33.Fejezet

Kicsit rosszul esett felkelni, kilépni a csodás semmi világából. De várt rám az interjú. Egy emberrel, aki igyekszik majd gyanúba keverni JaeBumot és minél nagyobb pletykát indítani a "Bántalmazó idol"ról, ahogy az újságok és pletykahíradók nevezték. 'Szegény kis vezérem. Még csak kölyök, de máris botrányt csináltak a magánéletéből.'
- Készen állsz? - térített magamhoz SeungHyun hangja, ahogy abbahagyta a sminkelést. - Már alig látszanak a foltok. De nem tudok még egy réteget rád kenni, az már nagyon feltűnő lenne.
- Készen, azt hiszem. Köszönöm.
- Ohh, van itt valami...
- Igen?
- Tudod, egyelőre csak azok tudnak a dologról, a valódi dologról, akiknek muszáj volt megtudnia. Tehát rajtam, Youngon és a menedzserünkön kívül senki.
- Szóval, mikor hazaérek, ki fogják tekerni a nyakam?
- Afféle. Nem mertük megmondani JiYongnak, tartottunk tőle, hogy betrappol ide és balhét rendez.
- Teljesen jogos. - mosolyogtam együtt érzően. - Én is paráztam volna tőle.
- Egyébként, nem találom a Professzort. Hívtam, elmentem a házához, de semmi.
- Ne is várd, már akkor eltűnhetett, amikor nyertem. Nem hinném, hogy érdeke börtönbe vonulni egy gazdag féreg kedvéért.
- Persze, logikus. Na, gyere, kijelentünk aztán elválnak útjaink. Sok sikert, Baba, minden rendben lesz, a srácok közbeszólnak, ha kell. Oké?
- Oké.
Újra végignézhettem a nővérkék flörtjét Jóanyámmal, lesétáltam négytagú kíséretemmel a mélygarázsba, ahol Younggal és JaeBummal beültem az idősebbik kocsijába, SeungHyun pedig elvitte Tempót, hogy megismerhesse lakótársaimat és családomat. 'Hát nem lesz könnyű dolguk.... Szegénykéim...'
- Ma nagyon réveteg vagy. - jegyezte meg JB.
- Tudom, bocsi. Hogy vagy, nagyfiú?
- Élek. - vonta meg a vállát.
- Jae, megoldjuk.
- Tudom, Baba, nem is attól tartok. Téged féltelek a firkásztól.
- Engem nem kell, tudod, hogy nem vagyok könnyű falat.
- Tudom, Baba.
- Oké, gyerekek, itt vagyunk. Mindenki készen áll a hepajra?
- Részemről mehetünk.
- Úgyszint.
- Akkor go!
Kiszálltunk az autóból, bementünk a kávézóba, Young pedig megkereste a riportert, aztán odakísért bennünket is.
- Micsoda öröm, találkozni önökkel! Micsoda megtiszteltetés! Köszönöm, hogy elvállalta ezt a kis informális beszélgetést velem, igazán becsülendő ez a tartás, ez az erő, amit tanúsít, kisasszony, rendkívül hálás vagyok önnek a lehetőségért. - kezdett áradozni a harmincas évei derekán járó, középmagas, átlagos testalkatú férfi. Semmi rendkívüli nem volt benne. 'Se szép arc, se normális viselkedés. Nyálasabb már nem is lehetne.'
- A lényeg, hogy tisztázhassam a történteket, mindenki számára érthető módon. - próbáltam lehűteni, miközben kezet fogtam vele, majd meghajoltam.
- Persze, persze, természetesen. - bólogatott lendületesen.
'Le ne essen a fejed!'
- Nos, akkor hozzá is kezdhetnénk, nem igaz? - jegyezte meg Young.
- De, de, természetesen, kérem, foglaljanak helyet! Bevallom, csak kettejükre számítottam, de azonnal hozok még egy széket. - nézett JaeBumra.
- Ne fáradjon, majd én megoldom.
