A történet kitaláció, a szereplők személyisége nem tükrözi a valóságot.

2015. március 14., szombat

34.Fejezet

Nem volt könnyű dolog úgy menni rendőrségre, sajtótájékoztatóra, vásárolni, dolgozni, hogy közben úgy kellett tennem, mintha fájna a hasam. De YG és JYP ragaszkodott hozzá, hogy az emberek azonosulni tudjanak a helyzetemmel. Bár nem értettem, mire jó, biztos ami biztos alapon szót fogadtam főnökeimnek. Segítséggel ültem le, álltam fel, semmit sem cipelhettem, nem mozdulhattam hirtelen, s ha - felsőbb kívánságra - mégis közbeszólt a "reflex", erős fájdalmaim voltak.... Vagy legalábbis úgy tűnt. Persze, szerencsére egyre kevésbé kellett megjátszanom, ahogy múltak a hetek. Valójában szépen és gyorsan gyógyultam, JB minden este megtisztította és bekente sérülésem nyomait, amit Mark nem mindig nézett teljes nyugalommal, tekintve, hogy a leader lényegében véve hasamat simogatta minden alkalommal.
Időközben munkát és könnyen fenntartható, olcsó lakást kerestünk és találtunk Tempó számára is, aki YG papának köszönhetően Denis Young, 22 éves amerikai srác lett, aki tapasztalatgyűjtési céllal érkezett az országba, és kisegítő portásként vállalt munkát egy, a külföldről érkezettek közt nagy hírnek örvendő hotelben. Ez azt jelentette, hogy, ha valaki nem beszélt koreaiul, akkor hozzá irányították. Temérdek munkája volt, szinte ebédelni sem maradt ideje, ennek ellenére hálás volt Jacksonnak, ugyanis ő intézte neki a lehetőséget. Először nem tűnt jó ötletnek, a fiú vérmérséklete miatt, de a próbanapon kiderült: már-már ijesztően kedves is tudott lenni Foderatorom. Néha hozzánk is benézett meló után, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e körülöttem. Ez a sajtónak is feltűnt, de nem csaptak körülötte nagy zajt, aztán végleg elcsendesedtek, mikor posztolgatni kezdtük az instagramon, twitteren, facebookon a vele készült képeket, büszkén hirdetve, hogy "végre találkozhatott a két régi jó barát, Yuseong és Denis".
JaeBum körül még mindig terjengtek a pletykák, miszerint bántott engem, de már nem zavartattuk magunkat, hagytuk, hogy szép lassan lecsengjen a botrány.
Így, míg az érdekelt újságok és oldalak arról cikkeztek, hogy a BigBang legújabb, egyébként nemrég megkéselt tagját végre látni lehetett a YG épületénél, mások JB-ről írtak, megint mások pedig találgattak, vajon miért szoktam a JYPnél is hosszú időt tölteni.

- Már három hete játszom a sérültet, mikor hagyhatom végre abba? - kezdtem rinyálni egy újabb munkanap előtt, ami alatt persze nem mozoghattam a többiekkel, csak leshettem a táncokat, hogy rögzüljenek a fejemben. 'Nem mintha nem jegyeztem volna meg már másodjára...'

- Ne hisztizz, nem áll jól! - pöckölt gyengéden homlokon YoungJae. - Már csak két hetet kell így kibírnod, legalábbis a doki a kórházban azt mondta YoungBaenak, hogy nagyjából öt hét múlva már nem fog fájni, és mozogni kezdhetsz vele.
- Még két hét... Szűzanyám, lőjetek le!
- Nincs olyan mázlid, Baba.
- Aigooooo!
- Baba, beszélhetünk picit ma négyszemközt? Mondjuk az ebédszünetben egy séta, vagy ilyesmi?
- Persze Junior, sétálhatunk egyet. Valami baj van, egyébként?
- Nem, nincsen, csak jó lenne picit beszélgetni veled. - mosolygott szerényen.
- Rendben. Egyébként hova tűnt már megint JB?
- Mostanában a teraszon szoktuk megtalálni. Szerintem ott keresd. - vont vállat a maknae.
- Köszi, kölyök! - dobtam egy puszit az informátornak, aztán kirobogtam az októberi hidegbe. - Ya, leader, mit csinálsz te itt ilyen időben? Meg fogsz fázni!
- Nem érdekes. Amúgy sincs kedvem semmihez.

- Valami baj van?
- Nem, dehogy. Vagyis... 
- Mondd el nyugodtan, JaeBum, igyekszem segíteni, ha tudok.
- Ebben nem tudsz. Ez nem olyan dolog. Ez ilyen dolog. - mutatott szívére.
- Miért fáj?
- Annyira reméltem, hogy a koncert után, mikor hazajössz, majd hozzám bújsz és elmeséled, mit éreztél, mint régen... De hetek óta nem beszélgetsz velem többet a szükségesnél. Mióta itt ültünk nem is voltál velem kettesben. Ez rosszabb, mint ha haragudnál rám. Rosszat tettem?
- Nem, nem tettél. Egyszerűen csak nincs időm és kedvem beszélgetni bárkivel a kelleténél többet.
- Nyomaszt valami?
- Nem. Gyere be, nem szeretném, ha lebetegednél. - fogtam rövidre a témát és már nyomtam is le a kilincset.
- Miért nem bízol bennem?
Elkeseredett hangja megfogta lelkem, nem engedte, hogy ott hagyjam. Félve fordultam ismét felé, magamban könyörögve, hogy nem tűnjön kétségbeesettnek. Imáim nem nyertek meghallgatást. Arcán és szemében olyan fájdalom ült, mint mikor becéztem. 'Ha már itt tartunk!'
- Te akkor is így nézel ki, ha lebecézlek. Mi bajod van neked a becézéssel?
- Nem azzal van bajom, hanem a móddal.
- Hogy mi?
- Ha valaki azt kérdezné, mit szeretnék csinálni, ha lesz egy barátnőm, az első amit rávágnék, az a párcucc. Tudod, azonos táska, ruha, cipő, csak férfi-női stílusban. A második pedig ez. - mutatott rám. - JaeBummie. Hogy így becézzen, így hívjon, mikor hozzám bújik, mikor csak ketten vagyunk. Te meg csak úgy rátapintasz a dologra, bennem pedig megmoccan valami, minden alkalommal, mikor ezt mondod. Nagyobbat dobban a szívem a kelleténél. De nem vagy a barátnőm, ezért fáj.
- Oh, értem. Akkor többé nem teszem.
- És ez jobban fájt, mint maga a becézés, mivel én téged...
- Tudom. - vágtam rá, mielőtt kimondhatta volna. - Mennünk kell dolgozni. Gyere!
- Mindig jégcsappá válsz, ha hozzád szólok.
- Csak gyere, jó? - váltottam kicsit gyengédebb hangnemre, aztán sarkon fordultam és a lakásba léptem. Abban a pillanatban, hogy becsuktam az ajtót, belém ütközött egy félmeztelen, fél zoknis, fogmosó Jackson.
- Lal, bofi! Ó vag?
- Igen, semmi bajom. De te már megint csesztél időben felkelni. Tíz perc múlva indulunk, ha kész vagy, ha nem.
- Ó vamma!
- Nem, nincs jól. Csipkedd magad, Adonisz!
Vigyorogva rohant tovább, míg én, hogy segíthessek neki egy keveset, összeszedtem telefonját, tárcáját, iratait, kocsi kulcsát, lakáskulcsát, reggelit csináltam neki, és mikor felöltözve, belőtt hajjal vigyorogva kilépett szobájából kezébe nyomtam mindet, aztán letöröltem a fogkrémet szája sarkából. Mivel addigra mindenki a garázsban várt ránk, nem zavartatta magát, átölelt és hatalmas puszit nyomott arcomra.
- Olyan cuki vagy ilyenkor! Mint egy vérbeli feleség. Minden előkészítve, startra készen. Imádom. - mosolygott nagyot, aztán kinyitotta nekem az ajtót, lekapta táskámat a vállamról, közben sajátjába dugta pakkját, aztán lábbal berántotta utánunk az ajtót. Naná, hogy majdnem orra bukott, kénytelen voltam mellkasánál fogva újra egyenesbe lökni, amin hahotázni kezdett.
- Mit nevetsz már megint?
- Te tartasz egyenesben, angyalom.
- Fárasztóbb már nem is lehetnél.
- Tudom. Siessünk, mert itt hagynak!
- Hogy lehet, hogy te mindig késésben vagy? Lustább emberrel még nem találkoztam, pedig te idol vagy.
- Tehetség. - pillantott rám rejtélyesen.
- Rémes vagy. - nevettem el magam.
- Tudom. Aish, ezek elmentek! Na gyere, akkor külön megyünk. De miért csinálták ezt, most komolyan? Puhányak, félnek egy kis szidástól. Majd én elverem őket, hogy mástól is félhessenek. - szitkozódott magában, miközben beült, én pedig az anyósülésre vetettem magam.
- Nyugi, Bika, semmi baj! Beérünk mi is időben.
- Tudom, Kisanyám, én vezetek.
- Te kiöltötted a nyelved? - tettettem hüledezést iménti "gesztusára" reagálva.
- Ha nem tetszik, csukd be a szemed!
- Hát meg is teszem! - kiáltottam, aztán szorosan összezártam szemeimet.
Cirka tíz másodperc után nem bírtam tovább, meg kellett tudnom, miért nem indultunk még el, ezért egyik szememet kinyitottam. Jackson szinte felfalt tekintetével.
- Saranghae! - suttogta inkább magának, mint nekem, de elfelejtett számolni azzal, hogy jobban hallottam, mint ő. Nem reagáltam, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. - Yuseong, ami a múltkori levelet illeti...
- Ezt már megbeszéltük, Jackson, nem volt szép, és nem értem, miért kellett megtanulnom koreaiul mielőtt megtudhattam, de nem haragszom érte. Ennyi.
- Még mindig igaz... Az a mondat.
- Melyik mondat?
- "Akkor estem beléd."
- Jack, menjünk! Most!
- Miért vagy mostanában mindenkivel ilyen elutasító? - kérdezte halkan ahelyett, hogy beindította volna a kocsit.
- Mert még nem vagyok teljesen rendben.
- Ezt hogy érted?
- Megviseltek a történtek, még ha nem is látszik. Mehetünk?
- Miért?
- Csak menjünk már! - kiáltottam fel, mire összerezzent. - Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj.
Indított, kigurult a garázsból és a JYP épületéig meg sem szólalt, ami őszintén jól esett. Nyomasztott volna, ha kiszedi belőlem az igazat. 'Az érzéseimet.... Nem, ezt senki sem tudhatja, soha, hisz ez csak annyit jelent, hogy gyenge vagyok. Márpedig én nem lehetek gyenge senki szemében.'
Bár kissé idejét múlt felfogás volt, szentül hittem, hogy így van rendjén. Én, aki férfiakat megszégyenítő erővel és lélekjelenléttel rendelkezem, aki bármikor eléri, amit akar, nem lehettem gyenge, hiszen az volt a feladatom, hogy összetartsak két csapatot, és gördülékennyé tegyem életüket. Ha már egyszer másképp nem segíthettem őket, legalább ebben mindig számíthattak rám.
Automatikusan leültem a próbateremben, de aznap nem figyeltem. Csak azon járt az eszem, vajon hány harcost vett azóta A Hapsi, hányan haltak meg közülük, s vajon tudják-e, mi történt abban a házban nemrég. 'Vajon tudják, hogy végre van valós esély is egy jobb életre? Vajon visszament valaki az elszabadultak közül önként? Mi lehet most Flowerrel és Késéssel?'
- Baba! Helló! Térj vissza a földre! - rántott vissza belső világomból Junior hangja.
- Mi? Ja, bocsi, kicsit elbambultam.
- Kicsit? Négy órája ülsz itt pont ugyanabban a pózban, pislogás nélkül. Már azt hittem, meghaltál.
- Oh, bocsi!
- Akkor sétálunk egyet?
- Persze!
- Akkor gyere ide! - segített felállni, átmasszírozta zsibbadt combomat, aztán belém karolt és kiirányított az utcára.
- Arra gondoltam, sétáljunk el egy kávézóig, mit szólsz?
- Rendben. Jól hangzik.
- Min gondolkodtál olyan sokat?
- Csak a múltam egy-két darabkáján. Nem fontos. - mosolyogtam.
- Miért nem hiszem ezt el?
- Mert ismersz már annyira, hogy tudd, ha valami baj van. De ez most nem lényeg.
- De, nagyon is lényeg. Ha baj van, azt tudnunk kell, bíznod kell bennünk, hiszen minket is arra kértél, hogy bízzunk egymásban. Te is csapattag vagy, hiszen velünk élsz.
- Junior, ezt most hagyjuk, kérlek! Beszéljünk másról, jó?
- Nem. De a kedvedért most hagyom. Viszont, egy kicsit mégis piszkálnom kell téged. Mert van valami, amit szeretnék tudni.
- Hallgatlak.
- Yuseong, mi van közted és JaeBum közt?
- Nem tudom. Valahogy nem tiszta.
- Akkor legalább nagy vonalakban?
- Vonzódtunk egymáshoz, aztán haragudtam rá, de még mindig vonzott, aztán eltűntem és azóta senkivel nem beszélgetek, ezért nem tudom. Miért?
- Mert... Szóval... Nem közömbös a számomra, de nem is szeretem úgy, csak.... Nem is tudom, szeretném tudni, hogy mi van vele, mert fontos nekem, hogy rendben legyen idebent. - mozgatta meg tenyerét mellkasán.
- Értem. De erről miért nem őt kérdezed?
- Mert nem merem.
- Junior, tényleg nem vagy beleesve?
- Tényleg. Olyan, mint egy báty. Régen szerelmes voltam belé, de aztán elmúlt. Sosem tudta, mert féltem, hogy nem fogadja el.
- Oh, oké.
- Szóval?
- Tényleg csak annyi, amennyit az előbb mondtam. Nem tudom, ő mit érez, csak azt, hogy én most bezárkóztam magamba. És nem hiszem, hogy el tudnátok fogadni azt, amit nem eresztek jelenleg.
- Hogy érted ezt?
- Olyan dolgot tettem, ami megbocsáthatatlan, indoktól függetlenül. Halált érdemelnék.
- Te sosem teszel semmit ok nélkül. Ha olyant csináltál, ami szerinted megbocsáthatatlan, azt csak jogosan tehetted. De el kell mondanod, mi volt az.
- Undorodni fogsz tőlem. Te is, és a többiek is, ha megtudják.
- Biztosan nem.
- Kérlek, ebben a dologban higgy nekem, otthon vagyok a témában. Szeretlek titeket, de előbb el kell döntenem, megérdemlem-e a társaságotokat, vagy sem.
- Yuseong, ennyire rémes nem lehet....
- Junior, megöltem egy embert.
A hetek alatt egyre csak növekvő feszültség és düh egyszerre szakadt ki belőlem azzal a mérhetetlen bűntudattal és sajnálattal együtt, amelyet feldolgozni igyekeztem. Könnyeim folyni kezdtek, erőm elhagyott, s a stressz végleg birtokba vette testemet.
- Yuseong, még egy kicsit tarts ki kérlek, csak egy kicsit! - kérlelt Junior, miközben leintett egy taxit. Besegített, megadta címünket, ahol a sofőr közreműködésével felcipelt a lépcsőn. Elfektetett a kanapéra, kisebb szócsatával rávett, hogy elmondjam, mi történt pontosan, aztán döbbent csöndbe burkolózva simogatta hátamat, míg sírtam. Többször is csörgött telefonja, de sem én, sem ő voltunk elég erősek ahhoz, hogy felvegyük. Nem tudom, meddig tarthatott a csend, de nem is érdekelt, csak az, hogy Junior mit gondolt rólam tetteim tudatában. De ő csak ült velem szemben a földön és maga elé bámulva simogatott automatikusan. 'Szinte már idilli. Kár, hogy ez most inkább vihar előtti csend. Csak ne utálj meg, kérlek! Könyörgöm!'
Kis híján elnyomott az álom, ami a felszabadult érzések helyét töltötte ki, mikor az ajtó hatalmas csattanással vágódott a falnak. Startpozícióba vágtam magam, mint minden zajhatásra, aztán tudatosult bennem, hogy Jackson volt a lendületes ajtónyitó.
- Hívtalak vagy hatezerszer, sms-t írtam, kerestelek mindenki nyakán és te itt ücsörögsz meló helyett? - rontott egyből Juniorra.
- Bocs, nem figyeltem az időt.
- Mi az, hogy nem figyelted az időt? Mi az isten nyila vonta el ennyire a figyelmedet?
- Egy titok, amiről nem csak nekem kellene tudnom. És hogy Yu rosszul lett. - mutatott rám, minek következtében a rapper tekintete végigfutott arcomon. Szeme kikerekedett, szája elnyílt.
- Yuseong, te... Sírtál?
- Igen, Jackson. Sírt. Rengeteget. Zokogott. Most inkább ne kérdezősködj, elég gyenge. Fektessük le, hagyjuk aludni.
Rájöttem, hogy még mindig támadni készen álltam a kanapén, ami elég nevetségesen festhetett, így inkább törökülésbe vágódtam a puha párnákon, dacosan nézve Juniorra.
- Megvagyok, részemről vissza is mehetünk dolgozni. Már megnyugodtam.
- Ezt erősen kétlem, Baba. Dőlj el és pihend ki magad, este gyűlést tartunk. Ezúttal te ülsz majd a földön.
- Junior....
- Nincs vita! Ha én el tudtam fogadni, mindenkinek menni fog. Ne félj, rendben?
- De Junior, én....
- Csak semmi de! Így döntöttem, kérlek, fogadd el!
- Rendben. - lehajtottam a fejem, és zoknimat kezdtem piszkálni. Junior felállt, kinyújtóztatta elfáradt tagjait, puszit nyomott fejem búbjára, aztán beterelt az ágyamig. Levette rólam a cipőt, betakart, behajtotta az ajtót maga után és elmondta Jacksonnak, hogy jobb lenne felügyeletet hívni hozzám, Tempó, vagyis Denis képében. 'Miért nem tudom megszokni ezt a nevet?'
Jackson rögtön telefonált, de sajnos Denis nem tudott lelépni a munkahelyéről, viszont egyedül hagyni sem akartak, ezért szándékukban állt visszavinni a JYP-be. Nem sejtették, hogy hallottam minden egyes szavukat, én pedig nem kötöttem orrukra, inkább úgy tettem, mintha aludnék. 'Csak egy kicsit hadd legyek egyedül, nem csinálok butaságot, ígérem.'
Megkaptam a kívánt magányt. Miután a rapper örömtáncot lejtett "tündibündi"ségem felett, betakarta vállamat is és Juniorral együtt a cég felé vette útját.
Egy darabig nyitott szemmel feküdtem az ágyban, azon töprengve, vajon mi történik majd este, mikor a fiúk elé kell állnom és elmondanom, mit tettem. Rettegtem a gondolattól is. De nem volt más választásom, valahogy túl kellett lendülnie ezen az egész társaságnak. Azáltal, hogy elhagyom őket, vagy megbocsátanak nekem egy bűntettet. Reméltem, hogy elküldenek. Pár perc forgolódás után úgy döntöttem, egy kis mozgással terelem el figyelmemet. Felvettem egy tréningruhát, helyet csináltam a nappaliban és gyakorolni kezdtem a már beidegződött ütéseket és rúgásokat. Észre sem vettem, milyen gyorsan telt az idő, csak JaeBum kulcsának jellegzetes csilingelésére figyeltem fel. 'Máris este lenne? De még nem tudom, mit mondjak. Még semmit sem tudok. Te jó ég!!!' 

