40.Fejezet

A kanapén ücsörögve nyammogtam a rament, míg JiYong csak engem bámult. Kezdett kissé kényelmetlenné válni a helyzet, de nem volt hangulatom tenni ellene. "Ha ennyire érdekes vagyok, tessék csak bambulni... Aish, mintha cirkuszi majom lennék."
- Miért nem akarsz hozzám jönni? Én szeretlek, tudnék rólad gondoskodni és mindezért csak annyit kéne tenned, hogy megengeded, hogy gyűrűt húzzak az ujjadra.
- Nem akarhatsz elvenni, az tiszta agyrém lenne. Te szabad vagy, mint a madár, nem bírnád elviselni, hogy le légy kötve. Rádásul nem szeretnék életem végéig házas maradni, most valaki olyan kell, akivel pár évig egy fedél alatt tudok élni, aztán szabadon eresztjük egymást.
- El bírnám viselni, hogy te leköss. Bármikor, bármeddig.
- Ji, ezt csak hiszed. Ne áltasd magad, jó?
- Tudod, mennyire rosszul esett, amikor azt mondtad, szerelmes vagy?
- Ez már lényegtelen. Nem tartott huszonnégy óráig sem a kapcsolatunk, és azt hiszem, nem is fogjuk újraindítani, soha.
- Ki volt az?
- Miért épp Jacksont küldted utánam, amikor összevesztünk?
- Azt nem nevezném veszekedésnek. Sokkal inkább mondanám, hogy kis híján megerőszakoltalak.
- Mellékes. Miért őt küldted?
- Megérzés volt. Ami ezek szerint bejött, igaz?
- Igen. Aztán kiderült, hogy nem olvasta el a szerződést, és felháborodott. Képes lett volna engem hibáztatni miatta. De mindegy is. A lényeg, hogy most egy ideig sokat fogok nálatok lógni, mert, bár nem fogunk túl gyakran összefutni, még az is sok lesz, hogy együtt lesz próbánk.
- Hozzámentél volna?
- Nem, JiYong. Akadj le erről a témáról!
- Nem. Nem, nem, nem.
- Már megint miért? Mi zavar benne ennyire?
- Az, hogy szerintem nem mondasz igazat. Valaki jobban vonz, mint kellene, még akkor is, ha Jacksonba szerettél bele. Ki az?
-  Nem lényeg, nem tartozik rád, és legfőképpen, szűnj meg engem elemezgetni! Rosszabb vagy, mint egy pszichológus.
- De tudni akarom, ki az. Tudnom kell. Gondolod, hagyni fogom, hogy magadban szenvedj éveken keresztül, aztán átmenj bolond macskás vénasszonyba?
- Nem kell tudnod neked semmit.
- Yuseong, szeretsz te engem?
- Imádlak.
- Annyira, hogy bízz is bennem?
- Tudod, hogy nincsenek bizalmi problémáim veled kapcsolatban.
- Akkor miért nem hagyod, hogy segítsek?
- Mert neked semmi sem fájna jobban, mint nekem segíteni ilyen téren.
- Túlságosan is törődsz az érzéseimmel. Mégsem eléggé ahhoz, hogy elfogadd őket.
- Ez két külön dolog.
- Viszont probléma kettőnk közt.
- Jobb lenne, ha inkább SeungHyunhoz mennék legközelebb.
- De te mindig ide jössz.
- Mert te nyugtatsz meg a legjobban. Aztán meg kiidegelsz.
- Én téged? Nem inkább fordítva?
- Kölcsönösen.
- Igyunk egyet, jó?
- Kizárt. Te rám másznál, én meg ezt nem akarom. Inkább visszahívom a csajod.
- Egyáltalán nem jött be, csak tombolni akartam.
- Épp egy rajongón?
- Legalább megtudja, hogy nem minden arany ami fénylik.
- Te hősök hőse, hogy is nem jutott az eszembe, hogy csak tanítani akartad a kislánykát?
- Ezt egy szóval sem állítottam. De a szuszt is kidugtam volna belőle. Aztán hazaengedem.
- Úriember vagy.
- Úriember csak neked vagyok, csak neked leszek. Igyunk!
- Jó, de előre szólok, nagyon pipa leszek, ha megpróbálsz ágyba cipelni.
- Megéri a kockázatot.
