnek bizonyult.

Mihelyst megláttuk a parkot belekezdtünk a pihenő előtti utolsó nagy hajrába. Átrohantunk még egy kereszteződésen, persze keresztben, épphogy elérve még a zöld jelzést, és megálltunk a túloldalom, közvetlenül a parkbejárata előtt. Lihegve görnyedtünk össze, Jacksonról folyt az izzadság.

- Ez jó játék. – jegyeztem meg, mikor kilihegtem magam.

- Utállak! – nyögte be, még mindig majd’ kiköpve tüdejét.

- Köszi! – vertem vállba sértődött arccal.

- Ugyan már, tudod, hogy mennyire imádlak!

- Na persze!

- Yuuuu!

- Ez úgy hangzott, mint egy tehénbőgés.

- Én is szeretlek!

- Akkor minden jó.

- Aha. Bár az lenne. Te, Mark miért virított alsógatyában reggel?
- Mert úgy aludt.

- Ja, de nem szokása abban járkálni.

- Hát, gondolom inspiráló az alvós nacim. – röhögtem el magam.

- Az fix. – bólintott komolyan.

- Séta megy?

- Menekülj! – mordult fel, mire visítva kezdtem futni előle a parkban.

Hagytam, hogy utolérjen, elkapjon, pörögni kezdjen velem. Megbotlott és elestünk, de továbbra sem engedett el, inkább fölém kerekedett és felrántott a földről, hogy aztán vállára dobva sétáljon velem a hintákhoz.

- Te naaagy és erős bika!

- Mint atom.

A földre tett, beült az egyik hintába és maga elé húzott. Persze nem túl közel, nehogy félre értsék a helyzetet a körülöttünk lévők.

- Yuseong!

- Igen?

- Táncolj ma velem!

- Még nem is tudom a beosztásom.

- Egyelőre csak a miénk vagy, a srácokkal már dolgoztál.  Velünk is alkotsz valamit, aztán mikor hazaérnek a srácok átváltasz kétmércés rendszerbe. Itt is, ott is dolgozol majd, mi fogunk szállítani a cégek közt.

- Értem. Akkor táncolok ma veled.

- Köszi! – vigyorodott el.

- Eleget pihentél?

- Ne csináld már, eddig téged cipeltelek. Tudod, bika. – mutogatott magára.

- Puding!

- Energiatúltengéses.

- Még mindig jobb.

- Csak öt percet adj!

- Megkapod, rinyás!

- Én is szeretlek!

- Akkor minden jó. Addig sétálok.

- Jó, de ne veszítselek szem elől!

- Igenis, apuci!

- Szemtelen kölke! – vágott fenekemre röhögve.

Körbejártam a parkot, játszottam néhány labdázó fiúval egy picit, virágot szedtem egy csapat kislánnyal, aztán visszamentem Jacksonhoz.

- Tessék, virág.

- Ezt nekem kéne neked adnom.

- De én szedtem a hét törpével, tehát én adom. – mutattam a kicsik irányába.

- Akkor… Köszi!

- Mehetünk?

- Aha.

Kisétáltunk az utcára, megvártuk, míg zöldre váltott a lámpa és szabályosan átsétáltunk. Jackson nagyon nézelődött, aztán kiszúrt magának valamit és céltudatosan megindult. Egy magában álldogáló, könnyeit törölgető, enyhén túlsúlyos lányhoz lépett.

- Miért sírsz?

- Nem sírok. – mondta rá sem nézve Jackre.

- Hát, bármi is az oka annak, hogy „nem” sírsz, ez itt a tiéd. – nyújtotta elé a virágot, mire a lány meglepődve fordult felé. Ennek eredményeképp csak még jobban elkerekedett a szeme, hisz felismerte benne a GOT7 rapperét.

- Kö-kö-köszönöm! Köszönöm szépen! – hajolt meg.

- Gyere csak! – Jack közelebb húzta magához, elővette telefonját és lefényképezte magukat. – Hogy hívnak?

- Kim Yura vagyok.

- Kedves, drága, gyönyörű Kim Yura! Sose hagyd, hogy könnyet csaljanak a szemedbe. Ha mégis, csakis örömkönnyet. – Megpuszilta, meghajolt aztán felém indult. – Megyünk? – kérdezte, és futásnak eredt.

Annyira meglepett kedvességével, hogy alig tudtam magamhoz térni.  Akkor rámosolyogtam Yurára intettem neki Jackson után eredtem. ’Nicsak, egy kisangyal is elbújt benne.’