28.Fejezet

A hátramaradt utat az épületig szinte futva tettük meg, ezután berohant az öltözőbe, felkapta táskámat, a következő pillanatban pedig már tuszkolt is be a kocsiba. Hiába kérdeztem vagy ezerszer, hogy mi történt, miért rohan ennyire, nem volt hajlandó válaszolni.

- Mark, ha nem mondod meg, hogy mi van, esküszöm, kiugrok az ablakon! - mutogattam a kocsi anyósüléséről az utcára.

- Mindjárt megtudod, nyughass már!

- Mi az, hogy nyughassak? Mark! Mi van már?

- Nemsokára ott vagyunk, kérlek, addig maradj nyugton és ne készíts ki a kérdezősködéseddel.

- Jó, de ha gáz van, és nem mondod el, én megverlek.

- Benne vagyok.

Innentől csendben tűrtem, hogy áthajtson velem a fél városon, cuccommal a kezében felrángasson a lakásba, kidobjon az ágyamra egy csinos, de nagyon kényelmetlen felsőt, szűk farmernadrágot, kedvenc bakancsomat, - 'Köszönöm, Istenem!' -, aztán elfordulva, hogy ne lásson öltözni ékszereket válasszon nekem, egy kisebb kézitáskába bedobáljon némi zsepit, az irataimat, egy laminált kártyát, amiről azt sem tudtam, hogy van olyanom és a telefonomat egy fülhallgatóval. Bedobott a kocsiba, fejemre húzta utazós szemfedőjét, bedugta a fülem és elindította a lejátszási listám, aztán mellém pattant és újra elindultunk. Tömérdek kérdésem lett volna, de nem tettem fel őket, hiszen megkért, hogy ne tegyem. 'De mi ez a titkolózás?'

Kihúzta a fülesem és beszélni kezdett.

- Oké, most figyelj rám! Nem fogsz látni vagy hallani semmit, meg se próbáld! Csak bízz bennem és kövess, tedd azt, amit kérek, és minden rendben fog menni, ígérem.

- Csak ne essek el...

- Ha kell, a karomban cipellek.

Megállt, kiszállt, kiszállított, megfogta kezem és lassan, nagyon ügyelve arra, hogy ne essek el, irányítani kezdett. Néhány folyosó, néhány ajtó, rengeteg zaj, még a zenén keresztül is. 'Mi ez az egész?'

- Gyere, Babám, ülj le ide. Picit kicsinosítanak, de csukva kell tartanod a szemed, rendben? - szakította meg ismét a zenét.

- Muszáj lekencézni?

- Igen. Sajnálom.

- Túlélem.

Visszadugaszolt, felnyomta a hangerőt, én pedig hagytam, hogy az általam olyannyira utált sminket felvigyék arcomra, nem is egy rétegben. Igyekeztem nem odafigyelni, nem azon agyalni, vajon mit akarnak, inkább a zenére koncentrálni, de nagyon zaklatott, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem, hogy mire ez a nagy felhajtás, így nem tudtam megnyugodni.

Pár perc ecsetvonogatás után az arcomon Mark megfogta a kezem, felállított és szememet lefogva elindított. Felvezetett néhány lépcsőfokon, megállított és várt valamire. Éreztem, hogy egy szőnyegen állok, de szinte biztos voltam benne, hogy nem egy lakásban, ahhoz túl nagy volt a zaj. ’Talán visszahozott a JYP-be? De akkor minek rángatott haza átölözni?’

Egyszer csak eltűnt arcom elől a keze, kivettem a fülhallgatót és vakító fénnyel találkoztam, miközben emberek tapsoltak és kiabáltak. Mihelyst kitisztult a látásom rájöttem, ezek a fiúk voltak.

- Szervusz Yuseong, gyere csak, gyere közelebb. De kis drága, megilletődött. Ugye nem ijesztettünk meg, kedvesem? - jött felém, majd karolta át derekam egy ismeretlen ember, naná, hogy koreaiul beszélve.

