27.Fejezet

Rövid eligazítás után mindenki a helyére állt és elkezdett egy, már betanult koreot táncolni. Az első két alkalommal csak figyeltem, próbáltam minden mozdulatot memorizálni és a zenéhez kötni, hogy már a dalból tudhassam, ki hol van épp és mit csinál egy-egy hangnál. Persze azokat a részeket, ahol a srácok partnerrel táncoltak egyelőre kihagyták, aztán beálltam, Nana utasítása szerint Jackson mögé és elkezdtük kitölteni az üres helyeket. Jack nagyon jól táncolt, nem is volt kérdés, hogy tartani tudjuk-e egymással az iramot. Könnyedén emelt fel, amikor kellett, finoman tett a földre, óvatosan, de határozottan simult hozzám, egyenes háttal tűrte, hogy csípőjét érintve körbe sétáljam, miközben igyekezett szenvtelen arcot erőltetni magára, ami nem mindig sikerült. Ennek köszönhetően viszonylag gyakran nevettem el magam rajta, de nem álltam le a tánccal, csak kuncogva élveztem a mozgást. Felvételek néztünk, javítottunk, újra próbáltunk, kiegészítettünk, elvetettünk, újra próbáltunk és így tovább négy órán keresztül. BamBam már kezdett teljesen kipurcanni, nem sok hiányzott, hogy elengedje a lába, így az egyik felvételnézés alatt ölébe tettem a csokit és egy kis teát, hogy legyen miből energiát felvennie a szervezetének. Hálás pillantással és puszi dobálással köszönte meg, amire csak mosolyogni tudtam. 'Mint egy kis óvodás, úgy tud nézni.' Evett pár falatot, az én számba is becsempészett egy kockát, kortyolt a löttyből, letette a táskámra, és már vissza is állt táncolni.

- Yuseong! Kérlek, ide jönnél? – szólt felém Nana.

- Tessék?

- Wang bénázik a szólója végén, gyakorolnotok kell kicsit, hogy ne kalandozzon el. Ott kezditek, hogy körbesétálod, és rendesen viszed a koreográfiát, rendben?

- Természetesen.

- Te meg, tartsd magad, vagy táncost cserélsz!

- Azt már nem! – kezdett Jack vigyorogva kiabálni, miközben magához rántott és hajamba fúrta orrát.

- Jackson, engedj el! – fejtettem le magamról a srácot nevetve.

- Ne itt dugjatok! – köpte oda a szavakat Eunmi.

- Vigyázz a szádra Eunmi, vagy kiszedlek a csapatból! – nézett rá rondán Nana. – Nem tűröm a káromkodásod, sem ezt a stílust. Ha nem tudsz normálisan viselkedni, nincs helyed köztünk.

- Mert neki van? – mutatott rám vörösödő arccal a lány. – Mindenki nyalja a seggét, rohangál utána, kedveskedik neki, holott még koreaiul sem beszél. Ide jött, de annyi tisztelet sincs benne, hogy megtanulja a nyelvet. Helyette inkább játssza a cukiságot, meg bűvöli a fiúkat, hogy elérje, amit akar, te meg még bátorítod is. Undorító, amit művel, undorító, ahogy Jacksonra tapad, miközben illegeti magát a többinek, ezek meg úgy néznek rá, mint valami ritka állatra. Nem veszitek észre magatokat? Nem érzed, milyen pofátlan vagy?

- Nem hinném, hogy az lennék. Mindig ilyen vagyok, eszembe sem jutna bűvölni a srácokat, pláne nem illegetni vagy kiszolgáltatni magam. Felesleges felcukkolnod magad, mert nem fogok megváltozni. Én másképp nevelkedtem, mint ti, kérlek, fogadd el, ilyen vagyok, én sem szóltalak meg, azért, amilyen te vagy. Emberek vagyunk, különbözünk.

- Soha.

- Sajnálattal hallom. – szusszantottam csipetnyi dühvel a hangomban, mire Jack – a biztonság esetére - megfogta alkarom.

- Undorító vagy.

- Nem. Csak más. És erre büszke. – húztam ki magam.

- Én a helyedben nem örülnék ennek. Itt nem szeretik a feltűnősködést.

- Viszont azt igen, ha minden helyzetben önmagad adod. Már persze, ha ez megoldható tragédiázás nélkül. Esetemben igen. Merem remélni, hogy ezentúl esetben is. Nem szeretnék rosszban lenni veled, vagy bárki mással, de nem tűröm, ha bántani próbálnak. – A fiú érezhető riadalommal szorította erősebben karomat.