A fiú odasétált egy párhoz, beszélgetett velük pár szót, aztán elhozta asztaluktól a nem használt széket.
- Rendben, akkor ezzel is megvolnánk. Kérnek esetleg egy teát, vagy vizet, gyümölcslevet?
Összenéztünk, mindenki lekommunikálta, hogy nem, én pedig közöltem a riporterrel.
- Látom, elég jó a non-verbális kommunikációs rendszerük. Ennyire közel állnak egymáshoz?
- Ennyire egyszerű volt a válasz. Az igen, igen, a nem, nem.
- Rosszkedvvel ébredt ma, kisasszony?
- Nem, mindössze nem épp olyan témáról tervezünk társalogni, ami jól esne.
- Persze, hiszen, a bántalmazás nem könnyű téma, elnézést az illetlenségemért!
- Semmi baj.
- Szóval, akkor, kezdjük az egyértelmű kérdéssel. Kérem, árulja el nekem, mi történt pontosan az ominózus napon?
- Éjjel sétálni mentem, hogy kiszellőztethessem a fejem, tudja, nem volt könnyű napom, muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom. Szembe sétált velem pár férfi, ami Seoulban nem szokatlan, ezért nem gyanakodtam. De körbevettek és egyikőjük megpróbált megerőszakolni. Szerencsére tanultam egy kis önvédelmet, így meg tudtam akadályozni, de azt hiszem, nem akarták, hogy esetleg feljelentsem őket, ezért megpróbáltak halálra verni és késelni.
- Meglepően könnyen jönnek szavak a szájára, talán nem érintette mélyen az eset?
- Szó sincs róla, természetesen nagy trauma, de azt hiszem, fontosabb, hogy másokat arra buzdítsak, menjenek önvédelmi tanfolyamra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe.
- Tehát azért vállalta el az interjút, hogy Korea hölgyeit figyelmeztethesse a rájuk leső veszélyekre?
- Részben. Szeretném, ha másnak nem kéne ugyanazt átélnie, amit nekem kellett.
- És mi a helyzet a felröppent hírekkel? - sandított JaeBumra a pacák.
- Tévedés. Nem járok senkivel, nem ezért kaptam csapatgyűrűt, és felháborítónak találom, hogy JaeBumról ilyen hírek terjengnek. JB tökéletesen úriember, sosem ártana senkinek.
- Igen ám, de ugyanakkor ott vannak a felvételek...
- A felvételeken az látszik, hogy gyengéden meglök, indulásra késztetve engem. Az már messze nem az ő hibája, hogy néha annyira antimázlista vagyok, hogy a saját lábamban is elesek. Megbotlottam, majdnem magammal vittem a földre egy szerencsétlen járókelőt, és kificamítottam a bokám. Ez messze áll mindenfajta bántalmazástól és a legfontosabb, hogy nem azért lökött meg, hogy bántson, hanem, hogy elinduljak.
- De önök járnak, igaz?
- Nem.
- Akkor kivel jár, a mi kedves magyar kisasszonyunk? Mert biztosan van barátja egy ilyen csinos hölgynek.
- Nincs barátom.
- De szerelme biztosan akad.
- Tényleg a szerelmi életéről akarja faggatni? Mert abban az esetben már távozunk is. - szólt közbe YoungBae.
- Nem, természetesen nem. Ne haragudjon!
- Baba, nem innál mégis egy bögre teát? - súgta fülembe JaeBum.
- Nem tesz jót a meleg.
- Pincér! Kérem, van önöknél jeges tea, vagy egyéb hideg üdítő?
- Természetesen. Van citromos, barackos és epres jeges teánk, valamint hűtött italaink is, uram.
- Baba, citromos?
- Igen.
- Young?
- Is.
- Akkor kérem, hozzon két citromos és egy barackos jeges teát! Riporter úr?
- Nem, én nem kérek, köszönöm.
A pincér meghajolt és már futott is a konyhába. Közben a firkász folytatta az interjút.
- Szóval, azért fogadta el a felkérést, hogy megvédje Im JaeBumot az őt ért támadásoktól?