Még mielőtt kinyílt volna az ajtó rendbe vágtam a nappalit és a szobába vágtattam, hogy felvegyek valami kevésbé átizzadt cuccot.
- Yuseong, ébren vagy? - lesett be óvatosan az ajtón Mark, miközben a pólómat cseréltem.
- Igen, csak egy pillanat és ott vagyok. Milyen volt a napotok?
- Idegesek voltunk miattad, úgyhogy sok esés meg vita volt. Junior nem mondta el, mi a baj.
- Értem. Akkor gondolom kapásból leült mindenki a nappaliban.
- Igen.
- Akkor jövök.
Kiléptem a lakás tágas központjába, ahol öt ücsörgő és két ide-oda billegve álldogáló fiú várt rám. Intésemre Junior és Mark is helyet foglalt a többiek közt, én pedig eléjük álltam, kezemet tördelve, idegesen, félve.
- Fiúk, először is szeretném, ha tudnátok, ez tényleg nem olyan dolog, amit Juniortól kellett volna megtudnotok, így, kérlek, ne nézzetek rá ilyen ferde szemmel! Másodszor pedig.... Nehéz lesz elmondanom, talán megakadok majd benne, nem is egyszer, és ha szeretnétek, bármikor készen állok elhagyni a lakást. Ezen kívül, nem kell azonnal, egyszerre döntenetek a sorsomat illetően, és ha csak egyikőtök is úgy érzi, távoznom kell, megteszem. Kérlek, legyetek velem őszinték, ne titkoljátok a gondolataitokat, rendben?
Mindenki bólintott, én nagy levegőt vetem és felkészültem arra, hogy elmondjam barátaimnak, mit követtem el. Nem mertem rájuk nézni, a szőnyegre szegeztem tekintetemet.
- Nos, fiúk, én.... Olyan dolgot tettem, amelyért halál járna, vagy életfogytiglani kínzás... Ugyanis megöltem egy embert.

'Csend. Néma csend. Mit mondhatnék? Mit mondhatnának? Talán az lenne  legjobb, sőt, biztosan az lenne a legjobb, ha ordítva küldenének el. Akkor biztos lehetnék abban, hogy igazat mondanak... De mi lesz, ha nem teszik? Ha elfogadják? Vajon megbíznak majd bennem valaha? Tönkre tettem őket ezekkel a szavakkal vagy sem? Mi legyen? Mi lesz most?'