Ittunk, aztán megint ittunk, közben mindent elmondtunk egymásnak, amiről úgy gondoltuk, el kell. Ji többek közt elmesélte azt is, hogy míg én tudatmentes állapotban feküdtem a közös dormban, ő mindent elmondott magáról, mert azt hitte, nem fogok rá emlékezni, mert sosem ébredek fel. Azt is elmondta, hogy legfőképp azért tekintett rám ferde szemmel, mert megijedt, mikor végül magamhoz tértem, és amint a szemebe nézett elkapta valamiféle vágy, hogy újra beszélni kezdjen nekem az életéről.
- Aztán lesett, hogy beléd estem, míg pihentél.
- Nem pihentem, hanem kómáztam, és nem lehet beleesni senkibe, akivel nem beszélgetsz.
Ekörül kialakult egy kisebb filozófiai vita, melynek végén ő az amerikai film stílusú lezárásba vetette minden hitét, tehát megpróbálta belém-csókolni a szót. Nem járt sikerrel, mivel még ittas állapotban is erős reflexeim voltak. Épp csak elfelejtkeztem a mozdulataim sebességéről, arról, hogy kénytelen vagyok lassabban mozogni, mint azt egész életemben tettem, mert bizony képes halálra rémíteni egy embert, ha a másik túl gyorsan moccan. JiYong is kellőképp beijedt, majd újrapróbálkozott. Kénytelen voltam a kanapéra nyomni, majd előkotorni köntöse zsebéből a mobilját, hogy SeungHyunt zaklassam.
- Tudod te, mennyi az idő?
- Seung, szia!
- Yuseong?
- Igen, Álmi, én vagyok az. - mosolyodtam el.
- Miért lógsz te Jinél?
- Mert nem akarok otthon lógni. Viszont ez a hisztigép bepiált és próbálkozik, átmehetek hozzád?
- Gyere! Csak ne várj kényelmet! Mellettem alszol.
- Nem baj. Csak eressz be, mert nincs kulcsom.
- Igyekszem ébren maradni. Ittasnak tűnik a hangod.
- Mert az vagyok. Puszi!
Kinyomtam a telefont, mielőtt visszakozhatott volna.
- Elmegyek Ji, aludj!
- Nem akarom, hogy elmenj! Elküldted a játékszerem, most meg itt akarsz hagyni. Nagyon gonosz nő vagy!
- Te kértél segítséget, én csak jó fej voltam. Viszont te most nem vagy jó fej, úgyhogy átmegyek SeungHyunhoz, mert ő nem fog piszkálni, mint te.
- SeungHyun fülig szerelmes beléd, de elkönyvelte magában, hogy elutasítanád, ezért inkább nem is említette soha. Azért játssza az anyádat, mert erre van szükséged, de ne várd, hogy kibukjon, mert nem fog. Nagyobb az önuralma, mint bárkinek aki ismerek, akkor járnál a legjobban, ha hozzámennél. Tisztel és szeret annyira, hogy elengedjen, ha el akarsz menni, hogy továbbra is titkolja az érzéseit, ha csak egy barátra vágysz férj személyében, és elég erős ahhoz is, hogy ha mégis érzelemre vágysz, meg tudja azt adni neked. Bármit, amire úgy veszi észre, hogy szükséged van.
- Te most kampánybeszédet tartasz érte?
- Kénytelen vagyok. Ha már hozzám nem jössz, vele tuti, hogy boldog leszel. A legjobbat akarom neked, és az SeungHyun.
- Az ott nem könny, ugye?
- Baj, hogy megsiratom a szerelmem?
- Hmm. Indulok.
- Válasz nélkül hagysz?
- Miattam nem kell sírnod, én mindig itt leszek, mindig figyelni fogok rád, épp csak nem engedlek annyira közel, mint azt te szeretnéd. Válasz nélkül hagylak, mert erre nincs válaszom. Felesleges és kész.
- Seung jobb, mint én. Ő legalább nem terhel téged.
- Unom, hogy mindenki nonstop csak szerelmet vall. Hagyj békén az érzéseiddel. Seung csinálja a legjobban. Hagyja, hogy magamtól találjam meg a hozzá vezető utat.
- Ahh, tehát ő az, aki vonz téged.
- Jó éjt, JiYong! Aludj, aztán kezdj el gondolkozni, mert részegen túl kacifántosan dolgozik az agyad. Én megyek.