- Nem. Mint azt az imént említettem, azért jöttem ma ide, hogy a Koreában élő lányokat és nőket arra buzdíthassam, hogy vegyenek részt önvédelmi tanfolyamon, hogy ha kell, meg tudják védeni magukat az olyan emberektől, akikkel balszerencsémre összefutottam. Az a fontos, hogy másoknak essen bántódása.
- Egy kicsit ingerlékenynek tűnik, kisasszony.
- Ez a téma érzékenyen érint. És az ilyen kényes esetekben könnyebben válok frusztrálttá.
- Mondja, kérem, önnek volt már része ilyen helyzetben?
- Nem, nem volt.
- Már úgy értem, volt-e már önnek komoly barátja.
- Nem, nem volt.
- Ezek szerint még ártatlan?
- Legjobb tudomásom szerint igen, az vagyok.
- Mégis ennyire könnyen beszélget velem erről a kényes témáról?
- Nem az én személyes drámám a lényeg, hanem, hogy mással ne essen meg, hogy valaki megpróbálja megerőszakolni. Emellett, bármily könnyednek is tűnök, nehezemre esik ez a beszélgetés, tehát, ha megtenné, hogy felteszi a következő kérdést....
- Gondolom, máskor is beszélgetett már hasonlóan kényelmetlen dolgokról a barátaival, esetleg lakótársaival, szüleivel....
- Igen, volt alkalom.
- És olyankor is ennyire feszült volt?
- Nem.
- Hogyhogy?
- Azok, akik ismernek, tudják, melyik határvonal az, amit már nem szabad átlépni.
- Elnézést, átléptem volna egy  bizonyos pontot?
- Elnézést, de a kisasszonyt nemrég megpróbálták megölni, ön pedig a magánéletében turkál ahelyett, hogy arról beszélne, amiben megegyezett velem. Csak Yuseong türelmének köszönhető, hogy még mindig itt vagyunk, tehát kérem, próbáljon meg a tárgynál maradni! - vette fel lehető legkeményebb stílusát dongsaengem.
- Persze, persze, bocsánat. Mondja, kérem, hogy lett a neve Yuseong, ha egyszer magyar?
- Az édesanyám koreai, az édesapám pedig angol volt. Mindketten Magyarországon dolgoztak, ott ismerkedtek össze, ott éltünk, de természetesen ők is ragaszkodtak a gyökereikhez, mint minden más ember.
- Miért beszél róluk múlt időben?
- Két és fél éve eltávoztak az élők sorából.
- Részvétem. És vajon mit mondanának a történtekre?
- Mivel már nem élnek, nem tudhatom. Minden bizonnyal féltenének, mint minden szülő a gyermekét.
- Hát persze. És, hogy jutott el ide, ha szabad kérdeznem?
- Erről egy korábbi interjúban már beszélt Lee SeungHyun. Elküldtem egy jelentkezési videót a YG Entertainmentnek, és ő segített nekem eljutni Koreába.
- Akkor gondolom, nagyon közel áll önhöz.
- Pont úgy, mint a BigBang többi tagja, igen.
- Értem. Mit javasol, a nőknek mit kéne megtanulniuk az önvédelmi tanfolyamokon?
- Leginkább az emberi test érzékeny pontjait, mert azoknál már kisebb ütéssel is komoly fájdalom érhető el, valamint, a futást, hogy minél messzebb tudjanak kerülni a veszélyes környéktől illetve a támadóiktól.
- Igen hozzáértőnek tűnik, talán azt is tudja, egész pontosan, hova kellene ütnie egy gyenge kisasszonynak?
- Azt hiszem, a legjobb választás az orr.
- Miért pont az? Hiszen közismert a férfiak leggyengébb pontja.
- Igen, ez igaz, - feleltem, miközben mindkét fiú lábát megkocogtattam, hogy tudják, mi következik. - de a lágyékát egy férfi reflexszerűen védi.