- Mondd el, részletesen! - unszolt Junior.
- Felesleges, a lényeget már tudjátok.
- Nem, messze nem mondtál el ezzel mindent. Gyerünk, Baba!
- A tett súlyán semmit sem változtatnak a körülmények. Csak hab és finomítás, de én azt akarom, hogy a lényeg, a legfontosabb részlet maradjon meg.
- Ha te nem, majd én. Fiúk, Yuseong azért tette amit tett, hogy.....
- Megmentse annak a hét embernek az életét. Igaz? - vágott szavába Yugyeom.
- Igaz. - suttogtam. - De akkor is kioltottam egy életet.
- Ha te nem ölöd meg, ő megtette volna veled. Megölt volna téged, szemrebbenés nélkül. Te csak a társaidat védted. Nem tettél rosszat.
- Már hogy ne tettem volna rosszat, YounJae! Elvenni egy ember életét megbocsáthatatlan bűn, még ha okkal is történik. Erre nincs mentség.
- Ne bíráld így magad! Évekig próbáltad megmenteni az ellenfeleidet, küzdöttél, hogy a tanítványaid olyanok legyenek, mint te. Fény voltál az éjszakában, és ez nem múlt el attól, hogy hét életért feláldoztál egyet. Meg kellett tenned, hogy kihozhasd őket. - vette át ismét a szót Junior.
- Ne próbálj hőst csinálni belőlem, kérlek, elvégre gyilkos vagyok, az Istenért!
- Bátor voltál és megszegted a saját törvényeid, hogy másoknak segíts. Nem lehetsz más, mint hős.....
És ez ment több órán keresztül.
Én nem tudtam elfogadni, hogy bármi pozitívot láttak a dologban, ők próbáltak meggyőzni arról, hogy jó ügyért tettem, és ezért senki sem hibáztathat. JaeBum egész idő alatt csak hallgatott, de végül ő zárta le a beszélgetést.
- Yuseong! Kérlek, most nagyon figyelj arra, amit mondani fogok! MI az elmúlt órákban bebizonyítottuk, hogy mindenben melletted állunk, és készek vagyunk leélni az életünket annak tudatában, hogy megölted a volt tanítványod, hogy megmenthesd a társaidat. Már csak az a kérdés, TE képes vagy-e rá. És hidd el, mindent meg fogunk tenni, hogy segítsünk neked elfogadni a történteket. Okkal tetted, és az volt a célod, hogy másoknak segíts. Ezért nem bűn, hanem hét élet ára volt az az egy. Megfizetted a társaid helyett, de nem neked kell bűnhődnöd érte. Ez egy közös teher, hét ember közt, te pedig csak az eszköz voltál, amivel a munkát elvégezték. Nem szabad hibásnak érezned magad, mert nem vagy az.
Nem bírtam tovább, ismét eltörött a mécses, ám ezúttal nem zokogtam. Csendben ültem a földön a többiekkel szemben, miközben szememből vastag patakokban folyt a könny.
- Hogy tudjátok még ezt is elfogadni tőlem? Annyi mindent elnéztetek már nekem, hogy tudjátok még ezt is?
- Szeretünk téged és mindennel együtt elfogadunk. Ha hiszed, ha nem, akkor is elfogadnánk, ha a csokis kekszem ennéd meg.
Némi csend után egetverő röhögés tört ki a srácok közt, amit még én sem állhattam egy mosoly nélkül.
- Az egy mosoly volt! - kiáltott fel BamBam rám mutogatva. - Mosolygott! Láttam!
Ezután kezdetét vette a nevetgélős, egymást heccelős stressz levezetés, amiben én is részt vettem. 'Valóban ilyen könnyen elfogadták azt, ami hatalmas törést kellett volna, hogy okozzon bennük? Vagy csak azért éreztem így, mert bennem megtört valami? Tényleg ők próbálnak meggyőzni engem arról, hogy nem tettem annyira rosszat, mint hiszem?'
Lassan, de biztosan megnyugodtam a fiúk nevetése, kergetőzése, játéka közepette. Mikor már majdnem mindenki elvonult aludni, Mark és Jackson szinte egyszerre fordult felém, amitől zavarba jöttem.
- Most mi van?
- Asszem mind a ketten beszélni szeretnénk veled négyszemközt.
- Hárman. - kiáltott ki a konyhából JaeBum.
- Remek. Ki kezd?
- Én. Ők meg eldöntik addig, ki a második.
Kibattyogtam a konyhába, ahol JB épp az utolsó tányért törölgette el. Szerettem nézni, mikor házimunkát végzett, és a hetek alatt igencsak szorgosnak bizonyult. Porszívózott, mosogatott, ablakot tisztított, bármilyen feladatot elvégzett, ha szükségét látta.
- Hogy van a hasad, Baba? - kérdezte, miközben megfordult és a pultnak támaszkodott.
- Minden rendben van vele, lassan már csak hegek maradnak.
- Az jó, az jó.
- A földet akkor is nézegetheted, ha nem vagyok itt.
- Persze, bocs! Csak, tudod, nehéz a szemedbe néznem.
- Miért?
- Tartok tőle, hogy haragudni fogsz rám azért, amit mondani szeretnék. Vagyis inkább kérni.
- Hallgatlak.
- Szeretném, ha eljönnél velem a szüleimhez.
- A szüleidhez? Miért?
- Tudod, itt az a szokás, hogy, ha egy férfi komolyan udvarolni akar egy lánynak, elmegy a szüleihez és engedélyt kér. De neked nincsenek igazi szüleid, Apád, Anyád meg már megengedte. Ezért szeretném, ha bemutathatnálak az én családomnak. Rengeteget hallottak már rólad, jó lenne, ha meg is ismerhetnének.
- Értem. Ott a bökkenő, hogy nem udvarolhatsz nekem, szerződés tilt ebben.
- Már nem.
- Ezt meg hogy érted?
- Megkértem a főnökeidet, hogy változtassanak a szerződésen. Ésszerű magyarázatom is van a dologra. Ha nem fejezel le, el is mondom, Pukkancs.
- Mondd!
- Tiszta sor, hogy nem szeretnél feszültséget szítani köztünk, de sajnos tény, hogy jobban feszélyez mindhármunkat a puszta tudat, hogy még ha esélyünk lenne sem szabad udvarolnunk. Lényegében véve nyugtalanabbak vagyunk tőle, ami elvonja a figyelmünket a munkától, illetve beleszól a minőségébe. Mielőtt megfojtasz, szeretném, ha tudnád,hogy ez tényleg így van.
- Aha, értem. Akkor se udvarolj nekem. Se komolyan, se komolytalanul. - váltottam jégcsapra.
- Miért?
- Mert megkértelek rá.
- Rendben. De akkor is szeretném, ha hazajönnél velem holnapután.
- Rendben, elmegyek. - bólintottam.
- Komolyan?
- Komolyan.
- Köszönöm! - mosolyodott el bátortalanul. - Ez sokat fog jelenteni anyámnak.
- Akkor jó. Van még valami? Ketten még várnak rám.
- Nem, nincs. Menj nyugodtan!
Visszamentem a nappaliba, közben egy képzeletbeli fiókba tettem a konyhai Beszélgetést, hogy ne zavarjon, amíg a két másik sráccal beszélek. 'Majd később alaposan szétcincálom és feldolgozom a dolgot.'
- Na, ki a következő?
- Én. - húzta ki magát vigyorogva Mark. - Levertem Kockát.
- Gratulálok.
- A szoba megfelel?
- Meg.
Bementünk, ledobtam magam az íróasztalomhoz, ő pedig az ágyamra ült, velem szemben.
- Figyelj, Baba nem kertelek. Tudni akarom, most, hogy JaeBum kipipálta a szerződés dolgot, van-e esélyem nálad. Mert az nekem is feltűnt, hogy nem beszélgettél senkivel, ahogy az is, hogy ha hozzád bújtam volna, elhúzódtál. Szeretnék randizni veled, szeretném az utcán sétálva fogni a kezed, szeretnélek megpuszilni, megcsókolni mindenki előtt, amióta csak itt vagy, még ha nehéz is odáig jutnom.
- Mark, kérlek, ne akarj velem randizni!
- Tehát nem?
- Végig kell gondolnom.
- Akkor egy hét múlva visszatérünk rá. Rendben?
- Igen. Szabad vagyok?
- Igen. - mosolygott vidáman.
Újból célba vettem a nappalit, ahol ezúttal Jackson várt rám.
- Menjünk fel az edzőterembe!
- Oké. Átöltözöm.
- Fent találkozunk.
Miután összeszedtem magam felbattyogtam a tetőtéri, uszodával is ellátott edzőterembe, amint minden, az épületben lakó ember ingyen használhatott. Tekintve, hogy a lakások hatalmasak, a lakóközösségi programok pedig egészen élvezhetőek voltak, viszont a rezsi és a bérleti díj horribilis, ez így volt rendjén.
- Megmutatod nekem, hogyan edzettetek Denisszel?
- Megmutathatom, de nem fogod élvezni.
- Nem baj. Kíváncsi vagyok.
- Rendben, akkor kezdjük a bemelegítéssel. A lehető leggyorsabban kell futnod, tíz percig, megnézzük, mennyit bírsz. Aztán felülés és hátizom gyakorlatok, fekvőtámaszozás, amíg ki nem döglesz. Összesen negyven perc.
- Ez nem is hangzik rosszul.
- Ez csak a bemelegítés.
- Akkor viszont nagyon rosszul hangzik. - szörnyedt el a rapper.
- Biztos bele akarsz vágni?
- Igen.
- Akkor hajrá, eddzünk egyet! De előre szólok, nagyon kemény kiképző vagyok.
- Értettem.
A keménynél is keményebbnek bizonyultam. Jackson már-már haldokolt a bemelegítés végére, s mikor közöltem vele, hogy ezután tíz percig az ütést, tíz percig a rúgást, tíz percig akrobatikát, majd ezek kombinációját, tehát magát a harcot kell gyakorolnia, szinte szörnyethalt. Persze azért felkelt és belekezdtünk. Megtanítottam a helyes alaptartásra, a ütés, rúgás tökéletes szögére, mindenre, amire csak kellett, aztán besegítettem az akrobatikánál is. Úgy bántam vele, mint minden kezdő tanítványommal. Összesen két órányi edzés után, este tíz órakor úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.
- Te meg akarsz ölni?
- Az egy év komoly edzés után jön.
- Holnap mindenem fájni fog.
- Én többször is felajánlottam, hogy hagyjuk abba.
- Tudom, tudom, de kemény akartam lenni.
- Holnap meg rinyálni fogsz.
- Túléled.
- Egy hangodat se halljam, vagy megütlek.
- Igenis! - vágta haptákba magát fektében.
- Na gyere! Segítek.
- Kösz.
Megfogta felé nyújtott kezemet, és az alkalmat kihasználva egy gonosz vigyorral arcán magára rántott. Derekamat átkulcsolta lábával, hátamat kezével, aztán maga alá gördített és felegyenesedett.
- Jó vagyok?
- Nem. Nagyon rosszul járhatnál ebből a helyzetből. De segáz, most nem bántalak, így is bőven eleget fogsz szenvedni holnap.
- Hmm. Köszi, kócoska!
- Nincs mit! - kacsintottam rá, mire 'Dorombolni??' kezdett.
- Na, most, hogy túl vagyunk a kínzáson, ideje elmondanom neked, amit akartam. Készen állsz?
- Készen.
- Sssszerelg! I love you! Je te aime! Wǒ ài nǐ! És a világ bármely más nyelvén megtanulom kimondani a kedvedért, hogy szeretlek. Akkor is, ha most tökön vágsz. Csak azt akartam, hogy tudd. Nem kell válaszolnod, nem kell reagálnod sem, ha nem akarsz. És most, ha megkérlek, segítesz felállni? Mert nem bírom megmozdítani a lábam.
- Hogy te milyen puhány tudsz lenni! - visítottam fel, aztán kikúsztam a rapper alól és felsegítettem. Mikor beléptünk a lakásba még mindig rajta nevettem, de mivel sötét volt minden, inkább visszafogtam magam és elküldtem Jacket fürdeni. Míg ő zuhanyzott én szendvicset csináltam neki, amit hálásan kezdett befalni, aztán cseréltünk, s bár kifejezetten kértem, hogy ne akarjon megetetni, sercegés és finom illat áradt a konyha felől, mikor kiléptem a mosdóból. Belestem és konstatáltam, hogy jókedvűen főzőcskézik, egy-egy füttyel kísérve mozdulatait. Nem volt szívem belerondítani önfeledtségébe, ezért leültem a kanapéra és babrálni kezdtem telefonommal. Találtam benne néhány hangfelvételt, amit biztosan nem én készítettem. Felvettem a fejhallgatót és szép sorban lejátszottam őket. A legtöbb a véletlen műve volt, de akadt a srácok által készített is. Köztük az ébresztőm hangja: Jackson és Mark "Jó reggelt, Yuseong, ébredj! Dolgoznod kell, várnak rád a srácaid. Ki látja el őket egy csodás mosollyal reggel, ha nem te? Ébresztő! Kelj fel, Törpilla, várunk rád." szövege. Imádtam, hallgatni reggelente. Már ébredéskor az ő megnyugtató hangjukkal indulhattam neki a hajtásnak, ami kicsit megkönnyítette a dolgokat. Csendesen mosolyogtam, mikor megpillantottam magam mellett két lábat. Felnézve hozzájuk csatolhattam Jackson arcát.
- Mit csinálsz itt, Manó?
- Hallgatom a telefonom, Bika.
- Miért?
- Találtam felvételeket, amiket nem én csináltam. Gondoltam, miért ne.
- Gyere, van itt neked valami! - biccentett a konyha felé, aztán kezemet fogva húzni kezdett.
- Ne már, Jack, tudok egyedül is járni.
- Tudom, de most én vezetlek. - maga elé pördített, lefogta szememet és lépteivel irányította enyémeket, aztán leültetett és fülembe súgott. - Kész?
- Kész. Már persze, ha semminek nincs szív formája.
- Semminek.
'Imádom a mosolygós hangját.' Keze szememről vállamra vándorolt, én pedig megpillantottam az asztalon pihenő, furcsa állagú ételt.
- Mi ez?
- Magyar recept. Állítólag édes. Kóstold meg!
- Oké. - kétkedve vettem számba a kanalat, de valóban finom, édes ízű volt a trutyi. - Ez finom.
- Reggelire is jó, nem hizlal és nem terheli a gyomrot. Neked ideális.
- Azt ne mondd, hogy azért túrtad fel az internetet, hogy találj valami nem terhelő kaját nekem!
- De. - vörösödött el. - Baj?
- Nem. Nagyon aranyos, köszönöm szépen!
- Szívesen tettem.
- Mondj meg nekem valamit, kérlek!
- Igen?
- Bátyó-szerűségből miért váltottál vissza ebbe?
- Szerelembe?
- Igen.
- Mert az alatt is bőven szerettelek, hogy bátyádként viselkedtem. Nem tudlak nem szeretni, sajnálom! És T.O.P szerint sokkal nyugodtabb vagyok veled, ami nagy megkönnyebbülés a cégnek, mert elég sok hülyeségem volt ezelőtt, amik nagy része épphogy csak nem került nyilvánosságra. Mióta ismerlek csak egy ilyen volt.
- Mikor és mi?
- Hát... nem fog tetszeni...
- Mondd csak, megbirkózom vele.
- Oké... Szóval... Mikor elvesztél... Én szétvertem egy boltot dühömben. Yugyeom hívott, hogy a seniorok nem találnak téged, engem meg elöntött az ideg és nem bírtam visszafogni. Bocsánatot kértem, sokszor, segítettem az üzlet rendbe szedésében, kártérítést is akartam fizetni a tulajnak, de közben megkérdezte a menedzsert, hogy mi történt velem, és azt monda, megérti a dolgot, és inkább húzzak haza a többiekhez, segíteni amiben tudok.
- Értem.
- Most elégedetlen vagy velem?
- Nem. Viszont meg fogom tanítani, hogy kezeld a dühödet.
- Neked könnyű, te ritkábban vagy dühös, mint én.
- Tévedsz. Lényegesen többször. De megtanultam kezelni, mert meg kellett tanulnom. Neked is menni fog.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Rendben. Akkor holnap bele is kezdhetünk.
- Oké. Tényleg nem tudnál visszaváltani nagy testvérbe?
- Nem. Bocs!
- Túléljük. - lapogattam meg az asztalon nyugvó kezét.
- Yuseong! Nagyon szenvedni fogok.
- Tudom, Jackson. De én nem kértem, hogy szeress, így nem az én terhem a dolog. Imádlak, és minden veled kapcsolatos dolog érdekel és érint, de nem fogom figyelembe venni az irántam táplált érzéseidet.
- Értem. De miért nem?
- Mert mást szeretek, Jackson.
- Szerelmes vagy? - mosolyodott el lelkesen.
- Igen. De nem akarom, hogy tudja. Nem tudhatja. Úgyhogy te is fogd be a szád, haver, rendben?
- Jó, de akkor mondd el, ki az!
- Kizárt dolog. Akkor fix, hogy reggelre mindenki tudná. Ismerlek, te pletykás!
- Ne már, megőrülök, ha nem tudhatom, ki ütött ki a nyeregből! - kezdett nyivákolni.
- Ne rinyálj! Nem mondom el.
- Akkor mindenkit felkeltek.
- Dehogy keltesz fel mindenkit!
- Dehogynem!
- Leütlek, puhány!
- Nem bántanál engem. Tudod, hogy tudom, hogy szerelmes vagy. Pokollá fogom tenni az életed, Kisanyám, míg el nem mondod, ki az.
- Itt nem segít a gonosz vigyorod. Nem mondom el.
- Ya! Ne öltögesd a nyelved, hallod?!
- Miért, mit teszel ellene?
- Leharapom.
- Azt próbáld meg, két hétig leszel lila! - nevettem fel.
- Jól vigyázz, megteszem. Nem félek egy kis folttól.
- De ez nem lesz kicsi.
- Ekkorka kézzel nem ütheted lilára az egész arcom.
- Dehogynem!
- Bizonyítsd, Cicuska!
Több se kellet. Felálltam, az asztal túloldalára sétáltam, és gonosz vigyorral nyúzni kezdtem a rapper arcát, aki igyekezett minél halkabban vinnyogni kezeim alatt.
- Na, biztos vagy benne, hogy túl kicsi a kezem?
- Ne már, Baba, engedj el, bekussolok, ígérem!
Közelebb hajoltam hozzá, homlokához érintettem homlokom, ő pedig átkarolt. Jól esett egy kicsit megnyugodni, egy kicsit hozzá érni, érezni közelségét. Nagyokat lélegzett, szíve felgyorsult, éreztem hangulatváltozását, így, mielőtt baj lett volna belőle, elhúzódtam tőle. Nem akartam kínos helyzetbe hozni.
- Ne hagyj itt, Baba! Olyan jól esik, hogy hozzám bújsz.
- Ja, azt hallom a szívveréseden.
- De ha egyszer jól esik, hogy itt vagy? Csak szeretnélek megszeretgetni egy kicsit. Talán nem szabad?
- De.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Olyan gördülékenyek vagyunk együtt, annyira könnyen mennek a dolgok, mikor itt vagy velem. Miért, ha egyszer nem szeretsz úgy, mint én téged?
- Veled csak úgy jön. Olyan természetes, mint levegőt venni.
- És a többiekkel?
- JaeBummal is könnyen összehangolódom. Markkal sem nehéz. Sőt, a többiekkel is könnyedén kijövök. De veled a legkönnyebb.
- Igen, ebben azt hiszem egyet értünk.
- Egyszerűen csak egy hullámhosszon vagyunk. - vontam meg vállamat.
- Azért az nem annyira egyszerű.
- Nekünk megy. Kész. Aludnod kéne, holnap korán keltek.
- Tudom. De nem akarok nélküled aludni.
- Pedig muszáj lesz.
- Jól van na....
- Olyan aranyos vagy ilyenkor.
- Tudom. - villantott 1000 wattos vigyort. - Nekem nem lehet ellenállni.
- Cáfolnám.
- Inkább ne, nem tenne jót az egomnak.
- Nem zaklat az egod. De ha akarsz, aludhatsz mellettem, vagy alhatunk a kanapén, akkor hozzád is tudok bújni és megvan a boldogságod.
- Kanapé. Az lesz ezentúl a kedvenc helyem.
- Akkor kicipelem a takarókat, én csendesebb vagyok.
- Rendben. - bólintott vidáman.
'Most komolyan a kanapén fogok aludni vele? Te jó ég! Komolyan, néha jobban át kéne gondolnom, mit mondok ki.'
Belopóztam az alvó BamBamhez, óvatosan kicsórtam szobatársa takaróját, aztán megismételtem a mutatványt Markkal közös szobánkban. Elfészkeltem magam a kanapén félig Jacksonnak dőlve, ő pedig elindított egy Step Up filmet. Bár a srác nem rajongott érte, én imádtam.
- Köszönöm!
- Mit?
- Hogy nem akadtál ki rám.
- Nem láttam értelmét, nem változtatott volna a dolgon. Sőt, téged ismerve...
- Még tetszett is volna. De még mindig nagyon foglalkoztat, miért vagyunk ennyire összehangoltak. És, igazából egész könnyen ki is deríthetjük, ha eljössz velem egy dilidokihoz.
- Dilidokihoz menni összehangltság miatt? Érdekes ötlet...
- Ami azt illeti, a pasas hipnózisba ejt, és segít megtalálni dolgokat az elmédben. Egy rég elfeledett nevet, egy gyerekkori emléket, egy okot valamilyen tettre vagy tulajdonságra. Lenne kedved hozzá?
- Nem, kizárt. Tökéletesen elégedett vagyok az emlékeim jelenlegi mennyiségével, nem szeretnék még többet abból a mocsokból a fejemben, amiből jöttem. Véletlenül sem.
- Nem lesz, ígérem. Nem mászik a memóriádba, ha nem akarod. Csak arra vezet rá, hogy miért mozgunk egy hullámhosszon. Kérlek, próbáld meg velem!
- Aish, rendben van, megpróbálhatjuk. De ha emlékezni kezdek tőle, kitekerem a nyakad.
- Benne vagyok. - vigyorgott.
- Akkor nézzünk filmet!
- Nem szeretem. Totál unreal.
- Akkor miért ezt indítottad el?
- Mert szereted.
- Nézzünk akciófilmet!
- Király!
- Ne kiabálj, felébreszted a többieket! - csaptam nyakon, mire rinyálni kezdett.
Átbeszélgettük a filmet, aztán a következő felét is, de végül elnyomott minket az álom. Már hajnalodott, mikor neszezésre, majd hirtelen fényhatásra ébredtem. Szerencsére elég gyorsan jutott eszembe, hogy csak egy fényképezőgép lehetett ahhoz, hogy ne reagálnak. 'Majd magyarázkodik reggel a nagyszájú mindkettőnk helyett.'
Gyorsan merültem vissza nyugodt álmomba, nem zavart a tény, hogy bizonyítéka van valakinek arról, hogy a kanapén aludtam a rapperrel.
Hamar eljött az ébredés ideje, s hamar el is múlt. Rohangálás, hiszti Yugyeom kedvenc pólója után, egyezkedés, reggeliztetés, tapsikolás Jacksonnak, hogy ne késsünk el, újabb rohangálás BamBam telefonja után, aztán még egy, mert feltétlenül fontos volt elvinni a polaroid fényképezőt is, végül épphogy időben érkezés az aznapi tévéműsoros vendégként, míg én a színfalak mögött vártam, hogy végezzenek. Amióta előkerültem szinte egy percre sem hagytak egyedül, és kínosan ügyeltek arra is, hogy rajtam legyen a karlánc. Hol a hét srác valamelyike, hol egy öreg vitt és/vagy kísért mindenhova, hiába ellenkeztem, nem is egyszer. Viszont általában, ha az egyik bagázsnak jelenése volt valahol, én a másik csapattal töltöttem az időt, ezért elég szokatlannak számított, hogy a backstageben kellett ücsörögnöm. Nem tévedtem, mikor eszembe jutott, hogy talán megint a hátam mögött szervezkedtek valamit, ugyanis egyik pillanatról a másikra ott termett mellettem egy kamerás, és a műsorvezető a színpadra invitált, amitől felment bennem a pumpa. A biztonság esetére azért felvettem legkedvesebb mosolyomat.
- Yuseong, kérlek, oszd meg velünk a tapasztalataidat a fiúkkal kapcsolatban!
- Halottak. Mind.
- Ne csináld, Baba! Szeretünk, de félünk tőled. Pláne, ha olyat kell csinálnod, amit nem szíved szerint kihagynál. - nyavalygott Jackson vigyorogva.
- Én is szeretlek. - jegyeztem meg savanyúan, mire a műsorvezető értetlen fejjel kezdett bámulni bennünket.
- Akkor minden szép. - bólintott a rapper, majd a nőhöz fordult. - Ez a párbeszéd kettőnk közt egy amolyan "Utállak." "Én is téged." dolog. Nem igazi, csak enyhe gúny, még csak nem is akarunk rosszat mondani vele egymásnak.
- Elég furcsán hangzik ez így.
- Tudom. Ez a Törpével jött Magyarországról. Egy kis piszkálódás, ami feldobja az embert feszült helyzetekben is.
- Értem. Akkor ti nem...
- Nem, nem, mi nem vagyunk egy pár. Csak szócsata.
- Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Tehát, Yuseong, ki mikor a legaranyosabb?