- Tudod, hogy valahányszor megjelensz, vagy hozzám szólsz, abban reménykedem, végre észreveszel? Tudod, milyen érzés, mikor a kelleténél nagyobbat dobban a szíved, és nem tudsz mást tenni, csak állni és várni, hogy egyszer majd más szemmel nézzen rád az, akit te mindvégig figyeltél? Tudod, hogy minden érintésed nyomán bizsereg a bőröm, hogy eláll a lélegzetem a mosolyodtól? Tudod, mennyire összezsugorodik a gyomrom, ha megölelsz? Szinte remegek a közeledben, ezt sejtetted egyáltalán? Na és azt, hogy amikor hagytad, hogy megcsókoljalak, mennyire boldog voltam? Úgy éreztem, enyém a világ, amíg hozzám tartozol. Aztán egyszer csak már nem tartoztál hozzám, én meg azt sem tudtam, mi történt. Egyszerűen csak nem foglalkoztál velem, vagyis nem úgy, mint előtte, és a mai napig úgy érzem, az én hibám ez az egész, hogy valamit elrontottam, hogy nem mondtam időben, mennyit jelentesz nekem.
- Nem tudtam, JiYong.
- Csak annyit kérek, hogy erre ne emlékeztess holnap, mert józanul egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy most már mindent tudsz.
- Rendben.
- Érzel így bárki iránt?
- Nem. "Hazug liba! Nem lenne egyszerűbb végre megadnod magad? Nem, nem érdemled meg a boldogságot, hisz gyilkos vagy. Csak kussolj tovább, vagy tereld el a figyelmed! De meddig?"
- Hazudsz. Tudom, mikor hazudsz nekem. Beleremeg egy kicsit a kezed.
- Mindig remeg a kezem.
- De nem annyira, mint mikor hazudsz. Szeretsz engem?
- Igen.
- Mennyire?
- Nagyon. Ha nem így lenne, rég bántottalak volna.
- Így meg kínzol.
- Nem az én hibám, téged a puszta létem is kínozna.
- Az kínoz, hogy én már nem létezem számodra. Tényleg szerelmes voltál Jacksonba?
- Igen.
- Akkor miért remeg a kezed?
- Mert egyre idegesebb vagyok. Most már tényleg megyek. Szia!
Kiléptem az ajtón, és már el is engedtek a lábaim. Haladásnak számított, hogy vissza tudtam tartani az ájulást, míg JiYong hozzám beszélt, az viszont nem, hogy cserébe annyit feküdtem a földön, hogy fájni kezdett az oldalam. "Mennyi lehetett? Tíz-tizenöt perc? Vagy annál is több?Oh, szuper, hiperventilláció. Mi is a teendő ilyenkor?"
- Mélyebb levegőt kell venned. Mélyebbet. Remek, még párat! Ez az, jól csinálod. Csak mély levegőket, így-így. Nincs semmi baj, csak egy kis túllégzés, hamar túl leszel rajta. Csak ügyesen, mélyeket. Nagyon jó. Jobban vagy már?
- Miért ücsörögsz mellettem a jéghideg kövön, te idióta?
- Hallottam, hogy eldobtad magad. Gondoltam megvárom, míg felébredsz, csak hogy tudjam, mennyit romlott az állapotod. Több, mint húsz percig eszméletlen voltál, hát rád hívtam a mentőket. Kapásból megmondták, miért történik meg rendszeresen. Elfáradt a szervezeted, túl nagy a stressz. Én azt is tudom, mi okozza. Fel kéne adnod az önmarcangolást, ezzel csak tönkre teszed magad. Ami megtörtént, megtörtént, nem változtathatsz rajta, épp ezért túl kell végre lépned annak a gyereknem a sorsán. Nem te akartad, hogy megtörténjen, rád erőltették, hisz csak így segíthettél a társaidnak. Fogd fel végre, nem a te hibád.
- De igen, az. Én tettem, az én bűnöm.
- Nyugi, nyugi, ne kezdd újra! Mióta van ez?
- Harmadik. - ziháltam, a biztonság kedvéért kezemmel is mutatva a mennyiséget.
- Miért nem szóltál róla?
- Nincs... hozzá... közöd.
- Biztos vagy benne? Mi van, ha ez az utcán történik meg? Akkor mihez kezdesz?
Pár másodpercig még mélyeket lélegeztem, majd ismét a régi voltam, így megfelelőképp vághattam vissza.
- Fekszem a földön, míg fel nem ébredek, vagy rám nem uszítják a mentőket. - mosolyogtam kedélyesen.
- Haláli a humorod, mit ne mondjak. - forgatta meg szemeit a vénember. - Gyere, nem engedtem, hogy elvigyenek. Seungnak már írtam, hogy nem vagy jól, nem tudsz elindulni. Aludjunk!