Kezeimet a srácok felé lendítettem, akik azonnal reagálva elfordultak, aztán gyengéden megszidtak, amiért rájuk ijesztettem. Az újságíró jót nevetett rajtunk, és megdicsért az elmés szemléltetésért.
- Ugyanakkor, az emberek az arcukat is automatikusan védik, nemde?
- Igen, csakhogy a szemet, nem az orrot.
- Valóban? Honnan tudja ezt, ha szabad megkérdeznem?
- Az internet varázsa. - eresztettem meg egy angyali mosolyt a pasas irányába.
- Áhh, értem. Így sikerült megakadályozni a támadóit is?
- Igen.
- Értem. Nos, köszönöm az idejét, nem is rabolnám tovább, csak egy utolsó kérdést engedjen meg, kérem!
- Tessék csak!
- Ha tudta, hova kell ütnie, miért nem sikerült elmenekülnie?
- Nos, a világhálón rengeteg videót találni önvédelemmel kapcsolatban, én is onnan szedtem fel a tudásom. Csakhogy azokban nem magyarázzák el, hogyan lehet utána kihámozni magunkat az esetleges társak karmai közül. Nekem nem sikerült. Épp ezért, jobb, ha profitól tanul az ember, és van lehetősége gyakorolni, hogy éles helyzetben is tudja, mit kell tennie.
- Értem. Köszönöm szépen! Akkor én most távozom is. Viszont látásra! - állt fel az asztaltól és hajolt meg a férfi, aztán cuccait összeszedve elsétált.
- Hát, ez a határvonalas rész lehet, hogy visszaüt, de nagyon ügyesen hangsúlyoztad a tanfolyam fontosságát. Gratulálok, Yu!
- Köszi, Jae!
- És azt hiszem, JB-t is kihúztad a pácból. - karolt át Young.
- Remélem.
Vigyorogva, szórakozva ittuk meg maradék üdítőnket, aztán haza indultunk. JaeBumon látszott a megkönnyebbülés, ami nagyon vidám hangulatot teremtett, de mikor a lakásba léptünk, nem várt kép fogadott bennünket. Úgy tűnt, bulival akarták megünnepelni hazatértemet, de nem jött össze a dolog. Amint az ajtó kinyílt előttem, Tempót pillantottam meg, ahogy Jackson nyakát szorongatta, miközben ketten próbálták leszedni őt a rapperről. Azonnal reagáltam, nem is gondolkodtam. Néhány lépéssel mögöttük termettem, T.O.P-ot és DaeSungot óvatosan arrébb tessékeltem, megragadtam Tempó vállát és megszólaltam.
- Tempó! Engedd el, vagy eltöröm a vállad!
- Megérdemli a halált.
- Nem, senki sem érdemel halált. Engedd el!
- Nem.
- Sajnálom!
Először megfogtam a csontot és kiemeltem helyéről az ízületet, amitől erősebben fogta ugyan Jacksont, de könnyebben törtem el a kemény, izommal védett testrészt. Nem kellett mást tennem, mint enyhén előre lökni, és akkora ütést mérni rá, amekkorát csak tudtam. A csont reccsenve adta meg magát, az ízületet nem tettem vissza helyére, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak a nem kisméretű embernek. Karja tehetetlenné vált, elengedte Jacket, én pedig azonnal megragadtam és a többiek felé irányítottam a ziháló fiút.
- Elment az eszed? - ripakodtam rá Foderatoromra.
- Nem. Ez el akar tőlem venni. Képes volt azt mondani, hogy ha eléggé szeretlek, elfogadom, hogy te már nem az a régi lány vagy akire emlékszem, és megszokom, hogy már nem emlékszel rám és a közös életünkre. Hogy hagynom kell, hogy újrakezdd velem a dolgot.
- És teljesen igaza is van, te meg meg akartad fojtani miatta!
- Nem, nincs igaza! Ugyanannak a lánynak kell lenned, ugyanúgy kell szeretned, mint én téged, különben nincs értelme ennek az egésznek. Nélküled nincs értelme az életemnek, nem érted? Az enyém vagy! Az enyémnek kell lenned! - ordított teli torokból.