- Umm, nem. Nem ijedtem meg. De azért valaki elmondhatná, mi ez, mert a kajámtól rángattak el. - erre nevetés tört ki a kölykök közt.

- Ez itt, a Real Got7. Ismered, ugye?

- Igen, persze. Elég gyakran dumálnak róla a fiúk.

- Tényleg? És miről beszélgetnek?

- Lehetséges témákról, itt történt dolgokról, hasonlók. De miért kellek én ide?

- Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy ideje kipróbálnod a reflektorfényt. Mit szólsz hozzá?

- Eddig elég furcsa élmény.

- Mitől furcsa?

- Mark nem engedte, hogy lássam, halljam, mi történik. - mutattam a mögöttem álló emlegetettre. Újra nevetni kezdtek, Jackson tapsikolva vigyorgott és ugrált.

- De csak mert jól következtet. Féltem, hogy rájön és megagyal a kocsiban. - emelte kezét maga elé Mark, védekezés gyanánt.

- Félsz egy ilyen pici és törékeny lánytól?

- Nem törékeny. - kiáltotta BambBam.

- Közel sem. - erősítette meg JaeBum is. - Nagyon kemény lány, iszonyatosakat üt.

- Vered őket? – vigyorgott a pacák.

- Csak szükség esetén.

- Inkább hagy bemenekülni a szobánkba. - szúrta közbe Yugyeom.

- Ritkán kell tényleg leszúrnia bennünket valamiért, és érti a fiús vicceket is, úgyhogy mindig jó a hangulat nálunk. - egészítette ki JaeBum.

- Mióta is laksz ott, három hete, nagyjából? Volt már komolyabb összetűzésed a fiúkkal, vagy jól neveltek?

- Nagyon jól neveltek, odafigyelnek a környezetükre, a többiek épp aktuális igényeire. Persze egy-kétszer kicsit túllőnek a célon, de alapvetően nagyon empatikusak és figyelmesek.

- Hányszor kellet eddig komolyan rászólnod valakire?

- Kétszer. Egyszer Jacksonra, egyszer Markra.

- És, értenek a szóból?

- Eddig úgy tűnik.

- Szeretsz velük élni?

- Ki ne szeretne hét bolond, vigyorgós, pörgős, örökké vidám fiúval lakni? Nagyon kedvesek, aranyosak, figyelnek egymásra, közös programokat szerveznek, mindent megoldanak, és ha épp hisztis hangulatom van, nem veszik fel a menekülős témát, inkább körém telepednek és igyekeznek felvidítani.

- Hadd legyen egy intim kérdésem!

- Tessék csak!

- Tetszenek a srácok? - erre a kérdésre mind a heten felhörögtek-zúgtak, vagy kiáltottak. Én elnevettem magam, az idegennel együtt.

- Mind nagyon jóképűek. Bár, BamBamnek inkább cuki babpofija van még, de imádom.

- Még?

- Nagyon jóképű férfi lesz belőle.

- Húzzál kezet csókolni! - lökte le székéről YoungJae Bamet vigyorogva, aki hozzám somfordált és rákvörös fejjel arcon puszilt.

- És srácok, nektek hogy tetszik a kisasszony? Mik a legjobb tulajdonságai?

- Okos.

- Mindig laza, mindig önmaga.

- Tanulékony és szorgalmas.

- Magabiztos.

- Maximalista.

- Nooooonaaaaa. - sipította utolsónak BamBam és Yugyeom, mire mindenki nevetni kezdett, még a kamerát tartó ember is.

- És persze ne feledjük, hogy nagyon szépen mozog, szinte érezni, olvasni lehet a táncát. - toldotta meg JB a végét, miközben a többiek hevesen bólogattak. Én csak pirulni tudtam, nem készültem fel egy ilyen helyzetre. Mert, hallottam én már ezeket, ez tény, de azért mégis csak más, ha kamera előtt mondják ki, és bárki megnézheti majd a neten.

- JaeBum, zavarba hoztad. - közölte a pasas a leaderrel.

- Igen, így van. Úgyhogy ezért majd még számolunk.