- Akadj le a pasimról.

- Nem a pasid, de ha ettől megnyugszol, elmondom, hogy nem áll szándékomban közelebbi kapcsolatba kerülni vele, mint barátság. – szegtem fel fejemet, Jackson keze pedig hirtelen már nem volt sehol. Felé néztem, láttam, hogy a földön ülve bámul engem, tátott szájjal, enyhén üveges tekintettel. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Lenyűgöztél.

- Mivel?

- Határozottsággal.

- Azért nem kell száz százalékra venni, elvégre ő is nő. – kacsintott rá Nana, amin Jack teli torokból röhögni kezdett, Eunmi pedig kirohant a teremből.

Mark indult volna utána, de megállítottam.

- Hagyd, majd én. Nem lesz baj.

- Biztos?

- Tuti. – bólintottam komolyan. Hüvelykujjával megsimította arcom és kinyitotta az ajtót, jelezve, átengedi nekem a feladatot.

Körbenéztem az öltözőben, a büfében, az üres termekbe, de sehol nem volt. Végül úgy döntöttem, lenézek a mélygarázsba, hátha frissebb levegőre vágyott. Sejtésem beigazolódott, a garázs egyik sarkában gubbasztott, dühösnek és elkeseredettnek tűnt.

- Eunmi?

- Takarodj!

- Nem, Eunmi, nem megyek sehova.

- Nem kell a műkedvességed.

- Nem állt szándékomban azt nyújtani. Elmondod, mi bajod velem?

- Nem. Tűnj el!

- Jackson a baj?

- Húzz már a picsába!

- Jó, akkor leülök ide és megvárom, míg kinyitod a szád. – közöltem vele nyugodtan, majd helyet foglaltam a jéghideg betonon. Csak ültünk ott egymástól nem messze, csendben, perceken át. Vártam, hogy beszéljen, várta, hogy elmenjek. Két makacs nő, két várakozó tekintet.

- Nem mész el?

- Nem.

- Miért jöttél utánam?

- Tudni akarom, miért vagy ilyen velem. Hátha tudunk változtatni.

- Nem tudunk. Egyszerűen csak utállak.

- Minden bizonnyal van oka is a dolognak.

- Nem akarlak Jackson közelében látni. Nem akarom látni, ahogy rád néz. Nem akarom tudni, hogy mit érez irántad. Láttam és hallottam is, beszélgettek. Mi van benned, ami bennem nincs meg?

- Nem akarok minden áron a közelükben lenni. Csak vagyok, és ha észrevesznek, nem tör ki belőlem a fan. Emberek a számomra. Csak egyszerű kölykök. Nem érdekel az állásuk, a rajongó táboruk, a vagyonuk, a furcsaságaik. Emberek. Némelyik fiatalabb, mint én. És ezt imádom. Nem vagyok egyikőjük barátnője sem. De ha már itt tartunk, láttad már, hogy les téged BamBam?

- BamBam nem érdekel.

- Jackson miért, Bam miért nem?

- Jackson jobban néz ki, idősebb és kevésbé gyerekes.

- Azért csak beszélgess szerintem BamBammel. Hidd el, tudja, mit akar, csak idő kell neki, hogy feloldódjon. Mellesleg, szívdöglesző pasi lesz néhány év múlva. Próbálj picit lenyugodni és hidd el, imádni fognak a srácok. – mosolyogtam rá.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz?

- Miért vagy ilyen? Reméltem, hogy bunkó leszel, behúzol egyet vagy ordítani kezdesz, ehelyett halál nyugodtan kiosztottál, aztán utánam jöttél, hogy segíts. Ez annyira fura.

- Engem erre neveltek. Végtelen nyugalomra, csendességre. Az már rajtam múlt, hogy készen állok bármikor segíteni az embereknek.

- Akkor is utálom, hogy Jackson úgy néz rád. Miért veled táncol?

- Régóta szeretett volna. Nem tudom, miért. Kérdezd meg!

- Mindig lepattint.

- Mert nyávogsz és tapadsz. Csak nyugi, csak ember, csak fiú. Csak nyugalomra vágyik. Te viszont ma minden voltál, csak nyugodt nem. Na, gyere, kapsz egy kis csokit!