2015. március 5., csütörtök

33.Fejezet

Kicsit rosszul esett felkelni, kilépni a csodás semmi világából. De várt rám az interjú. Egy emberrel, aki igyekszik majd gyanúba keverni JaeBumot és minél nagyobb pletykát indítani a "Bántalmazó idol"ról, ahogy az újságok és pletykahíradók nevezték. 'Szegény kis vezérem. Még csak kölyök, de máris botrányt csináltak a magánéletéből.'
- Készen állsz? - térített magamhoz SeungHyun hangja, ahogy abbahagyta a sminkelést. - Már alig látszanak a foltok. De nem tudok még egy réteget rád kenni, az már nagyon feltűnő lenne.
- Készen, azt hiszem. Köszönöm.
- Ohh, van itt valami...
- Igen?
- Tudod, egyelőre csak azok tudnak a dologról, a valódi dologról, akiknek muszáj volt megtudnia. Tehát rajtam, Youngon és a menedzserünkön kívül senki.
- Szóval, mikor hazaérek, ki fogják tekerni a nyakam?
- Afféle. Nem mertük megmondani JiYongnak, tartottunk tőle, hogy betrappol ide és balhét rendez.
- Teljesen jogos. - mosolyogtam együtt érzően. - Én is paráztam volna tőle.
- Egyébként, nem találom a Professzort. Hívtam, elmentem a házához, de semmi.
- Ne is várd, már akkor eltűnhetett, amikor nyertem. Nem hinném, hogy érdeke börtönbe vonulni egy gazdag féreg kedvéért.
- Persze, logikus. Na, gyere, kijelentünk aztán elválnak útjaink. Sok sikert, Baba, minden rendben lesz, a srácok közbeszólnak, ha kell. Oké?
- Oké.
Újra végignézhettem a nővérkék flörtjét Jóanyámmal, lesétáltam négytagú kíséretemmel a mélygarázsba, ahol Younggal és JaeBummal beültem az idősebbik kocsijába, SeungHyun pedig elvitte Tempót, hogy megismerhesse lakótársaimat és családomat. 'Hát nem lesz könnyű dolguk.... Szegénykéim...'
- Ma nagyon réveteg vagy. - jegyezte meg JB.
- Tudom, bocsi. Hogy vagy, nagyfiú?
- Élek. - vonta meg a vállát.
- Jae, megoldjuk.
- Tudom, Baba, nem is attól tartok. Téged féltelek a firkásztól.
- Engem nem kell, tudod, hogy nem vagyok könnyű falat.
- Tudom, Baba.
- Oké, gyerekek, itt vagyunk. Mindenki készen áll a hepajra?
- Részemről mehetünk.
- Úgyszint.
- Akkor go!
Kiszálltunk az autóból, bementünk a kávézóba, Young pedig megkereste a riportert, aztán odakísért bennünket is.
- Micsoda öröm, találkozni önökkel! Micsoda megtiszteltetés! Köszönöm, hogy elvállalta ezt a kis informális beszélgetést velem, igazán becsülendő ez a tartás, ez az erő, amit tanúsít, kisasszony, rendkívül hálás vagyok önnek a lehetőségért. - kezdett áradozni a harmincas évei derekán járó, középmagas, átlagos testalkatú férfi. Semmi rendkívüli nem volt benne. 'Se szép arc, se normális viselkedés. Nyálasabb már nem is lehetne.'
- A lényeg, hogy tisztázhassam a történteket, mindenki számára érthető módon. - próbáltam lehűteni, miközben kezet fogtam vele, majd meghajoltam.
- Persze, persze, természetesen. - bólogatott lendületesen.
'Le ne essen a fejed!'
- Nos, akkor hozzá is kezdhetnénk, nem igaz? - jegyezte meg Young.
- De, de, természetesen, kérem, foglaljanak helyet! Bevallom, csak kettejükre számítottam, de azonnal hozok még egy széket. - nézett JaeBumra.
- Ne fáradjon, majd én megoldom.
A fiú odasétált egy párhoz, beszélgetett velük pár szót, aztán elhozta asztaluktól a nem használt széket.
- Rendben, akkor ezzel is megvolnánk. Kérnek esetleg egy teát, vagy vizet, gyümölcslevet?
Összenéztünk, mindenki lekommunikálta, hogy nem, én pedig közöltem a riporterrel.
- Látom, elég jó a non-verbális kommunikációs rendszerük. Ennyire közel állnak egymáshoz?
- Ennyire egyszerű volt a válasz. Az igen, igen, a nem, nem.
- Rosszkedvvel ébredt ma, kisasszony?
- Nem, mindössze nem épp olyan témáról tervezünk társalogni, ami jól esne.
- Persze, hiszen, a bántalmazás nem könnyű téma, elnézést az illetlenségemért!
- Semmi baj.
- Szóval, akkor, kezdjük az egyértelmű kérdéssel. Kérem, árulja el nekem, mi történt pontosan az ominózus napon?
- Éjjel sétálni mentem, hogy kiszellőztethessem a fejem, tudja, nem volt könnyű napom, muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom. Szembe sétált velem pár férfi, ami Seoulban nem szokatlan, ezért nem gyanakodtam. De körbevettek és egyikőjük megpróbált megerőszakolni. Szerencsére tanultam egy kis önvédelmet, így meg tudtam akadályozni, de azt hiszem, nem akarták, hogy esetleg feljelentsem őket, ezért megpróbáltak halálra verni és késelni.
- Meglepően könnyen jönnek szavak a szájára, talán nem érintette mélyen az eset?
- Szó sincs róla, természetesen nagy trauma, de azt hiszem, fontosabb, hogy másokat arra buzdítsak, menjenek önvédelmi tanfolyamra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe.
- Tehát azért vállalta el az interjút, hogy Korea hölgyeit figyelmeztethesse a rájuk leső veszélyekre?
- Részben. Szeretném, ha másnak nem kéne ugyanazt átélnie, amit nekem kellett.
- És mi a helyzet a felröppent hírekkel? - sandított JaeBumra a pacák.
- Tévedés. Nem járok senkivel, nem ezért kaptam csapatgyűrűt, és felháborítónak találom, hogy JaeBumról ilyen hírek terjengnek. JB tökéletesen úriember, sosem ártana senkinek.
- Igen ám, de ugyanakkor ott vannak a felvételek...
- A felvételeken az látszik, hogy gyengéden meglök, indulásra késztetve engem. Az már messze nem az ő hibája, hogy néha annyira antimázlista vagyok, hogy a saját lábamban is elesek. Megbotlottam, majdnem magammal vittem a földre egy szerencsétlen járókelőt, és kificamítottam a bokám. Ez messze áll mindenfajta bántalmazástól és a legfontosabb, hogy nem azért lökött meg, hogy bántson, hanem, hogy elinduljak.
- De önök járnak, igaz?
- Nem.
- Akkor kivel jár, a mi kedves magyar kisasszonyunk? Mert biztosan van barátja egy ilyen csinos hölgynek.
- Nincs barátom.
- De szerelme biztosan akad.
- Tényleg a szerelmi életéről akarja faggatni? Mert abban az esetben már távozunk is. - szólt közbe YoungBae.
- Nem, természetesen nem. Ne haragudjon!
- Baba, nem innál mégis egy bögre teát? - súgta fülembe JaeBum.
- Nem tesz jót a meleg.
- Pincér! Kérem, van önöknél jeges tea, vagy egyéb hideg üdítő?
- Természetesen. Van citromos, barackos és epres jeges teánk, valamint hűtött italaink is, uram.
- Baba, citromos?
- Igen.
- Young?
- Is.
- Akkor kérem, hozzon két citromos és egy barackos jeges teát! Riporter úr?
- Nem, én nem kérek, köszönöm.
A pincér meghajolt és már futott is a konyhába. Közben a firkász folytatta az interjút.
- Szóval, azért fogadta el a felkérést, hogy megvédje Im JaeBumot az őt ért támadásoktól?
- Nem. Mint azt az imént említettem, azért jöttem ma ide, hogy a Koreában élő lányokat és nőket arra buzdíthassam, hogy vegyenek részt önvédelmi tanfolyamon, hogy ha kell, meg tudják védeni magukat az olyan emberektől, akikkel balszerencsémre összefutottam. Az a fontos, hogy másoknak essen bántódása.
- Egy kicsit ingerlékenynek tűnik, kisasszony.
- Ez a téma érzékenyen érint. És az ilyen kényes esetekben könnyebben válok frusztrálttá.
- Mondja, kérem, önnek volt már része ilyen helyzetben?
- Nem, nem volt.
- Már úgy értem, volt-e már önnek komoly barátja.
- Nem, nem volt.
- Ezek szerint még ártatlan?
- Legjobb tudomásom szerint igen, az vagyok.
- Mégis ennyire könnyen beszélget velem erről a kényes témáról?
- Nem az én személyes drámám a lényeg, hanem, hogy mással ne essen meg, hogy valaki megpróbálja megerőszakolni. Emellett, bármily könnyednek is tűnök, nehezemre esik ez a beszélgetés, tehát, ha megtenné, hogy felteszi a következő kérdést....
- Gondolom, máskor is beszélgetett már hasonlóan kényelmetlen dolgokról a barátaival, esetleg lakótársaival, szüleivel....
- Igen, volt alkalom.
- És olyankor is ennyire feszült volt?
- Nem.
- Hogyhogy?
- Azok, akik ismernek, tudják, melyik határvonal az, amit már nem szabad átlépni.
- Elnézést, átléptem volna egy  bizonyos pontot?
- Elnézést, de a kisasszonyt nemrég megpróbálták megölni, ön pedig a magánéletében turkál ahelyett, hogy arról beszélne, amiben megegyezett velem. Csak Yuseong türelmének köszönhető, hogy még mindig itt vagyunk, tehát kérem, próbáljon meg a tárgynál maradni! - vette fel lehető legkeményebb stílusát dongsaengem.
- Persze, persze, bocsánat. Mondja, kérem, hogy lett a neve Yuseong, ha egyszer magyar?
- Az édesanyám koreai, az édesapám pedig angol volt. Mindketten Magyarországon dolgoztak, ott ismerkedtek össze, ott éltünk, de természetesen ők is ragaszkodtak a gyökereikhez, mint minden más ember.
- Miért beszél róluk múlt időben?
- Két és fél éve eltávoztak az élők sorából.
- Részvétem. És vajon mit mondanának a történtekre?
- Mivel már nem élnek, nem tudhatom. Minden bizonnyal féltenének, mint minden szülő a gyermekét.
- Hát persze. És, hogy jutott el ide, ha szabad kérdeznem?
- Erről egy korábbi interjúban már beszélt Lee SeungHyun. Elküldtem egy jelentkezési videót a YG Entertainmentnek, és ő segített nekem eljutni Koreába.
- Akkor gondolom, nagyon közel áll önhöz.
- Pont úgy, mint a BigBang többi tagja, igen.
- Értem. Mit javasol, a nőknek mit kéne megtanulniuk az önvédelmi tanfolyamokon?
- Leginkább az emberi test érzékeny pontjait, mert azoknál már kisebb ütéssel is komoly fájdalom érhető el, valamint, a futást, hogy minél messzebb tudjanak kerülni a veszélyes környéktől illetve a támadóiktól.
- Igen hozzáértőnek tűnik, talán azt is tudja, egész pontosan, hova kellene ütnie egy gyenge kisasszonynak?
- Azt hiszem, a legjobb választás az orr.
- Miért pont az? Hiszen közismert a férfiak leggyengébb pontja.
- Igen, ez igaz, - feleltem, miközben mindkét fiú lábát megkocogtattam, hogy tudják, mi következik. - de a lágyékát egy férfi reflexszerűen védi.
Kezeimet a srácok felé lendítettem, akik azonnal reagálva elfordultak, aztán gyengéden megszidtak, amiért rájuk ijesztettem. Az újságíró jót nevetett rajtunk, és megdicsért az elmés szemléltetésért.
- Ugyanakkor, az emberek az arcukat is automatikusan védik, nemde?
- Igen, csakhogy a szemet, nem az orrot.
- Valóban? Honnan tudja ezt, ha szabad megkérdeznem?
- Az internet varázsa. - eresztettem meg egy angyali mosolyt a pasas irányába.
- Áhh, értem. Így sikerült megakadályozni a támadóit is?
- Igen.
- Értem. Nos, köszönöm az idejét, nem is rabolnám tovább, csak egy utolsó kérdést engedjen meg, kérem!
- Tessék csak!
- Ha tudta, hova kell ütnie, miért nem sikerült elmenekülnie?
- Nos, a világhálón rengeteg videót találni önvédelemmel kapcsolatban, én is onnan szedtem fel a tudásom. Csakhogy azokban nem magyarázzák el, hogyan lehet utána kihámozni magunkat az esetleges társak karmai közül. Nekem nem sikerült. Épp ezért, jobb, ha profitól tanul az ember, és van lehetősége gyakorolni, hogy éles helyzetben is tudja, mit kell tennie.
- Értem. Köszönöm szépen! Akkor én most távozom is. Viszont látásra! - állt fel az asztaltól és hajolt meg a férfi, aztán cuccait összeszedve elsétált.
- Hát, ez a határvonalas rész lehet, hogy visszaüt, de nagyon ügyesen hangsúlyoztad a tanfolyam fontosságát. Gratulálok, Yu!
- Köszi, Jae!
- És azt hiszem, JB-t is kihúztad a pácból. - karolt át Young.
- Remélem.
Vigyorogva, szórakozva ittuk meg maradék üdítőnket, aztán haza indultunk. JaeBumon látszott a megkönnyebbülés, ami nagyon vidám hangulatot teremtett, de mikor a lakásba léptünk, nem várt kép fogadott bennünket. Úgy tűnt, bulival akarták megünnepelni hazatértemet, de nem jött össze a dolog. Amint az ajtó kinyílt előttem, Tempót pillantottam meg, ahogy Jackson nyakát szorongatta, miközben ketten próbálták leszedni őt a rapperről. Azonnal reagáltam, nem is gondolkodtam. Néhány lépéssel mögöttük termettem, T.O.P-ot és DaeSungot óvatosan arrébb tessékeltem, megragadtam Tempó vállát és megszólaltam.
- Tempó! Engedd el, vagy eltöröm a vállad!
- Megérdemli a halált.
- Nem, senki sem érdemel halált. Engedd el!
- Nem.
- Sajnálom!
Először megfogtam a csontot és kiemeltem helyéről az ízületet, amitől erősebben fogta ugyan Jacksont, de könnyebben törtem el a kemény, izommal védett testrészt. Nem kellett mást tennem, mint enyhén előre lökni, és akkora ütést mérni rá, amekkorát csak tudtam. A csont reccsenve adta meg magát, az ízületet nem tettem vissza helyére, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak a nem kisméretű embernek. Karja tehetetlenné vált, elengedte Jacket, én pedig azonnal megragadtam és a többiek felé irányítottam a ziháló fiút.
- Elment az eszed? - ripakodtam rá Foderatoromra.
- Nem. Ez el akar tőlem venni. Képes volt azt mondani, hogy ha eléggé szeretlek, elfogadom, hogy te már nem az a régi lány vagy akire emlékszem, és megszokom, hogy már nem emlékszel rám és a közös életünkre. Hogy hagynom kell, hogy újrakezdd velem a dolgot.
- És teljesen igaza is van, te meg meg akartad fojtani miatta!
- Nem, nincs igaza! Ugyanannak a lánynak kell lenned, ugyanúgy kell szeretned, mint én téged, különben nincs értelme ennek az egésznek. Nélküled nincs értelme az életemnek, nem érted? Az enyém vagy! Az enyémnek kell lenned! - ordított teli torokból.