- Rendben. Nos, tehát, a mai program: Csapatjátékok. Felkészültetek rá?

- Bármire. - kiáltotta Jack.

- Nagyon helyes! Yuseong, te is beszállsz?

- Nem, nem, én majd csak jót nevetek rajtuk, hiszen ők a Got7, heten. - mondtam mosolyogva.

- Yu! Lééééégysziiiiiii! - nyávogta hosszúra nyújtva a kérlelő szót Mark, ultra magas hangon.

- Nem, Mark.

Megjátszott csalódottsággal ölelte át derekamat, aztán a többiekhez lépve elvett egy széket, hogy aztán fenekem alá tolja azt, majd beült a többiek közé.

- Akkor, sorolhatom a feladatokat?

- Igen.

- Az első: Telepátia; a második: papírhordozás szájjal; a harmadik pedig: Pacsi párbaj. Készen álltok?

- Igen! - hangzott a kórus, és kezdetét vette a játék. Rengeteget nevettem rajtuk, jól éreztem magam, egy idő után már a kamera sem zavart, teljes nyugalommal beleszóltam a bénázásba, segítettem csalni, kinevettem az elesőket, mögéjük sétálva meg-meg löktem valakit, vagy megzavartam a koncentrálásban, képeket készítettem, tippeket adtam az idegennek, hogy mit csináltasson velük, és nem zavartattam magam furcsa koreai kiejtésem miatt. A fiúk is nagyon élvezték a játékot, ökörködtek, nevettek, kifigurázták egymást, a végén elmondták, melyik játékot élvezték a legjobban és miért. Elbúcsúztak, meghajoltak, tapsikoltak, ugráltak, integettek, és a kamera leállt. Azt hittem vége, de az idegen felém fordult, és őszinte arccal közölte:

- Kedves Yuseong, nagyon aranyosan beszéled a nyelvünket.

- Aranyosan? - lepődtem meg a furcsa szóhasználaton.

- Igen. Olyan, mint amikor a babák új szót tanulnak. Kicsit pöszén, kicsit túlformálva mondod a szavakat, de mind érthető. Nagyon ügyes vagy, gratulálok a kemény munka gyümölcséhez!

- Ohh, köszönöm. - mosolyodtam el.

Megölelt, elköszönt a fiúktól és már ott sem volt.

- Érdekes ember. Ki ő?

- Segít az epizódok összehozásában. Jó fej.

- Igen, azt észrevettem. Komolyan bele kellett rángatni a filmezésbe? - fordultam Mark felé.

- Mi a baj vele? Úgyis ki kell állnod egyszer a kamerák elé. Ez jó gyakorlásnak.

- De megbeszéltétek ezt bárkivel is?

- Igen, még a szerződés aláírásakor. Mivel te is erősen beletartozol a JYP-es mindennapjainkba, te is részévé váltál volna előbb utóbb. Csak egy kicsit korábbra hoztuk a dolgot. Haragszol?

- Nem. Csak örültem volna, ha van egy pici időm összeszedni magam, mielőtt az arcomba tolnak egy kütyüt. Ügyesek voltatok, fiúk, tényleg.

- Azért otthon jobban mennek ezek a játékok.

. De bennetek is van némi zavar a kamera előtt.

- Igen, még meg kell szoknunk, nem olyan könnyű, mint azt az ember elsőre gondolná. - helyeselt JaeBum.

-Van még valami, egyébként? Már, úgy értem, van valami dolgotok még ma?

- Igen, lesz egy dalfelvételünk. Velünk jössz?

- Ha nem zavarok, ezer örömmel mennék.

- Te lennél az utolsó, aki zavar. - bokszolt gyengéden vállon Jr.

Jó volt hallgatni a fiúkat, ahogy a kocsiban szórakoznak, ahogy a dal felvétele közben beszólogatnak egymásnak, látni, ahogy játszanak, piszkálódnak. Néha rám kacsintott egyikük, miközben dalolt, és rájöttem, akkor először hallottam őket együtt énekelni. Örömmel töltött el, hogy részese lehetek napjaiknak.