- Fogd vissza magad!
- Nem! Ha nem leszel az enyém, nem lehetsz senkié. Nem veszíthetlek el.
Tekintetén láttam, hogy nem tiszta, hogy kezd megőrülni, és nem tévedtem. A következő pillanatban elkapta derekamat és megpróbált ütést mérni mellkasomra, hogy összezavarja szívritmusomat, de gyorsabb voltam, mint ő. Hónalja alatt kifordultam, megragadtam törött karját és hátrafeszítettem, mire fájdalmában felüvöltött.
- Térj észhez, nagyon kérlek, Tempó, térj észhez!
- Az enyém vagy. - hörgött dühében.
- Tempó! Nézz rám! Én vagyok az! Meg tudok bízni benned újra, csak adj nekem időt, kérlek! Tempó, nem akarok ártani neked.
- Nem.
- Tempó!
- NEM! - emelte fel hangját ismét.
- Sajnálom, de nem hagysz más választást. - közöltem, majd tarkón vágtam, és hagytam, hogy a padlóra zuhanjon. - Basszameg!
Dühömben fejemet fogtam, aztán térdemre támaszkodva nyugtáztam, hogy vörös folt tarkítja pólómat.
- Yuseong!
- Semmi baj, Ji, tudom, hogy vérzem. Csak felszakadt egy varrat, nem vészes, nem lesz bajom és nem kell kórházba vinni. Csak adjatok egy nagy tűt!
Senki sem ellenkezett, alig egy perc alatt elő is került a kívánt eszköz, amivel aztán besétáltam a fürdőszobába és rendbe hoztam a varratot, majd lefertőtlenítettem a sebet a szekrényben tárolt kilencven százalékos alkohollal. Kikiáltottam Marknak, hogy hozzon nekem egy pólót, s amíg arra vártam, új fáslit tekertem sebeimre, aztán a véres pólót kidobtam a szemetesbe, és kiléptem a nappaliba. A fiúk addigra oldalára fordították Tempót és párnát raktak feje alá.
- Hát, ez sem sült el jól....
- Yuseong, te tényleg eltörted a vállát?
- Igen. Max egy hét és semmi baja nem lesz.
- Aztán mikor őrjöngeni kezdett, leütötted.
- Így igaz.
- Mondd csak, mennyire is vagy te erős?
- Nagyon, JiYong.
- Értem. És akkor gondolom a sztori, amit elmesélt arról, hogy mi történt, igaz.
- Attól függ, mit mondott.
- Hogy a nyelvtanár visszavitt, aztán a futtatód, vagy ki a frász megkínzott és megverekedtetett, aztán mindenkit elengedett, mert nyertél.
- Igen.
- Értem. És mondd csak, ha most én is őrjöngeni kezdek, engem is leütsz?
- JiYong, azért tettem, mert közveszélyes volt. Majd ha felébred, bocsánatot kérek és megpróbálom tisztázni vele a helyzetet. Sosem bántanálak benneteket.
- Értem. Ez esetben elárulnád, hogy a mégis miért kockáztattad az életed egy látszólag teljesen reménytelen dologért, hogy aztán egy kórházban köss ki épphogy túlélve az egészet? - kezdett kiabálni.
- Mert megérte. Hét ember szabadult el a nyomor, kínzás és halál világából, mert én mertem kockáztatni. Hét emberi élet. Tartoztam ennyivel a világnak. 
- De ez még nem jelenti azt, hogy neked kockáztatnod kell a halált!
- De, igen, JiYong, pont ezt jelenti. Megtaláltam a lehetőséget arra, hogy segítsek a sorstársaimon. Megtettem.
- És majdnem belehaltál, te lökött tyúk! - üvöltött torkaszakadtából.
- Hét ember! Hét lélek, érted? Fel tudod fogni, milyen érzés felelősséggel tartozni tizenkét emberért, akik közül csak hetet tudsz végül megmenteni?