- Fogd vissza magad!
- Nem! Ha nem leszel az enyém, nem lehetsz senkié. Nem veszíthetlek el.
Tekintetén láttam, hogy nem tiszta, hogy kezd megőrülni, és nem tévedtem. A következő pillanatban elkapta derekamat és megpróbált ütést mérni mellkasomra, hogy összezavarja szívritmusomat, de gyorsabb voltam, mint ő. Hónalja alatt kifordultam, megragadtam törött karját és hátrafeszítettem, mire fájdalmában felüvöltött.
- Térj észhez, nagyon kérlek, Tempó, térj észhez!
- Az enyém vagy. - hörgött dühében.
- Tempó! Nézz rám! Én vagyok az! Meg tudok bízni benned újra, csak adj nekem időt, kérlek! Tempó, nem akarok ártani neked.
- Nem.
- Tempó!
- NEM! - emelte fel hangját ismét.
- Sajnálom, de nem hagysz más választást. - közöltem, majd tarkón vágtam, és hagytam, hogy a padlóra zuhanjon. - Basszameg!
Dühömben fejemet fogtam, aztán térdemre támaszkodva nyugtáztam, hogy vörös folt tarkítja pólómat.
- Yuseong!
- Semmi baj, Ji, tudom, hogy vérzem. Csak felszakadt egy varrat, nem vészes, nem lesz bajom és nem kell kórházba vinni. Csak adjatok egy nagy tűt!
Senki sem ellenkezett, alig egy perc alatt elő is került a kívánt eszköz, amivel aztán besétáltam a fürdőszobába és rendbe hoztam a varratot, majd lefertőtlenítettem a sebet a szekrényben tárolt kilencven százalékos alkohollal. Kikiáltottam Marknak, hogy hozzon nekem egy pólót, s amíg arra vártam, új fáslit tekertem sebeimre, aztán a véres pólót kidobtam a szemetesbe, és kiléptem a nappaliba. A fiúk addigra oldalára fordították Tempót és párnát raktak feje alá.
- Hát, ez sem sült el jól....
- Yuseong, te tényleg eltörted a vállát?
- Igen. Max egy hét és semmi baja nem lesz.
- Aztán mikor őrjöngeni kezdett, leütötted.
- Így igaz.
- Mondd csak, mennyire is vagy te erős?
- Nagyon, JiYong.
- Értem. És akkor gondolom a sztori, amit elmesélt arról, hogy mi történt, igaz.
- Attól függ, mit mondott.
- Hogy a nyelvtanár visszavitt, aztán a futtatód, vagy ki a frász megkínzott és megverekedtetett, aztán mindenkit elengedett, mert nyertél.
- Igen.
- Értem. És mondd csak, ha most én is őrjöngeni kezdek, engem is leütsz?
- JiYong, azért tettem, mert közveszélyes volt. Majd ha felébred, bocsánatot kérek és megpróbálom tisztázni vele a helyzetet. Sosem bántanálak benneteket.
- Értem. Ez esetben elárulnád, hogy a mégis miért kockáztattad az életed egy látszólag teljesen reménytelen dologért, hogy aztán egy kórházban köss ki épphogy túlélve az egészet? - kezdett kiabálni.
- Mert megérte. Hét ember szabadult el a nyomor, kínzás és halál világából, mert én mertem kockáztatni. Hét emberi élet. Tartoztam ennyivel a világnak. 
- De ez még nem jelenti azt, hogy neked kockáztatnod kell a halált!
- De, igen, JiYong, pont ezt jelenti. Megtaláltam a lehetőséget arra, hogy segítsek a sorstársaimon. Megtettem.
- És majdnem belehaltál, te lökött tyúk! - üvöltött torkaszakadtából.
- Hét ember! Hét lélek, érted? Fel tudod fogni, milyen érzés felelősséggel tartozni tizenkét emberért, akik közül csak hetet tudsz végül megmenteni?
- Yuseong, egyért sem tartoztál ekkora felelősséggel. Nem lett volna szabad kis híján megöletned magad.
- JiYong, nagyon is tartoztam nekik ezzel. És mint láthatod, itt vagyok. Tehát abbahagyhatod a felesleges kiabálást.
- Épphogy csak itt vagy. - fújtatott az énekes.
- Viszont öten sosem jöhetnek már el. Öten haltak meg, míg én itt bohóckodtam. Szeretlek titeket, de emberek haltak meg, csak mert nem tértem vissza elég gyorsan, hogy elhozhassam őket. EMBEREK haltak meg.
Beszéd közben könny szökött a szemembe, amit a fiúk is észrevettek. JiYong hozzám lépett, magához ölelt, csókot nyomott fejem búbjára.
- Baba, ez akkor sem indok egy kis híján öngyilkos döntésre. Te tizenkét embernek vagy fontosabb bármi másnál, ezt nem szabad elfelejtened. Mi lett volna velünk, ha nem jössz haza?
- Nem tudom. Hol van Jackson?
- Bement. - bökött a BB leader Jack és BamBam szobája felé.
- Köszi!
Bekopogtam, majd beléptem. Jackson az ágyán ült, hátát a falnak vetve, könnyes szemmel mélyedve gondoltaiba.
- Szia! Tudom, nem nagyon van hangod most. Azért bejöhetek?
Rám se nézve bólintott. Mellé telepedtem és gyorsan megvizsgáltam nyakát. 'Hát, ez nagyon ronda lesz. Francba!'
- Jól vagy?
Fejrázás.
- A nyakad, torkod, tüdőd fáj?
Újabb fejrázás.
- A büszkeséged? - kérdeztem félve, mire bólintott. - De mégis miért? Az az állat onnan jött, ahonnan én. Ugyanolyan életet élt, mint én. Nagyon erős.
Sokatmondó pillantást vetett rám.
- Jajj, ne már! Tudom, hogy nem vagyok nagydarab, de tudtad, hogy van bennem erő bőven. És egyébként is, egy átlag ember hasonló szorításából is nehéz kikerülni, nemhogy egy harcoséból. Még nekem is nehezemre esett volna leszedni magamról. - Ismételt pillantásából rájöttem, hogy esze azon járt, ahogy leszereltem a fiút. - Jó, tudom. De csak azért működött, mert nem számított rá. Más esetben valószínűleg kivág az ablakon. Tényleg. Együtt edzettünk régen. Ha én ezt tettem volna a helyében, valószínűleg ő is ezt tette volna. Naaaaa, ne csináld ezt, kéééééérleeeek! Adj inkább egy puszit és hagyd, hogy hozzád bújjak! - kezdtem gyengéden rángatni kezét.
Elmosolyodott, aztán ismét komorrá vált az arca.
- Mi a baj?
Fejrázás.
- Na, ha már egyszer sikerült megbeszélnünk ezt így, ez is menni fog.
Újra megrázta fejét, aztán felkapta az éjjeliszekrényen heverő füzetét és írni kezdett, miközben kezével hessegetett.
- Kimenjek?
Bólogatni kezdett, de szeme ragyogott, mintha valami rejtélyes okból kifolyólag boldog lett volna. 'Mi a frász?'
Visszamentem a nappaliba, ahol a többiek még mindig a kanapén illetve a kanapé előtt ültek. Mindenkit megöleltem, mindenkit megpusziltam, mert úgy éreztem, egy kis szeretetre van szükségük, aztán leültem velük szemben a földre és beszélni kezdtem.
- Tartottam tőle, hogy sosem láthatlak titeket újra. De a kínzás közben és azután az arénában is az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, haza KELL jönnöm HOZZÁTOK. Mert ti vagytok az életem. Ti jelenetek nekem mindent. Öt vén és hét kölyök. A BigBang és a Got7. Tizenkét férfi. A barátaim és a családom egyszerre. Ha ti nem lennétek, nem vagyok benne biztos, hogy most élnék. Viszont abban igen, hogy ezentúl nem lesz, ami elszakítson tőletek, hacsak ti nem gondoljátok úgy, hogy jobb, ha elmegyek. Mert akkor természetesen távozom. Viszont úgy érzem, el kell mondanom nektek, hogy bármikor, bármit megadnék értetek, amit szerinte - biccentettem Tempó felé - érte sem tettem volna meg. Azt hiszem, ez nagy szó.
- Yuseong, tudod mennyire megijedtünk, mikor eltűntél? Mikor sehol sem találtunk a koncert után? Aztán felhívott a Prof és azt mondta, súlyos beteg vagy és nem látogathatunk. Mindenki feszült volt és zakkant. Minden percben azt vártuk, mikor csörren meg a telefon, hogy elmúlt a veszély. Aztán egyszer csak felhívták Youngot, hogy kórházban vagy, kómában, felvagdalt hassal, és szervekkel, belső vérzéssel. Azt hittük, te kérted a Profot, hogy hazudjon. Dühösek voltunk és aggódtunk, mindenki attól félt, hogy elveszítünk. És akkor jön ez az állat. Bemutatkozik, elmondja a történteket. Beszélget velünk, és rátámad Jacksonra, te meg eltöröd a vállát, majd leütöd. Kicsim, én megveszek érted, de ez a pár nap hatalmas sokk és megterhelés volt, azt hiszem, mindenkinek. - szólalt meg JiYong.
- Tudom. Nem is várom, hogy nyom nélkül eltűnjön.
- Viszont, Tempó elmondta, hogy többé nem kell tartanod attól az embertől, attól a világtól. És ez.... Ez hatalmas megkönnyebbülés mindenkinek, ami feledteti a történteket. Legalábbis velem feledteti. Srácok?
Mindenki vigyorogni kezdett, bólogatni, tapsikolni, füttyögni, aztán egyszerre támadtak le, hogy megölelhessenek. 'Ne féljetek, meglakoltok, amiért megszívattatok! Még nem tudom, hogyan, de visszaadom ezt.'
Mikor végre elengedtek, lihegve terültem el a földön, örülve annak, hogy levegőhöz jutok, amin többen is felnevettek a fiúk közül.
- Már csak Tempóval kell megoldanod valahogy az ügyet és kijelenthetjük, hogy senki sem fog akadályozni abban, hogy mindent elérj, amire csak vágysz. - mondta T.O.P.
- Na, az egy külön harc lesz. Szó szerint. Azt hiszem, mindig így oldottuk meg a vitákat. Aki leveri a másikat, az nyert, a vesztes elfogadja a vereséget. Ha félholtan elvertem egy monstrumot, ő is menni fog. Elviszem edzeni. Nyugi, nem lesz baj.
- Fel fognak szakadni a varrataid.
- Majd begyógyulnak. Nem mindegy, mennyi hegem van? Ez már nem tesz semmit. - legyintettem.
- Jaj, anyám, ez mozog! - rebbent BamBam a kanapé háttámlájára, mire engem elkapott a nevetés, és ronda dolog vagy sem, kivisítottam a fiút, aztán mindenkit betessékeltem Jacksonhoz.
- Mi a picsa? - pattant fel Tempó, mihelyst kellőképpen magához tért. - Te leütöttél?!
- Muszáj volt hatástalanítanom, őrjöngtél.
- Baszki!
- Nyughass! A vállad is eltörtem. Csüccs!
Duzzogva telepedett a földre.
- Megkértelek, hogy viselkedj normálisan, de nem tetted. Úgyhogy figyelj, két lehetőséged van. Egy, elmész, segítek munkát találni vagy elutazni, vagy bármiben, amiben kell. Kettő, megverlek, aztán elővesszük az első opciót. Melyik legyen?
- Az első. Sajnálom, nem tudom, min akadtam ki annyira. A csávó jól van?
- Nem állt messze az ájulástól. Mindenkitől bocsánatot kell kérned. - közöltem vele, miközben fölé álltam és visszatettem törött bal vállát a helyére.
- AAAAAAAAAH! - kiáltott fel a nem várt fájdalomtól.
- Oké, hogy kemény vagyok, de muszáj egyszerre mentálisan és fizikailag is kínoznod?
- Igen. - paskoltam meg fájó részét vigyorogva.
- Ne már! Nem akarom itt égetni magam.
- De, igen. Ez itt így illik.
- Rendben, akkor megteszem. Nekem is be kell illeszkednem ebbe az országba, elvégre nem hagyhatlak el. Ugyanúgy a szövetségesed maradok, csak más módon. Rendben?
- Rendben. GYERTEK, SRÁCOK!!!
Mindenki kitódult a nappaliba, hosszú sorba álltak és csendben várták, mi fog történni. Gyengéden lefelé nyomtam Tempó hátát, hogy meghajoljon, ő pedig engedelmeskedett.
- Szeretnék elnézést kérni mindenkitől, amiért elvesztettem az eszem. Ígérem, többet nem fordul elő. Sajnálom, Jackson!
A rapper felmutatta füzetét, melybe az "El van nézve." szöveget firkantotta, aztán kezet nyújtott Tempónak.
- Tempó nem költözik ide. Segítek neki találni valamilyen munkát és lakást, valamint egy nyelvtanárt, aki megtanítja koreaiul. Viszont szeretném a ti segítségeteket is kérni hozzá, mert azért én sem vagyok itt olyan rég.
- Természetes, Baba. Segítünk mindenben.
- Na, most, hogy minden szép és jó, van itt valami, amit meg kell nézned, Baba! - mutatott JaeBum a tévére.
- Neeee, nem akarom látni. Légyszííííí! Neeee!
- De bizony! Hidd el, nem fogsz csalódni, Picúr!
Leültettek a kanapéra, és elindították a koncert felvételét. Egész pontosan az én táncom felvételét. Szinte magamra sem ismertem, annyira más voltam, és Tempó is csak másfél perc után jött rá, hogy én mozgok a tévében, amit öblös kiáltással és mutogatással nyugtázott, majd kikerekedett szemmel kezdte bámulni a képernyőt.
- Ilyen nincs! Ez nem lehettem én. Sosem mozogtam így.
- Mindig így mozogsz, Törpilla.
- Nem, T.O.P, ennyire nem.
Jackson lóbálni kezdte füzetét, Junior pedig felolvasta a szöveget.
- "Hát, amíg próbáltad, tényleg nem voltak ennyire nagyon erősek az érzelmek az arcodon, de.... amúgy igen, mindig ilyen tökéletesen hibátlanul mozogsz, Kedvesem."
- De tudom imádni azt a cuki pofidat, te Ördög!
- Szóval, ez a te világod, Yuseong? Zene, tánc és két banda?
- Énekes csoportok. De, igen. Ez az én világom.
- És amit az előbb láttál, a YG-s debütáló tánca volt.
- Mis?
- A cég, aminek dolgozunk. Pontosabban, mivel külön cégnél dolgozik a két csapat, Yuseong mindkettőnél dolgozik, félig. Ő amolyan kísérleti alany két cég együttműködésére. A miénk a YG. Ennek a cégnek az egyik képviselőjeként mutatkozott be ezzel a tánccal, tehát debütált. - magyarázta Dae. - Nemsokára a JYP, a másik csapat cége is bemutatja őt a közönségnek, és azzal egy időben bejelentik az együttműködést. Érthető volt nagyjából?
- Igen.
- Szóval lesz JYP debütálásom is?
- Igen, Baba.
- De király! - kezdtem vigyorogni. - Várjunk, az mikor lesz?
- Az első évfordulós fantalálkozónkon. - vágta rá Junior gondolkodás nélkül, amit a balról Mark, jobbról Jackson jutalmazott tockossal és rosszalló fejcsóválással.
- Hmm... Nem túl drasztikus az? Nem lehetne máskor? Kicsit később?
- Egyezkedj a főnökkel!
- Meglesz.
- Na, Baba, ideje enned valamit.
- Áh, nem. Ittam egy kis teát, nekem estig ennyi. Nagyon kímélni kell a gyomrom.
- Nem lesz ez így jó.
- Nem lesz gond. Tudom, mit bírok ki és mit nem.
- Na persze! - hangzott az immáron tizenhárom fős kórus.