Egy öreg arcú, szürkésre szőkített hajú ember lépett be. Tudtam, hogy láttam már, de hirtelen nem jutott eszembe hol. Az illedelmesség kedvéért enyhén meghajoltam és koreaiul köszöntem az idegennek.

- Hogy tetszenek? – kérdezte, miután viszonozta a gesztust.

- Imádom a hangjukat. Nincs ennél nyugtatóbb.

- Örülök, hogy ennyire odavagy értük. Viszont, annak nem, ami ma elém tolt a titkárnőm.

A fiúkat nézte, miközben én az ő arcáról próbáltam leolvasni gondolatait.

- A próbaterem, Yuseong, a próbaterem. Ronda dolog kihasználni Mark férfiúi gyengeségét.

- Eszembe sem jutna ilyen. Mindössze táncoltam. Arra a dalra, amit ön kért. – közöltem vele kissé talán túl hidegen, miután rájöttem, hogy a fiúk főnöke.

- Gyönyörűen mozogsz, ehhez kétség sem fér, egy hibát sem találtam a mozdulataidban, pedig jó a szemem. De azt is látom, hogy vibrálsz, ha a fiúkra nézel, és ez nem jó. Távol kell tartanod őket magadtól.

- Ez esetben, jobb, ha ellátogatok néhány illemtan órára. Akkor talán tudni fogom, meddig mehetek.

- Nem teszel semmi rosszat. Csak ne áraszd magadból ezt az őszinteséget, az energiát, és főleg, ne engedd, hogy megcsókoljanak.

- És ha mégis megteszik?

- Javaslom az öklöd használatát. Ha pedig tetszik valaki, fejezd be a játékot. Nem szeretném, ha miattad sérülne a lelkük. Szükségük van rá a munkához. Te kísértést jelentesz a számukra, ami nem tesz jót.

- Igenis. Megoldom. – bólintottam, immáron a fiúkat nézve.

JYP meglapogatta hátam, gyorsan megdicsérte nyelvhasználatomat, aztán távozott, én pedig csak álltam ott, töprengve. ’Elköltözzek? Az lenne a legbiztosabb megoldás. De azzal bánom az egész bagázst. Viszont, ha nem teszem, akkor kegyetlen vagyok Markkal és Jacksonnal szemben. Meg, eleve, mégis hova mennék?’ Eszembe jutott kulcscsomó, amit az öregjeimtől kaptam még a túrnéstartjuk előtti utolsó pillanatban, de elhessegettem a gondolatot. ’Ráérek ezen majd otthon agyalni.’

Mosolyogtam, nevettem a fiúkkal hazafelé tartva, megvacsoráztattam őket hétkor, szokásos teendőimet is elvégeztem körülöttük, aztán fáradtságra hivatkozva aludni tértem kilenc óra magasságában. Mark is eldőlt, asztali lámpája fényénél olvasott.

- Mark, kérlek, beszélhetnék Yuseonggal egy percet? – lépett be JaeBum.

- Persze. – sóhajtott fel, miközben lerakta könyvét és kisétált a szobából. – Már persze, ha nem tetteti, hogy alszik.

- Köszönöm.

Becsukódott az ajtó, JB mellém sétált, leült a földre, kezét hajam simogatásával foglalta le.

- Tudom, hogy nem alszol.

- Tudom.

- Mi a baj? Még nem voltál ilyen.

- Gondolkozom.

- Min?

- Míg ti énekeltetek, én beszéltem a főnökkel. Szerinte gyilkolom a lelketeket, ha röviden akarok fogalmazni.

- Gondolod, igaza van?

- Két esetben biztosan.

- Mit nem mondasz el?

- Azt hiszem, tudod. Elég egyértelmű lehet.

- Mindketten?

- Hülyék. Nagyon hülyék. És akkor is próbálkoznak, ha tudják, hogy nem adhatok nekik esélyt. Ismerem a szerződést, tudom, mit vállaltam veletek kapcsolatban.

- Mit? – hallottam csodálkozó hangját.