Segítettem neki felállni, aztán csendben visszamentünk a terembe. Cuccomhoz sétáltam, kivettem belőle a csokit, ettem egy kockát, miközben Eunmi felé lépdeltem. Bam persze lecsapott a lehetőségre, de mire utolért én már átadtam a csokit a táncos lánynak, kacsintottam egyet, és már ott sem voltam, így a két lökött kénytelen volt szóba elegyedni.

Markhoz léptem és köszönetképpen, amiért hagyta, hogy én rendezzem a dolgot, megöleltem. Nyakamba fúrta arcát, felemelt és megforgatott, aztán finoman letett, de nem eresztett.

- Baj van? – suttogtam nyakába.

- Most nem fontos.

- Bármikor fontos.

- Majd otthon beszélünk róla, jó?

- Jó.

- Na jó, gyerekek, vége a pihinek, talpra! – kiáltotta el magát Nana.

- Ne már, Nana, légyszi, legyen elég mára! Kipurcanok. – kezdett rinyálni Seo, mire a többiek is csatlakoztak.

- Jó, jó, jó, oké, elég, feladom. Menjetek! Kivéve ti, hárman. – mutatott Jackre, Markra és rám. ’Már megint?’

Miután mindenki elköszönt és távozott a koreográfus hozzánk fordult.

- Ha jól tudom, ti ketten tanítjátok Yuseongot nyelvekből, te szinten tartod a többi általad beszélt nyelvbeli készségeit, te pedig oktatod.

- Igen. – jött a szinkron.

- Hogy halad?

- Szinten tartásban nagyon jó, folyamatosan tudja beszélni a nyeleket, olvassa és írja azokat, megérti, amit mondok, hallgatunk, olvasunk, mindent.

- Tanulásnál is könnyű eset. Kapásból megjegyez mindent, nem kell ismételnem magam, szorgosan tanul, néha még magától, egyedül is leül, hogy megtanuljon valami újat, de azért jobb szeretem én tanítani, felügyelni a fejlődését. Miért?

- Csak hogy tudjam, nagyjából mikor térhetünk át a koreaira és hogy mennyire jó más nyelvekben is, tekintve, hogy anno YoungBae képes volt azt mondani a tévében, hogy sok nyelven beszél.

- Ez így van.

- Remek. Akkor, mehettek, ha gondoljátok, vagy maradhattok gyakorolni, vagy valami. Nekem most dolgom van, úgyhogy elköszönök. Köszönöm a munkátokat, nagyon ügyesek és kitartóak voltatok ma. Sziasztok! – hajol meg, majd távozott.

- Na, irány haza? – dobta fel a labdát Jackson.

- Én még megbeszélnék valamit Yuseonggal, ha nem probléma.

- Umm, oké, persze. Akkor gyorsan utolérem a többieket, ti meg majd jöttök a másik kocsival, rendben? – dobta felénk a slusszkulcsot.

- Rendben. – bólintott mark, miközben elkapta a kulcsot.

- Mi a baj?

- Ma megőrültem, hogy vele táncoltál, nem pedig velem. Annyira más voltál közben, olyannyira rá fokuszáltál, hogy az jutott eszembe, talán így kéne lennie. Talán fel kéne adnom, mert úgy tűnik, nem rúghatok labdába mellette. Aztán rám néztél, és valami felrobbant bennem, elöntött és nem ereszt. Nem tudom, miért, de belehalok, ha most nem érinthetlek meg.

Kézfejével végigsimította arcomat, aztán tarkómnál fogva magához húzott, hogy hajamba fúrhassa orrát. Megöleltem, vártam, hátha megnyugszik, figyeltem szívverését, de semmi. Percek múltán is ugyanolyan gyorsan vert, Mark pedig nem eresztett. Nem értettem, mi történhetett, miért esett rosszul neki, hogy Jacksonnal táncoltam, elvégre, ez csak mozgás. Fejét a tükörfal irányába fordította, én is így tettem. Egy fáradt, elgyötört, csukott szemű fiút és egy még nála is fáradtabb lányt láttam, amint szorosan bújva egymáshoz ölelkeznek.

- Nagyon fáradtnak tűnsz, aludnod kellett volna éjjel, Mark.

- Nem tudtam. Mellettem voltál és annyira boldog voltam, hogy végre nyugodtan tudtál aludni, hogy hozzám bújtál. Doboznyi altató sem segített volna az éberségemen. Álmodban a nevemet motyogtad, a pólómba markoltál, mellkasomnak döntötted a fejed, és ez minden fáradtságot megért. Hogy láthattam, hallhattam, érezhettem, hogy jelentek neked valamit. Ezentúl nem alszom, inkább az álmaidat hallgatom. – mosolyodott el még mindig csukott szemmel.