2015. március 3., kedd

32.Fejezet

Elindult a dal, és nem tehettem meg, hogy elfussak, vagy nyomorult hülye módjára lefagyjak. Táncolnom kellett. Táncolnom, méghozzá úgy, mint még soha. Táncolnom, hogy meggyőzzem az embereket a tehetségemről. Táncolnom, hogy bebizonyítsam, tényleg van helyem a BigBang körül. Táncolnom, hogy elfogadtassam magam, és ne hagyjam cserben a családom.
Nem gondolkodtam, csak követtem a zenét, és a begyakorolt mozdulatokat. Nem számított semmi más, nem hallottam semmi mást. Mikor a zene abbamaradt, egy mély levegő erejéig még a befejező pózban maradtam. Elmémbe engedtem a valóságot. A közeledő fiúkat, a levezető zenét, az őrjöngő tömeget.
'HÉ! Várj csak! ŐRJÖNGŐ TÖMEG?????'

Igen, sikító, tapsoló, kiabáló, füttyögő, integető emberek gyülekezete. Alig tértem magamhoz, azt hittem, csak álmodom. Hiszen, az emberek mosolyogtak, és tapsoltak. 'Talán tényleg csak ennyibe telt, hogy elfogadjanak ezek a rajongók? Talán, van egy aprócska kis esély rá, hogy a legtöbb helyen így lesz? Hogy könnyen elfogadnak majd?'
JiYong ismét felkapott, átdobott T.O.P-nak, aki továbbított YoungBaenak, ő SeungHyunnak, végül pedig Dae kezében kötöttem ki. Szó szerint végig adogattak a soron, egy pillanatra sem ért földet a lábam. Megöleltek, lepacsiztak velem, ujjongtak, a magasba emelték kezemet. Mikor menetrend szerint elindult a következő szám, gyorsan eltűntem a színpadról, a táncosok nagy része pedig felfutott a kis lépcsőn.
- Gyere, gyere, ülj le ide, tessék, igyál, nagyon ügyes voltál, a koncert után megnézheted, hogy ment, gondolom, nemigen emlékszel rá, mi történt, míg odafent voltál, de semmi baj, ez mindenkivel így van eleinte, persze, ne feledjük, hogy nem véletlenül zúgott így a tömeg, mindenki csak bámult téged, innen is, tényleg nagyon ügyes voltál, nekem most mennem kell, de gratulálok! - hadarta nekem egy stábos, miközben leültetett és megitatott. De valami nem volt rendben az itallal. Amikor legutóbb hasonló ízűt öntötték le a torkomon, két nap kiesett az emlékezetemből. Ez nem lehetett véletlen.Csak egy kortyot ittam, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy a drog hatni kezdjen. 'Picsába, miért pont ma, miért pont most?!' Tehetetlenné és némává váltam. Láttam, amint a prof felém igyekszik, hatalmas mosollyal az arcán. 'Tudtam, hogy nem rendes ember, ahhoz mindig túl szélesen mosolygott. Szólnom kellett volna valakinek arról az álomról...' Felemelt, és elindult velem. Az érdeklődőknek azt hazudta, "Rosszul van, megkért, hogy vigyem haza." 'Persze, neki mindenki hisz, elvégre a tanárom, és valami furcsa okból kifolyólag mindenki ismeri itt. Vajon a stábos csávó is benne volt?' Erősen koncentráltam, hogy ne veszítsem el az eszméletem, emlékezni tudjak majd az útra, a távolságra, de nagyjából félúton elvesztem és agyam lekapcsolt.
Királyi méretű ágyban ébredtem, fűtött szobában, finom takaróval a mellkasomon. 'Hát, múltkor nem így volt...'
- Örömmel tölt el, hogy ismét láthatlak, Drágám. Hogy érzed magad mostanság? Jó volt azokkal a híres kölykökkel? Persze, hogy is ne lett volna. De szerencsére az én hűséges barátom segített, hogy visszakerülhess hozzám.Itt az ideje a büntetésnek. Mehetünk? - mutatott az ajtó irányába A Hapsi.
- Bocs, de ma nincs kedvem hozzá, lehetne máskor? - adtam az elkényeztetettet, nem először húzva ki ezzel a gyufát. Csuklómnál fogva kirántott az ágyból és a hálószobájából kilépve kapásból megpróbált lelökni a lépcsőn, de időben reagáltam, így a korláton végigcsúszva értem földet.
- Szép.
- A kölyköktől tanultam. Gondolom, szándékában áll ismét megkínozni a pincéjében.
- Igen. Ha megkérhetlek, fáradj el a helyszínig.
- Nos, az az igazság, hogy nemigen van hozzá kedvem. Inkább visszamennék az új családomhoz, már nagyon aggódhatnak értem.
- Efelől nem kell aggódnod. Legjobb tudomásuk szerint karanténban vagy egy kórházban. Nem látogathatnak. - csendült egy ismerős hang.
- Áh, Prof, örülök, hogy újra látom. Igazán kedves öntől, hogy megnyugtatta a fiúkat, így csak nagyobb lesz az öröm, amikor újra találkozunk. - hajoltam meg vigyorogva a férfi előtt.
- Kapjátok el! - legyintett A Hapsi. - Szemtelen vagy, nagyobb büntetést érdemelsz, mint eddig bármikor. Ezt most csak szerencsével élheted majd túl. Ha elszöksz, minden társadat megölöm.
- Nem lenne az túl nagy veszteség?
- Ugyan, dehogy. Annyi pénzem van, hogy százat is beszerezhetek belőled. Nem vagy már olyan jó, mint hiszed, ebben biztos vagyok.
- Hadd bizonyítsam be!
- Hmm... Tudod mit? Ha a kínzás után rögtön képes leszel megverni a legújabb szerzeményem, elengedlek téged és a társaidat is. Elég nagy a tét számodra?
- Hmm, maga mindig szeretett játszadozni vele... már ha jól emlékszem. Mi van, ha nem megy?
- Attól a perctől kezdve engedelmes cselédem, ágyasom és kiképzőm leszel. Nem veszekszel, nem szegülsz szembe soha, és nem próbálsz megszökni.
- Honnan tudjam, hogy nem ver át? Honnan tudjam, hogy tényleg elenged bennünket?
- Mit szólnál egy szerződéshez?
- Uram, én ezt nem tarom jó ötlenek. Mint tudja, valós személyazonosságot kapott. Így mindenképp be kell tartania a szerződést. Ha nem teszi, ez a lány ismét meg fog szökni, és lesz bizonyítéka ön ellen.
- Nem tartok tőle. Biztosan nem veri meg. Hozza ide a legújabbat! - szólt rá A Hapsi egy őrre. - Biztosan meg fogsz lepődni. Ha jól informáltak, emlékszel a legelső tanítványodra. Akkor verted meg, amikor megvettelek. Azóta ő vette át a helyed, a legjobb. És a legszebb, hogy könyörtelen. Nem úgy, mint te, ő meg meri ölni az értéktelen korcsokat. Te leszel az első áldozata a tulajdonomban. Élvezni fogom életed utolsó perceit, Drágám.
- Ne vegyen rá mérget!
- Nos, akkor induljunk.
'Oké, Yuseong, itt a lehetőség! Most, vagy soha. Megmentheted őket, itt az alkalmad. Csak túl kell élned valahogy a büntit. Ment ez már nem is egyszer, és nem tunyultál el annyira, hogy ne bírd ki még egyszer, utoljára. Aztán egy gyors meccs a névtelen kissráccal, és már mehetsz is a társaiddal. Nem lesz gond, menni fog! Képes vagy rá, hisz erre születtél! Erre születtél! Erre születtél!'
- A szerződést azért ne feledjük el, rendben? Nem örülnék, ha feleslegesen csinálnám ezt végig.
A Hapsi mérgesen tekintett rám, de mindig úriember módjára viselkedett, még büntetés közben is, így leült, és egyszerűen kézzel írni kezdte a szerződés. Halál egyszerű szöveg volt.