- Nem léphetek intim kapcsolatba veletek. Veszélyes, mert megbonthatja a csapat rendjét.

- Ez benne van a szerződésben?

- Igen.

- Miért fogadtad el?
- Biztonságot adott. Nem szeretnék kellemetlen helyzetet okozni csak azért, mert lány vagyok. Így tuti, hogy nem is fogok.

- Félsz?

- Nem. Aggódom. Értetek. Meg mindenki másért. Nem tudom elmagyarázni.

- Ismerem az érzést.

- Feltűnt nekem valami… Elmondhatom? – fordultam felé.

- Természetesen.

- Elég furcsa. Nem fogsz megsértődni?

- Ígérem.

- Te és Junior… úgy nézel rá néha, mint aki képes lenne felfalni.

- Ennyire feltűnő lenne?

- A srácok tudják?

- Nem. Nem is kellene. De azt hiszem, kezd feltűnni nekik egy-kétszer. Kettős mércés vagyok. Úgy értem, a nők is tetszenek, talán kicsit jobban, mint a férfiak, de annyira rég vagyok úgymond összezárva Juniorral, hogy felerősödött a dolog. Gondolkoztam rajta, hogy megkérek valakit, de valahogy nem mertem. Nagy teher.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

- Köszönöm, hogy elmondhattam. – bújt fejével mellkasomnak. Csukott szeméből kigördült egy könnycsepp. – De, veled mi lesz? Mit akarsz tenni?

- Leülök velük és közlöm, hogy mit írtam alá. Talán még el is költözöm. Nem akarok teher lenni, vagy hátráltatni a csapatot. Miért sírsz?

- Megkönnyebbültem. Jó érzés, hogy már nem csak én tudom. Még a szüleim sincsenek tisztában vele.

- Akkor nekem hogyhogy elmondtad?

- Tartottam tőle, hogy ezért vagy furcsa, és esetleg nyíltabb helyen kérdezel rá. Meg, most, mielőtt elmondtam, eszembe jutott valami.

- Mi?

- Mi lenne, ha megbeszélnénk JYP-pel, hogy mi merre hány méter, és esetleg bejelentenénk magunkat?

- Mit gondolsz, a többiek hogy reagálnának? Pláne Mark és Jackson?

- Nekik kicsit később hintenénk el. Több időt töltenénk együtt, többször érnék hozzád… Nem tudom. Csak próbálkozom. – borzolta meg ébenfekete haját. – De talán neked is előnyös lehetne. Nem tudom, aish! Annyira nehéz, annyira idegtépő. Talány könnyebb lenne. Talán nem. Csak ne érezném ezt…

- Hmm… - már csak ennyit tudtam kinyögni. Utolért az álmosság, minden feketébe borult, JaeBum hangja is már csak távoli zúgásként ért el.

Nyugtalan álmom volt, ziláltan, sikítva ébredtem, szemembe beleégett az utoljára látott kép. A prof állt mosolyogva legutolsó gazdám mellett, tolmácsolva nekem annak szavait. JB-t is elnyomta az álom mellettem ülve, Mark ágyában feküdt, szokás szerint szinte eltűnve a takaró alatt, amivel heves csatát vívott, hogy kiszabaduljon, miközben JaeBum felült ágyamra és álmos, nyúzott fejjel magához szorította reszkető testemet.

- Semmi baj, itt vagyok, biztonságban vagy. – kezdett ringatni, fejemet simogatva, puszilgatva, lehető legmélyebb, legnyugtatóbb hangját elővéve. – Csssssss, minden rendben, itt vagyok, csak egy rossz álom volt, csak egy rossz álom, már távol vagy onnan, Kicsikém.

Nem beszéltem, nem mozdultam, csak hagytam, hogy nyugalomba ringasson, belélegeztem finom, nyugtató illatát, biztonságot adó karjai ölelésébe feledkeztem. Órákig ülhettünk így, közben Mark ételt és italt hozott be, de nem voltam hajlandó ránézni sem, ellenben JaeBumnak sikerült leküldeni pár falatot a torkomon, megitatnia velem egy pohár vizet. Szobatársam dühösen vakargatta tarkóját, kócolta barna bozontját, de nem szólt, nem hisztizett. Tudtam, hogy nem esett jól neki, de muszáj volt ellöknöm magamtól, legalább egy picit távolabb.