- Buta. Ha holnap is így fogsz kinézni, én kiköltözöm a kanapéra. – kezdtem nevetni.

- Nem engedlek. – szorított még jobban magához.

- Nagyon bújós vagy ma.

- Tudom. Jut eszembe, Nana megkért, hogy szóljak, lesz egy szóló táncod. Tudod, új vagy a cégnél, és nemsokára lesz egy kisebb estély, amin kötelező megjelennünk. JYP azt szeretné, ha fellépnél, hogy bemutathassunk a cég többi alkalmazottjának, mert ugye nem a szokásos módon kerültél be. Azt szeretné, ha a Reloadra táncolnád el a múltkor kitalált koreográfiádat, mert nagyon tetszett neki.

- Rendben. Az jól esett. – vigyorogtam.

- Hát, meg is látszott, hogy a feszültséged mozgod le éppen. – kezdett ő is mosolyogni. – Annyira szabadon mozogtál, annyira vadul mégis kecsesen. Meg tudtam volna őrülni a látványtól. Azóta is azt a videót nézegetem.

- Mutasd meg légyszi! Én még nem láttam, hogy sikerült.

- Nem túl jó a minősége. Inkább kérjük ki a felvételt.

- De én azt szeretném, ha azt nézhetném, amit te láttál.

- Miért?

- Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen az, amikor te nézed a mozgásom. Hogy milyen a e szemszöged.

Nagyot fújt, majd a laptophoz lépve rácsatlakoztatta telefonját és elindította a felvételt.

Mintha egy idegen táncát néztem volna. Én voltam, de mégsem. Ez a lány magabiztos volt, ugyanakkor kétségbe esett, mozgása enyhe félelemről árulkodott, amikor pedig abbahagyta a táncot, mintha személyiséget váltott volna. ’Furcsa, vajon melyik az igazi énem?’

- Min gondolkozol? – húzta végig ujját összeráncolt homlokomon szobatársam.

- Csak, hogy totál másnak tűnök tánc közben. Ez amúgy is így van? Mindig?

- Igen. Olyankor látszanak az érzelmeid az arcodon. Mind.

- Ezért volt rossz ma neked?

- Igen. Látszik, hogy imádjátok egymást.

- Hmm… - bólintottam.

- De amikor velem táncoltál, akkor is ilyen voltál. Nem tudom, melyik igaz és, ha mindkettő az, akkor melyik erősebb.

- Egyik sem erősebb. Bocsi.

- Nem baj. Majd lesz. Vagy elmúlik. Idővel kiderül. Eltáncolod?

- El. Szólj rám, ha valahol nem ugyanolyan!

- Igenis!

Elindítottam a zenét, próbáltam magamba szívni az érzést, felidézni a mozdulatokat, hagytam, hogy magával sodorjanak az emlékek. Csak három és fél perc volt, a végére mégis úgy elfáradtam, mint talán még soha. Mark egyszer sem szólalt meg, míg táncoltam, csak remélni tudtam, hogy azért, mert nem talált benne hibát. Egy darabig nem beszélt, nem mozdult, csak nézett. Aztán nagy lendülettel felállt, csípőmnél fogva a tükörhöz vitt, neki nyomott és megcsókolt. Hevesen, de puhán, ellentmondást nem tűrve nyomta ajkamhoz sajátját szíve olyan tempóval vert, hogy táncolni tudtam volna rá. Pár pillanat alatt megnyugodott, csókja finomabbá, érzelmesebbé vált, nyelvét finoman vezette végig alsó ajkam peremén, hogy aztán egy sóhaj kíséretében elengedjen és hátrébb álljon. Mosolygott, arca boldogságot árasztott, és, ha nem tartott volna attól, hogy megütöm, minden bizonnyal ugrált volna örömében.

- Nem vagy normális, Tuan. – közöltem vele lihegve, mire csak még jobban mosolygott.

- Tudom.

- Töröld le a vigyort az arcodról, ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetne, hogy mit tettél az előbb. – nevettem ki.

- Utálsz?

- Hogy utálnálak, te lökött?

- Zizzencs leszel rám?

- Nem, egészen addig, amíg ki nem akasztasz ezzel az idióta vigyorral. Fejezd már be, nem tudok komolyan nézni, ha ezt csinálod!