"Én, Baek Jo Goon, vállalom, hogy amennyiben Park Yuseong büntetése után képes lesz egy test-test elleni küzdelemben legyőzni legújabb Kedvencemet, Őt, és társait elengedem, valamint soha többé nem avatkozom életükbe, sem közvetlen, sem közvetett úton.


          Baek Jo Goon                                                                      Park Yuseong"

Mindketten aláírtuk, tarkítva pár személyes adattal, amelyet le is ellenőrizhettem egyből.
- Bírom, hogy maga tényleg ennyire gentleman.
- Akkor, indulhatunk? Már alig várom, hogy végre megbüntethessem.
- Induljunk! 'Ahh, ez nagyon fog nekem fájni....'
Ahogy azt sejtettem, alaposan megkínzott. Csaknem teljes mértékben felvagdalta a hasam, hátamon is rengeteg sebet ejtett, igyekezett minél több eret elvágni, hogy komoly vérzést és fájdalmat okozhasson.
Ezután leszedetett és a házi arénába dobatott, majd elém állt a fiú, akivel először álmodtam, az, akiben a legnagyobbat kellett csalódnom, egész életemben. Alig volt erőm, szinte éreztem, ahogy elpárolog belőlem a lélek, de nem adhattam fel, még le kellett küzdenem az időközben erősen megizmosodott, de még mindig gyerekarcú háziállatot.
- Nos, a küzdelem utolsó vérig meg. Ha Yuseong meghal, minden marad, ha te halsz meg, mindenki elmehet. Már persze, kivéve téged. Segédeszköz nincs. - világosította fel A Hapsi.
- Értettem. Meghalsz.
- Még így is ki tudom verni belőled a szuszt. Ahogy hallom, azóta sem tudod, hogy kell bánni egy késsel vagy fémrabbal.
- Kussolj, ribanc, kis híján megöltek miattad.
- Kár, hogy mégsem tették.
- Egy, két, há'! - *KONNNNNNNNNNG*.
A meccs elkezdődött. Hagytam, hogy támadjon, közben igyekeztem pólómat szorosan derekamra kötni, hogy összefogja felvagdalt hasamat, átrendezett, kiszakadt belső szerveimet, aztán én is nekiestem.Kegyetlen harc volt, ráadásul szinte teljesen egyenlő. Alig bírtam kivédeni némely ütését, azt hittem, tényleg ott fogok meghalni, ahonnan indultam. De azt nem lehetett, hiszen vártak rám. Várt a családom. A szerelmem.....'Gyerünk, Kisanyám, te nem vagy ilyen puhány! Verd szét!'
Engedelmeskedtem önmagamnak, erőt adott a harag, amit a fiú iránt tápláltam, a vágy, hogy hazamehessek, a gondolat, hogy a BigBang és a Got7, a tizenkét fiú rám vár. Hosszas küzdelem után épphogy megúszva egy fejre célzott rúgást, megfogtam ellenfelem nadrágját, lábammal átkulcsoltam térdét, és teljes erőből meghúztam, hogy eltörjön a csont. Reccsenés, majd ordítás következett, ami erősen bizonyította, hogy sikerrel jártam. Ezután az összeeső fiú másik térdére támaszkodva átlendültem, és eltörtem a nyakát.
- Nagyon sajnálom, kérlek, hidd el! - csókoltam homlokon az élettelen testet. Éreztem, hogy nem fogom túlélni, tudtam, hogy túl erős a vérzés, kívül és a kapott ütésektől a testemen belül is. Régi tanítványom nagyon megvert, és a kínzás is durvább volt a szokottnál, A Hapsi tényleg arra ment rá, hogy belehaljak a napba. De azt nem tehettem. Még el kellett vinnem a társaimat. 'Ezért küzdöttél, csak ezért, nehogy feladd, látnod kell, ahogy elszabadulnak, ahogy végre megkapják az esélyt egy új életre!'
Nagyon nehéz volt, de megálltam, hogy összeessek. Kiegyenesedtem, felnéztem a még mindig tátott szájjal bámuló férfira és elmosolyodtam.
- Tudja, ha van, ami előre hajtson, nem állok meg a célig. Bármi áron, de megkapom, amit akarok. Ezt igazán megtanulhatta volna az együtt töltött idő alatt. A szerződés a zsebemben van, aláírva. Engedjük el a társaimat!
- Te nem fogod túlélni.
- Tudom. De megérte. Mehetünk?
Egy szó nélkül kiengedett az arénából, és az alvóhelyhez vezetett.
- Mióta elszöktél, négyen meghaltak, egy öngyilkos lett. A legújabbat pedig most ölted meg.
- Tehát hét ember.
- Igen.
- Hmm... még mindig szerencsésnek tartja a tizenhármas számot? A tizenhárom harcost? - villant emlékezetembe a régen hallott gyűjtőnév.
- Igen. Nagyon is. Mindenki ide! - kiáltotta el magát, mire társaim azonnal előtte termettek. - A mellettem állóval szerződésem van, így el kell engednem benneteket. Aki menni akar, mehet, nem hátráltatja senki. Őt is vigyétek, csak összevérezné a szőnyegem.
Egy darabig még értetlenül nézve álltak, aztán lassan, félve, de elindult egy közülük. Kisétál a rácsos szobából, és nem volt, aki megállította volna. Ezen felbátorodva a többiek is elindultak. Ketten felsegítettek egy harmadik hátára, és lassan, környezetük minden apró rezdülésére figyelve kivittek a házból, a finoman sütő napra.
- Drága, emlékszel ránk?
- Sajnálom, de nem nagyon. Tudom, hogy ismerlek titeket, tudom, hogy ismerem az arcotokat, de nem tudom, kivel milyen viszonyban voltam. Bocsássátok meg. Amnéziás vagyok.
- Semmi baj. - mosolyodott el az iménti kérdező. - Az én nevem Késes, mert nagyon jól bánok vele. Ő itt Flower, mert valaki minden meccs után virágot adott neki. És a cipelőd.....
- Tempó vagyok. Jó újra látni téged. Ne félj, megmentünk. Elvégre, nem veszíthetlek el, pont most.
- Elveszíteni?
- Te mindig mellettünk álltál, segítettél bennünket, bevállaltad a büntetést helyettünk. És... foderatorum vagyunk, amióta csak az eszemet tudom.
- Mik vagyunk?
- Társak a harcban, szövetségesek az életben. Flower és Késes is foderatorum.
- És az mivel is jár?
- Edzésekkel, gyakorlással, egymás védelmével bármi áron. Néha olyan érzésekkel, mint ezeknél. - ingatta meg a fejét, hogy mindkét kísérőnkre rámutathasson. - De nálunk nem volt, ne ijedj meg!
'Valóban csak ennyi lett volna kiszabadítani őket? Vagy csak álmodom? Esetleg belehaltam a kínzásba? Nem... Az nem lehet. Akkor nem érezném magam mosott rongynak. Akkor nem kéne Tempónak cipelnie. Akkor könnyebb lett volna a győzelem is. Akkor nem lennék fáradt. Egyébként mik ezek a béna nevek?..... Miért nem tudom kinyitni a szám? Hé! Nehogy már azért dögöljek meg, mert gondolkodom!!!'
Fejemet rázva próbáltam magamhoz térni.Vagy legalábbis úgy tűnt. Nem tudtam eldönteni, tényleg megmozdultam-e. Éreztem, hogy Tempó futni kezd, hallottam kétségbeesett könyörgését. "Ne hagyj magamra! Nem mehetsz el!" Minden elsötétült, nem éreztem a mozgást, a szelet, csak hangokat hallottam. Egyre hangosabb autózajt, a többiek könyörgését egy férfinak, hogy vigyen bennünket a legközelebbi kórházba, mert másképp meghalok, aztán emberek kiabáltak körülöttem, végül gépek csipogtak. Nem tudtam mozogni, nem tudtam megszólalni, de minden nap minden percében próbálkoztam vele.
'Nem halhatok meg, nem maradhatok kómában sem. Mindenképp fel kell ébrednem. El kell mondanom nekik mindent, segítenem kell őket mindenben. És... Ott van Ő. Valahogy el kell neki mondanom, különben mi értelme volt rájönnöm? Gyerünk, Yuseong! Fighting!'
Talán sosem próbálkoztam még keményebben semmivel. Minden erőmmel azon voltam, hogy jelzést küldjek, elmém még éjjel sem nyugodott.
'Az nem lehet, hogy ne sikerüljön! Gyerünk! MOZDULJ MÁÁÁÁÁÁÁÁR!'
És végre, majdnem egy hét kóma után megmozdultam, méghozzá nem is akárhogyan. Magam ellen irányuló dühöm lendülete segített felülni, szemem kipattant, a mellettem üldögélő Tempó halálra rémült.
- Ah, Tempó! Szia! - kiáltottam mosolyogva.
- A frászt hozod rám és csak annyit mondasz, szia?
- Bocsi! Nehéz volt felébrednem, megharcoltam érte rendesen. Idebent. - kocogtattam meg homlokomat.
- Drága!
- Tessék?
- Vissza kéne feküdnöd. A sebeid még nem gyógyultak be.
- Mellékes.
- Nem mellékes. - morrant YoungBae a kórterembe lépve.
- YoungBae! Te meg hogy kerülsz ide?
- Egy nővérke hívott, hogy felébredtél. Én vagyok az értesítendőd, emlékszel?
- Ja, tényleg... Persze.
- Tudni akarom, mi történt. Mert téged csak három napja hoztak be, de cefet állapotban. Szóval? Hova tűntél a koncertről, és legfőképp, miért mondtad azt a tanárodnak, hogy hazudjon?

'Gyorsabb voltam, mint gondoltam...'
- Kérte a franc! Drogot tettek a vizembe. Elrabolt a pacák, visszavitt oda, ahonnan jöttem. A futtatóm megkínzott, meccseztetett, aztán elengedett minket, ennek köszönhetően. - kaptam fel a mellettem pihenő véres, meggyötört szerződést.
- Miért, mi az?
- Szerződés. A Futtatóm és köztem. Ti találkoztatok már?
- Nem. Ki ez? Ki vagy, mi? Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj egy sérült nővel?
- Ne csináld, Tempó, kérlek! Ő itt egy jó barát, lényegében véve neki és a barátainak köszönhetem, hogy életben vagyok. Az én oppam. Az egyik. Young, ő itt Tempó. Foderatorum vagyunk. Azaz a szövetségesem. Nagyjából úgy definiálnám, mint egy igaz barátot. Társam volt a harcban, támogatott az életben, próbált vigyázni rám. Igaz?
- Igaz. De továbbra sem értem, mit keres itt ez a vézna.
- Tempó! Ő a családom. Próbáld elfogadni!
- Nem, én vagyok a családod. Csakis én. Mert én álltam melletted egész életedben, én védtelek, én szerettelek mindig.
- Mondd, hogy félrehallottam!
- Nem. Én szeretlek. Te az enyém vagy. Csak az enyém. Úgyhogy, jobb, ha elhajtod a kerti törpét, mielőtt megruházom.
- Tempó, fogd vissza magad, ha nem akarod, hogy kivágjalak az ablakon! Biztos nagyon bírom a fejed, de nem emlékszem rád, tehát nem bánom meg, ha megverlek. Így is van kedved hepajkodni?
- Drága!
- A nevem Yuseong. Park Yuseong.
- Nem. A te neved Drága!
- Honnan jöttek ezek a nevek egyáltalán?
- A hetedik nyertes meccs után kaptuk őket. Én a gyorsaságomért, te pedig azért, mert nem tűnsz erősnek, ezért senki sem fogadott rád. Aztán mégis megverted az embereket, valaki azt mondta, drága játék vagy, és rád ragadt a Drága.
- Hmm. Tehát a hetedik meccs után.
- Igen. A te neved...
- Yuseong. Nem emlékszem a szökésem előtti életemre. Így az egyetlen nevem a találkozásunkig, Yuseong volt. Így vagyok bejegyezve is. Az én nevem Park Yuseong. De becenévként megmaradhat a Drága. Rendben?
- Rendben. Bocs, haver, féltékeny típus vagyok. - nyújtotta kezét Tempó Young felé.
- Nem gáz.
- Flower és Késes hol vannak?
- Elmentek. Azt üzenik, köszönnek mindent, de a saját útjukat kell járniuk.
- Értem. És te?
- Egy foderator sosem hagyja el a másik felét.
- Én úgy tűnik, megtettem.
- Az más. Te előre megmondtad, hogy visszajössz.
- Jó tudni.
- Hogy fogunk együtt maradni? Hol élsz?
- Hét sráccal.
- Akkor ott a helyem.
- A földön alszol.
- Nekem megfelel. De, Drága! Feküdj le! Nem tesz jót a sebeidnek, ha ülsz.
- Aish, de nem akarok feküdni! - kezdtem rinyálni. - Nem lehetne, hogy sétáljak?
- Nem. Pihenned kell.
- Tempó jól mondja. Tessék hanyatt vágni magad!
- Hagyjál már, Young! Nem akarom.
- Vigyázz, Törpe, büntit kapsz!
- Nem hatottál meg. - vágtam rá durcásan, de azért eldőltem.
- Na persze.... Figyu, Yuseong, nekem most el kell ugranom, hogy legyen néhány ruhád. Egy óra múlva itt vagyok, addig ne tűnj el, jó?
- Igyekezni fogok.
- Te meg hozz neki valami kaját, rendben? Tessék, ennek elégnek kell lennie, hogy mindketten jól lakjatok, gondolom te sem ettél eleget, mióta itt van. Út közben szólok a dokinak, hogy felkeltél.
- Ne, légyszi! Jobb szeretném, ha valamelyikőtök itt lenne, amíg vizsgál.... A hideg ráz a gondolattól is.
- Én itt vagyok.
- Tempó... nem ismerlek. Kérlek, próbáld elfogadni ezt! Újra ki kell ismernem téged, újra meg kell tanulnom bízni benned. Hálás vagyok, amiért megmentetted az életem, de.... nem ismerlek. - húztam a számat.
- Persze, néha elfelejtem, hogy te már Youseong vagy.
Szinte köpte a nevemet. Nem tudom, az zavart-e, hogy nem fogadta el az új énemet, vagy az, hogy próbált a közelembe férkőzni, de egyre jobban irritált a jelenléte. Legszívesebben elküldtem volna, de tartottam tőle, hogy megbántom.
- Rendben, akkor majd ha visszaértem. Sietek, jó?
- Jó.
Young gyengéd csókot nyomott homlokomra, aztán kezemre is, és elindult.
- Ez meg mi volt?
- Puszi.
- Nem így értettem, te is tudod.
- Mire fel vagy féltékeny?
- Lehet, hogy te nem éreztél irántam soha semmit, de attól még mellém vagy teremtve. Nem fogom hagyni, hogy ilyen kis gizda senkik puszilgassanak, hogy egyáltalán hozzád érjenek. Te az enyém vagy, ha tetszik, ha nem. Ha emlékszel erre, ha nem. És, az, hogy nem voltak érzelmek, nem jelenti azt, hogy nem történtek dolgok. - villantott gonosz vigyort.
- Fogd be a szád, és hozz nekem enni!
- Hahh, ez aztán lekezelés! Messzire mész.
- Nem érdekelsz. Ha nem tetszik, hogy ilyen vagyok, akár el is húzhatod a csíkot.
- Te is tudod, hogy nem megyek sehova. Foderator, emlékszel?
- Emlékszem. Csak nem értem, miért ragaszkodsz hozzám, ha egyszer én már nem érzem magam Foderatornak.
- Mert mindig, minden körülmények között veled kell lennem. Mindegy, hogy emlékszel-e rám, vagy épp utálsz. Mert olyan is volt már. Mégis mindig visszataláltál hozzám.
- Ezúttal nem hinném, hogy menni fog.
- De, menni fog, ha elég közel kerülök hozzád.
- Hozz kaját!
- Jól van, na!
Kiment a kórteremből, de azért közben magában szitkozódott. Betévedt egy nővérke, leszúrt, amiért nem szóltam, hogy ébren vagyok, és rám küldte a dokit.
- Doktor úr, kérem, nem várhatna még pár percet a vizsgálattal? Őszintén a frász kerülget tőle, jobban örülnék, ha itt lehetne az egyik családtagom közben. - kezdtem azonnal könyörögni, mikor belépett a pasi.
- Hölgyem, önnek komoly sérülései vannak, nem lehet csak úgy várni a vizsgálatokkal. Meg kell néznem, milyen állapotban vannak a varratok és a belső szervek. Mi történt magával?
- Pedig tényleg jobb lenne, ha itt lehetne valakim.
- Nem válaszolt a kérdésre.
- Verekedtem.
- Szeretne feljelentést tenni?