- Totál józannak tűnsz.
- Nem volt nehéz kitisztulnia a fejemnek, mikor láttam, hogy gáz van. Erről tudnom kellett volna, de nem tudtam, nem mondtad, és ez minden mást kiütött a fejemből. Nem bízol bennem?
- Nem ezzel van baj. Bőven akad elég saját gondotok, nem akarom még az én gyengeségemmel is tetézni. Megoldom egyedül.
- Aha, azt láttam. Mondd el, ha valami nem stimmel. Csak mondd el!
- Hogy aztán idegbeteg legyél?
- Hogy ne kelljen mindig másoktól kérdeznem, mi van veled.
- Eddig ezt tetted?
- Hogy máshogy tudnék ennyit?
- Mit tudom én, biztos médium vagy, vagy valami. - vontam vállat. Valóban többet tudott annál, mint amit én elmondtam neki, de annál is, mint amit a BigBang vénei tudnak. "Szóval a kölyköket zaklatja?"
- Min gondolkozol?
- Lefagyott az oldalam.
- Nekem meg a hátsóm. Bemegyünk végre?
- Menj csak, én sétálok egy kicsit.
- Tizenegy óra van, mégis hova akarsz menni már megint?
- Nem tudom. Csak... el. - Olyan arcot vágott, mintha alig egy pillanattal azelőtt felpofoztam volna beszéd helyett. - Baj van?
- Menj! Menj csak, nehogy itt maradj! Miért is tennéd, hisz csak idegesíted magad rajtam, valahányszor itt vagy. Elvégre az még játszik, hogy cukiskodj a többiek előtt, de az már nem, hogy meghallgass amikor őszinte vagyok veled. Ugyan, minek az? Neked csak felesleges nyűg ez az egész. - döngette mellkasát túl hangosra sikeredett monológja végén.
Nem tudtam mit reagáljak, csak ültem vele szemben, némán, ijedten. Ha elmegyek, igazat adok neki, ha megszólalok csak még idegesebb lesz, ha nem csinálok semmit, talán megnyugtatja magát. Perceken keresztül bámult a szemembe dühös, mégis elkeseredett tekintettel. "Vajon min jár az agya?" Nem mertem megkérdezni, nem mertem arrébb nézni, vagy bármi mást csinálni. Hagynom kellett, hogy eldöntse, mit vár a helyzettől és megfelelőképp válaszolhassak, de hosszú ideig nem történt semmi. Aztán Ji egyszer csak felállt, mire én is felpattantam, de nem várt dolgot tett. Kinyitotta lakása ajtaját, belépett, vetett rám még egy pillantást, majd bevágta az ajtót. Csak álltam, gondolkodtam, mit tegyek, de semmi sem jutott eszembe. Agyam teljesen eltompult a rapper utolsó pillantásától. Nem volt sem csalódott, sem rosszindulatú, csak hideg. Rettentően hideg.
Egy idő után megjelent Mark, beszélni kezdett hozzám, de nem tudtam rá figyelni, ő pedig szemforgatva karon ragadott és vonszolni kezdett maga után. Betuszkolt autójába, aztán kiimádkozott onnan a dorm mélygarázsában. Felvezetett a lépcsőn, lassan, minden egyes lépésemet figyelve, hogy ha mellélépnék kábultságomban, el tudjon kapni, aztán teljesen megszakadt a kép.
Reggel a saját ágyamban ébredtem, fehérneműben és pizsamában, ami tőlem szokatlan volt. Felültem és körbepillantottam, de nem találtam Markot. Hirtelen bevillant a gondolat, hogy egészen JiYong lakásától a képszakadásig szinte folyamatosan fogta a kezem. Még a kocsiban is. A gondolattól furcsa késztetésem támadt, hogy megkeressem, így azonnal felpattantam, lábam viszont nem a földet, hanem valami puhát ért, amiben rendesen el is tanyáltam.
- Mi a... Mark?! Omo, ne haragudj, kérlek! Jól vagy?
- Minden oké. - pislogott fáradtan barna haja mögül. - Miért keltél fel?
- Sajnálom a tegnapit. Hogy neked kellett értem jönnöd és én nem reagáltam szinte semmire. És köszönöm, hogy fogtad a kezem, míg hazaértünk.
- Igazából a lépcső tetején elájultál.
- Akkor ezért nem emlékszem onnantól semmire?
- Az a sanda gyanúm... - mosolygott gonoszkásan.
- Sajnálom.
- Minden rendben lesz, ne félj!