Már felkelt a nap, mikor ölelőm telefonja megszólalt. Felvette, köszönt, majd hallgatott. A vonal túlsó végén valaki nagyon kiabált. Aztán közölte, hogy nagyon rosszul vagyok, nem szándékozik itt hagyni, emellett dokihoz visz, tehát a mai napon, ha kirugdosom is az ajtón sem hajlandó bemenni nélkülem.

- El szeretnélek vinni valahova. – nézett rám csillogó szemmel.

- Hova? – kérdeztem nyűgösen. – Nem akarok menni sehova.

- Tudom, hogy nem akarsz, de a kedvemért, kérlek, tedd meg, hogy velem tartasz, jó?

- Rendben. – Beleegyezem bár, de kelletlenül. Semmi hangulatom nem volt holmi dokikhoz, vagy egyáltalán másik emberhez. Ott akartam maradni JaeBum karjai közt és belélegezni nyugtató illatát. ’Tényleg, ha már maradásról van szó, egyedül vagyunk?’

- A srácok?

- Már bementek. A két páncélos lovagod nagyon utál engem. Semmit sem reagáltál a jelenlétükre.

- Észre sem vettem.

- Rájöttek. Teljesen a mellkasomba bújtál. Ennyire rossz volt az álmod?

- Eléggé. De, ha nem gond, nem mondanám el.

- Nem, dehogy.  Fürödj meg, felfrissít, talán kevésbé leszel nyűgös is. Addig összeszedem magunkat az induláshoz, rendben?

- Rendben.

Gyorsan elkészültünk, Jae még kaját is csinált, amit aztán a kocsiban belém tömött, „Üres hassal nem engedlek sehova, én vagyok a leader, tessék szót fogadni!” kijelentéssel elérve a kívánt hatást.

- Őszintén, jól esett, köszönöm!

- Nem beszélek én butaságokat. – mosolygott kacéran.

- Hova megyünk?

- Egy ismerősömhöz. Bírni fogjátok egymást.

- Én nem vagyok ebben olyan biztos.

- Miért?

- Nincs épp haverkodós hangulatom.

- Nyugi, általában neki nincs. – volt valami ebben a kijelentésben, ami aggodalomra késztetett, de nem szóltam semmit, hagytam, hogy élvezze a helyzetet, hiszen miattam összeveszett valakivel és kihagyta az aznapi munkát. ’Ő, akinek az jelent mindent, hogy bemehet a srácokkal és vezetheti őket a hírnév ösvényén.’

Sokáig tartott az út, még tankolnunk is kellett, de JaeBum semmit sem volt hajlandó elárulni a célról.

Végül egy óriási park előtt álltunk meg. Az út túloldalán hatalmas épület állt, első ránézésre iskolának vagy hasonlónak tűnt, az üveg bejárati ajtón át nagy, üres teret pillantottam meg.

- Most bemegyünk ide, és bemutatlak a barátomnak. – somolygott JaeBum, aztán kiszállt és kisegített engem is a kocsiból.

Besétáltunk a szürke építménybe, az énekes fizetett a portásnak, sustorgott vele pár szót, ő pedig készséggel nyitotta ki nekünk az épület kertjének ajtaját.

- Kisasszony! Uram! – hajolt meg mindkettőnknek, mikor elhaladtunk mellette. Illedelmesen viszonoztuk, majd a portás eltűnt.

- Mit mondtál neki?

- Csak az igazat.

- És az mi?