- Yuseong, egyért sem tartoztál ekkora felelősséggel. Nem lett volna szabad kis híján megöletned magad.
- JiYong, nagyon is tartoztam nekik ezzel. És mint láthatod, itt vagyok. Tehát abbahagyhatod a felesleges kiabálást.
- Épphogy csak itt vagy. - fújtatott az énekes.
- Viszont öten sosem jöhetnek már el. Öten haltak meg, míg én itt bohóckodtam. Szeretlek titeket, de emberek haltak meg, csak mert nem tértem vissza elég gyorsan, hogy elhozhassam őket. EMBEREK haltak meg.
Beszéd közben könny szökött a szemembe, amit a fiúk is észrevettek. JiYong hozzám lépett, magához ölelt, csókot nyomott fejem búbjára.
- Baba, ez akkor sem indok egy kis híján öngyilkos döntésre. Te tizenkét embernek vagy fontosabb bármi másnál, ezt nem szabad elfelejtened. Mi lett volna velünk, ha nem jössz haza?
- Nem tudom. Hol van Jackson?
- Bement. - bökött a BB leader Jack és BamBam szobája felé.
- Köszi!
Bekopogtam, majd beléptem. Jackson az ágyán ült, hátát a falnak vetve, könnyes szemmel mélyedve gondoltaiba.
- Szia! Tudom, nem nagyon van hangod most. Azért bejöhetek?
Rám se nézve bólintott. Mellé telepedtem és gyorsan megvizsgáltam nyakát. 'Hát, ez nagyon ronda lesz. Francba!'
- Jól vagy?
Fejrázás.
- A nyakad, torkod, tüdőd fáj?
Újabb fejrázás.
- A büszkeséged? - kérdeztem félve, mire bólintott. - De mégis miért? Az az állat onnan jött, ahonnan én. Ugyanolyan életet élt, mint én. Nagyon erős.
Sokatmondó pillantást vetett rám.
- Jajj, ne már! Tudom, hogy nem vagyok nagydarab, de tudtad, hogy van bennem erő bőven. És egyébként is, egy átlag ember hasonló szorításából is nehéz kikerülni, nemhogy egy harcoséból. Még nekem is nehezemre esett volna leszedni magamról. - Ismételt pillantásából rájöttem, hogy esze azon járt, ahogy leszereltem a fiút. - Jó, tudom. De csak azért működött, mert nem számított rá. Más esetben valószínűleg kivág az ablakon. Tényleg. Együtt edzettünk régen. Ha én ezt tettem volna a helyében, valószínűleg ő is ezt tette volna. Naaaaa, ne csináld ezt, kéééééérleeeek! Adj inkább egy puszit és hagyd, hogy hozzád bújjak! - kezdtem gyengéden rángatni kezét.
Elmosolyodott, aztán ismét komorrá vált az arca.
- Mi a baj?
Fejrázás.
- Na, ha már egyszer sikerült megbeszélnünk ezt így, ez is menni fog.
Újra megrázta fejét, aztán felkapta az éjjeliszekrényen heverő füzetét és írni kezdett, miközben kezével hessegetett.
- Kimenjek?
Bólogatni kezdett, de szeme ragyogott, mintha valami rejtélyes okból kifolyólag boldog lett volna. 'Mi a frász?'
Visszamentem a nappaliba, ahol a többiek még mindig a kanapén illetve a kanapé előtt ültek. Mindenkit megöleltem, mindenkit megpusziltam, mert úgy éreztem, egy kis szeretetre van szükségük, aztán leültem velük szemben a földre és beszélni kezdtem.
- Tartottam tőle, hogy sosem láthatlak titeket újra. De a kínzás közben és azután az arénában is az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, haza KELL jönnöm HOZZÁTOK. Mert ti vagytok az életem. Ti jelenetek nekem mindent. Öt vén és hét kölyök. A BigBang és a Got7. Tizenkét férfi. A barátaim és a családom egyszerre. Ha ti nem lennétek, nem vagyok benne biztos, hogy most élnék. Viszont abban igen, hogy ezentúl nem lesz, ami elszakítson tőletek, hacsak ti nem gondoljátok úgy, hogy jobb, ha elmegyek. Mert akkor természetesen távozom. Viszont úgy érzem, el kell mondanom nektek, hogy bármikor, bármit megadnék értetek, amit szerinte - biccentettem Tempó felé - érte sem tettem volna meg. Azt hiszem, ez nagy szó.