- Nem. Nem tudom az illető nevét, vagy bármi mást róla.
- Értem. De egész pontosan mi történt?
- Néhány vágás, néhány ütés, rúgás.
- Értem. Hogy érzi magát?
- Tökéletesen jól vagyok, semmim nem fáj.
- De hiszen tele van vágásokkal!
- Igen, tudom. De nem fáj. Kemény nő vagyok.
- Rendben. Akkor most engedje meg, hogy megvizsgáljam a varratok állapotát, kérem!
- Ahh, jó.... - húztam fel durrogva a felsőm. Letekerte rólam a fáslit, óvatosan leszedte mindenhonnan a gézlapokat, körbetörölte a sebeket, néhányat megnyomogatott kissé, hogy lássa, nem-e gyulladt. Közben elmagyarázta, mim sérült és hogyan, hogy nagyon oda kell figyelnem, mit eszek, és hogy ha lehet, néhány hétig ne akarjak mozogni.
- Legjobb lenne, ha itt maradna, míg be nem gyógyulnak teljesen a sebek.
- Az kizárt. Nekem a srácaimmal kell lennem. Na meg, amúgy sem bírnék itt nyugton maradni. Csak járkálnék fel-alá unalmamban.
- Akkor felügyeletet kell szerveznie maga mellé.
- Megleszek egyedül is. Majd bekészíttetem a szükséges dolgokat az ágyamhoz és tanulok az állampolgári vizsgámra.
- Ne erőltesse meg magát, muszáj mentálisan is kipihennie a történteket. Megértette?
- Igen, meg.
- Rendben. Akkor holnap haza mehet. Ma éjjel még bent tartom megfigyelésen, elvégre három napig kómás életjelei voltak. Egyébként, a barátja igencsak temperamentumos úr. Nem szeretne inkább mégis idebent maradni?
- Nem bántott, soha nem is tenné. Ő mentett meg. - közöltem hűvösen, az amúgy jóindulatú dokival. - De köszönöm az aggodalmát, Doktor úr!
- Ez természetes. Azonnal küldök valakit, hogy tegye rendbe a sebeit. Holnap reggel találkozunk. Viszont látásra!
- Viszont látásra!
- Mi is ez a hablaty nyelv? - lépett be Tempó, mikor a doki kiment.
- Koreai. Nem hablaty. Csak veszett nehéz.
- Még azt is megváltoztatták, hogy hogy beszélsz.
- Én akartam megtanulni. Most már közéjük tartozom, ebbe az országba. Ez így jó.
- Nem, ez így egyáltalán nem az. Nem olyan vagy, mint régen. Nem az vagy, mint régen, és ez nem tetszik.
- Végre rájöttél.
- Levest hoztam, azt mondták, jót tesz majd. Egyél!
- Köszönöm!
- Hmm.
Leült és bámulni kezdett, amivel erősen zavarba hozott.
- Mit nézel?
- Boldogabbnak tűnsz.
- Mert az vagyok. Tizenkét nagyra nőtt gyerekkel tengetem a napjaim, minden órában újat tanulok tőlük, öten a családom, a maradék pedig mintha óriási baráti társaságom lenne. Meg persze egy picit a családommá is váltak. Egyikőjüket minden este be kell takarnom. Imádom. Elfogadtak minden velem járó bajjal együtt, és tényleg igyekeznek mindent megtenni értem, ahogy én is értük.
- BÁRMIT megtennél értük?
- Igen.
- Ilyet még rólam sem mondtál, soha. Oda lehetsz a gizdákért.
- Igen. Ők jelentik az életemet. Szó szerint. Hónapokig voltam kómában. Az orvosok le akartak mondani rólam, de ők inkább bevállaltak egy rizikós egyezséget a főnökükkel, és hazavittek, mint hogy ne kapjak új esélyt. Csak nekik köszönhetem, hogy felébredtem. Ha nincs a BigBang, én sem lennék már. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy viselkedj kulturáltan velük!
- Megpróbálom. - bólintott komolyan.
- Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!
- Rendben. - emelte flegmán maga elé a kezét, aztán az ölébe ejtette.

'Laza... Én is így védtem magam a lelki megnyilvánulásoktól. Talán ennyire hasonlítunk? Miért érzem úgy, hogy most elfogta a helyzetet?'
Csendben ettünk, még csak nem is néztünk egymásra, míg meg nem érkezett Young.
Letette a ruháimat az ágy szélére, egy neszesszerrel együtt.
- Sampon, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, méregdrága sminkkészlet. El kell rejtenünk a sebeidet. A recepción mondták, hogy holnap hazamehetsz. Reggelre berendeltem a művészlelket. Majd ő kisminkel. Minél kevesebben tudnak a dologról....
- Annál jobb, tudom. Köszönöm!
- Tudod, hogy semmit sem kell megköszönnöd, Nyuszifül. Viszont mindenki nagyon megijedt, hogy elveszíthetünk. Ezért, tessék!
- Mi ez?
- Szerencsekarkötő, egy apró plusszal. Ha megint eltűnnél, ennek a segítségével megtalálhatunk majd, csak meg kell nyomnod ezt. - Mutatott az egyetlen kék színű kőre a láncon. - Megtennéd, hogy hordod?
- Rendben.
- Köszönöm, mindannyiunk nevében! - meghajolt, amit hasamra való tekintettel biccentéssel viszonoztam, aztán bal csuklómra kapcsolta a láncot. - Jól áll.
- De hogy működik?
- Ha megnyomod a követ, jelet bocsát majd ki, amit megtalálhatunk egy arra beállított GPS keresővel.
- Mhm. Elektronika.
- Igen, Manó. Így biztonságban tudhatunk.
- Rendben.
- Egyébként, egész jól bevált a parfümös-párnás megoldás. Mintha mellettem lettél volna éjszakánként és utazáskor. Imádtam érezni az illatod.
- Örülök neki. - mondtam az immáron üres műanyag tálat a szemetesbe repítve.
- Gyere ide, pici szerelmem! - tárta ki karját a zenész, hogy megölelhessen.
- Megverjelek?
- Úgyse bántanál!
- Tégy próbára! - lengettem meg öklöm, mire 1000 wattos mosolyt villantott.
- Tudom, hogy elolvadsz tőlem.
- De akkor is megverlek, ha hülyeségeket beszélsz.
- Te, a haverod elaludt.
- Tényleg? De aranyos! Betakarnád, kérlek? Engem ide láncol az elektronika. - mutattam a ruhám alól kilógó zsinórokra, csövekre.
Barátom nagyot sóhajtva felkapta az ágy végén pihenő összehajtogatott plédet és rádobta Tempóra.
- Young, kérlek! Sokat segített nekem.
- Nekem meg nagyon unszimpatikus. Irányítani akar téged. Nem tetszik. Nagyon nem. És el ne felejtsük, hogy vissza akar rángatni abba a világba azzal, hogy a múltat emlegeti. Tartok tőle, hogy bajba kever vagy árt neked.
- Young, nem lesz baj, ígérem. Csak engedd, hogy megbeszéljem vele, rendben? megígérte, hogy normálisan fog viselkedni. Ha meg mégsem, majd ellátom a baját. - vontam vállat.
- Rendben. Viszont van itt valami, ami nagyon fog téged nyugtalanítani.
- Ki vele!
- Miután eltűntél felreppent a hír, hogy biztosan együtt vagy valakivel a csapatból, azért kaptál gyűrűt, ami még nem is lett volna baj, csakhogy ott volt az a dolog, hogy téged és JaeBumot összehoztak pár nappal azelőtt. Szinte háború kezdődött a fanok közt, hogy kihez is tartozol. Aztán kiderült, hogy kórházban ápolnak, valaki kikotyogta, hogy tele vagy vágásokkal, és most mindenki JaeBumot támadja. Mert ugye ott volt a bokád ügye is. Szegény teljesen ki van borulva, egy lépést sem tud tenni az utcán, vádolják és rossz szemmel tekintenek rá mindenhol, hiába győzködte YG és JYP is az embereket, hogy ez nem így van. A főnökök nem tudják, mit csináljanak, mindenki találgat és szövöget. Nem tudják, mit tegyünk, már csak rád számíthatnak. Ezért interjút kell majd adnod, amiben elmondod, hogy nem bántott, nem jártok, még csak meg se forduljon ilyesmi senki fejében. Ezen kívül a vágási sérüléseid oka, hogy éjszaka sétálni mentél, és egy csapat férfi megtámadott. Meg akartak erőszakolni, de te nem hagytad magad, ezért megpróbáltak megölni.Nem láttad az arcukat, nem emlékszel, hol történt, mert elsétáltál a kórházig egy járókelő segítségével.
- Három. - javítottam ki, ujjaimmal is mutatva a számot.
- Három?
- Igen. Tempó, Flower és Késes.
- Ahh, oké. Akkor három. Nagyon stresszes dolog lesz, olyan kérdéseket is fel fognak tenni, amik kellemetlenül érintenek, zavarba hoznak. Ha szeretnéd, bárki örömmel elkísér és melletted marad végig.
- Szóval nekem kell mennem.
- Igen.
- Értem.
- Egy kávézóban lesz.
- Rendben. Azt szeretném, hogy JaeBum és te kísérjetek el, ha lehet.
- Rendben. - bólintott komoran. - Vigyázni fogunk rád, ígérem.
- Tudom, Szépfiú.
Összeborzoltam, mire halványan elmosolyodott.
- Mi a baj?
- Ha jobban figyeltünk volna, ha leellenőriztük volna jobban a Profot, most nem lennél itt. Akkor vidáman ünnepelhetnénk a sikered. Mert az hatalmas volt. A mi hibánk, hogy bántottak téged.
- Semmi baj. Tényleg. Ez előbb utóbb amúgy is megtörtént volna. Szándékomban állt elhozni onnan a társaimat.
- Te megzakkantál? - kiáltott fel, mire Tempó azonnal startpozícióba vágta magát.
- Nyugi, Tempó, nincs baj, csak meglepődött.
- Ja.... Jó, ok. - ült vissza, és már csukódott is a szemhéja.
- Ez meg mi volt?
- Reflex. Nálam is megvan. Ha BamBam hasra vágja magát a kanapéban éjszaka, vagy bárki nagyobb zajt csap a kelleténél, kapásból ugrok, ha aludtam. Ébren már csak ritkán jön elő, igyekszem visszafogni. - mosolyogtam együtt érzőn régi társamra. 'Vajon neki is olyan nyugtalanok az álmai, mint nekem voltak? Vagy már megszokta a kínzást és fájdalmat annyira, hogy ne szóljanak bele tudattalan állapotába?'
- Min gondolkodsz?
- Semmin. Csak élvezem a csendet, a nyugalmat. Bár azért közben kicsit nyugtalan is vagyok az interjú miatt.
- Nem lesz baj.
- Tudom. De mit mondjak, ha a szüleimről kérdeznek?
- Egy balesetben meghaltak két és fél éve. Nagyon hiányoznak neked és nem szeretsz beszélni róluk.
- Hmm. Oké. De nem lesz feltűnő hogy agyon vagyok sminkelve?

- Tekintve, hogy halálra akartak verni és késelni téged.... Nem.
- Akkor jó.
- Későre jár, dőlj el Baba, aludj egyet.
- Majd alszom később.
- De annyira fáradtnak tűnsz...
- Csak mert van egy kis lázam. Nem vészes, a szervezet így védekezik. Majd elmúlik. De még nem akarok elaludni, csak élvezni a békét.
- Jó, de legalább tedd le a fejed, nem kéne ülnöd.
- Eldőlsz velem?
- Igen.
Csendben feküdtünk egymással szemben. YoungBae arcomat simogatta, tekintetemet kereste, igyekezett elfojtani mosolyát.
- Itt alszol ma? - kérdeztem halkan.
- Ha szeretnéd, természetesen. Megvárom, míg elalszol és leköltözöm a fotelbe. Rendben?
- Rendben.
Ettől a pár szótól olyan nyugalom lepte el szívemet, amely csak JaeBum vagy JiYong karjai közt. Biztonságban éreztem magam az én oppam mellett. Lehunytam szememet, és mély álomba merültem. Nem álmodtam, csak sötétről és melegségről. 'Így jó....'