- Hogy van itt valami, amit nagyon meg szeretnék mutatni neked, és ezért akár egy új könyvtárat is kaphat az iskola. Úgyis ráfér egy felújítás, elég kopottas már pár éve. Normál esetben nem jöhettünk volna be, mert csak ünnepnapokon nyitják ki ezt a területet. Ne nézz így, tényleg fontosnak tartom, hogy lásd. Tudod, kissrác koromban minden alkalmat megragadtam, hogy bejöhessek. Egyszer be is zártak, mert nem vettek észre. – kuncogott az emléktől csillogó szemmel. – Nagyon féltem akkor, de ma már csak nevetni tudok a kis buta Im JaeBumon, akiért éjszaka kellett bejönnie a szüleinek, mert nem ment haza és nem merte felhívni őket, hogy bezárták oda, ahova nem szabadott mennie.

- Még nem láttam ezt az arcod.

- Ezt az arcomat nem sokan látták még. Íme, ő az én jó barátom. A neve…. Nos, arról a leghalványabb fogalmam sincs. Viszont, h hallgatásról van szó, verhetetlen, jobb, mint egy pszichológus. Régi barátok vagyunk, szeretném, ha most megismerhetne téged is. – mutatott be… ’EGY SZOBORNAK???’. Épphogy nem nevettem el magam. Kitartóan szorítottam össze számat, tartottam vissza a feltörni készülő nevetést, ám, amikor JaeBum a kezében tartott könyvet néző szobor elé állított, nem bírtam tovább, elnevettem magam.

- Ne haragudj, tudom, hogy nem kéne nevetnem, de annyira furcsa ez. Tényleg ide akartál elhozni? Mármint, egy szobor elé állítani egy iskolában?

- Igen. Ez a szobor ismeri minden titkomat, minden hibámat, és nem ítél el, nem feltételez, csak hallgat, figyelmesen. Most neked is erre van szükséged. Hogy elmondhass mindent, anélkül, hogy bárki véleményt alkotna. Vagy butaság?
- Nem, nem az. Köszönöm. – öleltem meg.

- Akkor, magatokra is hagylak. Arra leszek. Csak nyugodtan.

Ezzel elsétált.

- Hát, haver, kettesben maradtunk. – néztem a szoborra. – Dili, hogy hozzád beszélek, de ki tudja, talán tényleg csak erre van szükségem. Tudnod kell rólam pár dolgot, mielőtt belekezdek. Tehát, a nevem nem Park Yuseong, és messze nem vagyok se angol, se koreai. Igazából senkinek nincs halvány fogalma sem arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy kerültem ide. De ez nem is akkora baj, ha azt nézzük, hogy miket álmodom. Tudod, azt hiszem, egészen eddig az életemért küzdöttem minden egyes nap. Nem tudom. Viszont azt igen, hogy nagyon zavarosak az álmaim. De mindegy is, a lényeg, hogy nem az vagyok, akinek mondanak, és féltem a srácokat, mind a tizenkettőt, nehogy őket is elkapja az a régi világ, ahonnan én érkeztem. Márpedig, most úgy tűnik, sajnos ez már megtörtént. Álmomban láttam a profot. Nem volt épp szimpatikus benne. De most azt hiszem, jobb, ha befejezem és megkeresem JaeBumot. Köszönöm, hogy meghallgattál, jó haver vagy. Szia! – intettem a szobornak mondókám végeztével, majd elindultam, hogy megkeressem az énekest.

Nem messze a szobortól üldögélt elgondolkodva egy padon.

- Min jár az agyad?

- Azon, hogy ki kéne próbálnom valami. Csak nem merem.

- Miszerint?

- Semmi, semmi. Hogy ment?

- Jó fej a haverod. – mosolyodtam el, mire felnevetett. – Tudod mit?

- Mit?

- Belemegyek a tegnap este beszélt dologba. De csak azért, hátha kibukik a dolog. Viszont te békélteted meg a fiúkat.

- Rendben. Titkos érintések, puszik és ölelések hadára számíts. Mindemellett arra, hogy nagyon sokszor foglak téged nézni. Tudom, hogy zavarba jössz az ilyenektől, de ez segít majd szép lassan eljutni a végkifejletig.

- Rendben.
Szeretnék kipróbálni valamit.

- Mit?