- Jól van, na! – eresztette le vállait, miközben letörtséget tettetett.

- Neked nem áll olyan jól, mint Jacnek.

- Sejtettem. De most nem érdekel, mivel én meg mertelek csókolni. Talán javítottam az esélyeimen. – kacsintott.

- Ami azt illeti… - elhúzott szájjal kezdtem, volna bele mondatomba, de megállított.

- Nem, nem akarom tudni. Megtettem és most boldog vagyok, hogy nem vertél agyon érte.

- Van még időnk, mielőtt megint vissza kell jönnötök?

- Igen. Miért?

- Egy séta?

- Merre menjünk, hölgyem?

- Mondjuk, egy boltba. Éhen-szomjan halok, hogy őszinte legyek.

- Rendben. Induljunk!

Egymásba karolva sétáltunk egy közeli szupermarketig, majd vissza. Csak pár szót beszélgettünk, többre nem is volt szükség, anélkül is tudtuk, mi jár a másik fejében.

- Na, jó, ezt most már meg kell beszélnünk, mert kezdek bekattanni. Jackson megcsókolt, igaz? - fakadt ki hirtelen a cégtől kétsaroknyira.
- Igen.
- És te mit éreztél?
- A leghalványabb fogalmam sincs. Azt hiszem, vágyat.
- És esetemben?
- Biztonságot, talán. De leginkább meglepődtem. Nem gondoltam, hogy meg mernél csókolni. Pláne nem a JYP-ben.
- Hát, igen, kicsit talán túl hirtelen döntés volt, de lesz, ami lesz, nekem megérte.
- Határozottnak tűnsz.
- Tudni akarom, mit érzel.
- És most tudod?

- Nem egészen. Kinek a társaságában érzed otthon magad?

- JiYong mellett. 

- Csak mellette?

- Igazából, azt hiszem, mellette a leginkább. Mert mindannyiótok mellett otthonosan érzem magam, de mellette egy picit jobban. Nem tudom, miért.

- Én igen. – hajtotta le fejét.

- Azt nem lehet. Túl nagy a korkülönbség, túl sok pletyka és hiszti lenne belőle.

- De mindketten érzitek.

- Viszont ez nem mentség a fentebb említettekre. És különben is, tegnapelőtt este kért meg, hogy szedjek fel valakit, hogy kiszerethessen belőlem. Úgyhogy teljesítem a kérését.

Erre a mondatra földbe gyökerezett a lába.

- Nem vagy normális, Park.

- Ez a mondat mintha ma már elhangzott volna egyszer.

- Ja, ismerős. És igaz. Hülye vagy, ha azt hiszed, ezzel jót teszel JiYongnak.

- Mellékes. Erre kért. Megteszem neki, hátha jobb lesz. Ha nem, akkor meg nem. Ez van.

- És mi van azzal, amit érzel?

- Semmi. Mi lenne?

- Nem hagyhatod figyelmen kívül.

- Miért ne tehetném?

- Yuseong! – kiáltotta el magát.

- Mi van?

- Ne csináld ezt magaddal! Így is bőven túlhajtod magad, hogy megfelelj az elvárásoknak. Ha színpadra kerülsz, tudom, hogy még inkább tökéletes lesz, ami csinálsz, akkor már megérdemled, hogy őszinte lehess magaddal.

- Mark, ez nem így megy. Nem ebben a világban.

- Nagyon makacs nő vagy. És ez jelen esetben nem bók.

- Tudom. De nem zavar. Viszont, ha kinyitod a szád, én laposra verlek, rendben? – nyújtottam felé kezemet.

- Rendben. – fogta meg. – De akkor most mi lesz? Mármint, nyilvánvaló, hogy nem engem, vagy Jacksont, de akkor kit fogsz felszedni?

- Felszedni? Senkit.

- Akkor?

- Nem tudom. De ki kell találnom, mit tegyek, hogy megóvjam az Én Dilisemet a világtól.

- Szereted?

- Igen.

- Ezt, azt hiszem, fel kell dolgoznom.

- Megértem.

- Haza vigyelek, vagy maradsz hallgatni bennünket? – kérdése végén megcsörrent telefonja, így nem volt lehetőségem válaszolni, de, mint kiderült, hiába is tettem volna, ugyanis mihelyst Mark letette a telefon, közölte velem, hogy haza kell vinnie, mire csendesen kétségbe estem magamban.

’Már megint mi van?’