- Yuseong, tudod mennyire megijedtünk, mikor eltűntél? Mikor sehol sem találtunk a koncert után? Aztán felhívott a Prof és azt mondta, súlyos beteg vagy és nem látogathatunk. Mindenki feszült volt és zakkant. Minden percben azt vártuk, mikor csörren meg a telefon, hogy elmúlt a veszély. Aztán egyszer csak felhívták Youngot, hogy kórházban vagy, kómában, felvagdalt hassal, és szervekkel, belső vérzéssel. Azt hittük, te kérted a Profot, hogy hazudjon. Dühösek voltunk és aggódtunk, mindenki attól félt, hogy elveszítünk. És akkor jön ez az állat. Bemutatkozik, elmondja a történteket. Beszélget velünk, és rátámad Jacksonra, te meg eltöröd a vállát, majd leütöd. Kicsim, én megveszek érted, de ez a pár nap hatalmas sokk és megterhelés volt, azt hiszem, mindenkinek. - szólalt meg JiYong.
- Tudom. Nem is várom, hogy nyom nélkül eltűnjön.
- Viszont, Tempó elmondta, hogy többé nem kell tartanod attól az embertől, attól a világtól. És ez.... Ez hatalmas megkönnyebbülés mindenkinek, ami feledteti a történteket. Legalábbis velem feledteti. Srácok?
Mindenki vigyorogni kezdett, bólogatni, tapsikolni, füttyögni, aztán egyszerre támadtak le, hogy megölelhessenek. 'Ne féljetek, meglakoltok, amiért megszívattatok! Még nem tudom, hogyan, de visszaadom ezt.'
Mikor végre elengedtek, lihegve terültem el a földön, örülve annak, hogy levegőhöz jutok, amin többen is felnevettek a fiúk közül.
- Már csak Tempóval kell megoldanod valahogy az ügyet és kijelenthetjük, hogy senki sem fog akadályozni abban, hogy mindent elérj, amire csak vágysz. - mondta T.O.P.
- Na, az egy külön harc lesz. Szó szerint. Azt hiszem, mindig így oldottuk meg a vitákat. Aki leveri a másikat, az nyert, a vesztes elfogadja a vereséget. Ha félholtan elvertem egy monstrumot, ő is menni fog. Elviszem edzeni. Nyugi, nem lesz baj.
- Fel fognak szakadni a varrataid.
- Majd begyógyulnak. Nem mindegy, mennyi hegem van? Ez már nem tesz semmit. - legyintettem.
- Jaj, anyám, ez mozog! - rebbent BamBam a kanapé háttámlájára, mire engem elkapott a nevetés, és ronda dolog vagy sem, kivisítottam a fiút, aztán mindenkit betessékeltem Jacksonhoz.
- Mi a picsa? - pattant fel Tempó, mihelyst kellőképpen magához tért. - Te leütöttél?!
- Muszáj volt hatástalanítanom, őrjöngtél.
- Baszki!
- Nyughass! A vállad is eltörtem. Csüccs!
Duzzogva telepedett a földre.
- Megkértelek, hogy viselkedj normálisan, de nem tetted. Úgyhogy figyelj, két lehetőséged van. Egy, elmész, segítek munkát találni vagy elutazni, vagy bármiben, amiben kell. Kettő, megverlek, aztán elővesszük az első opciót. Melyik legyen?
- Az első. Sajnálom, nem tudom, min akadtam ki annyira. A csávó jól van?
- Nem állt messze az ájulástól. Mindenkitől bocsánatot kell kérned. - közöltem vele, miközben fölé álltam és visszatettem törött bal vállát a helyére.
- AAAAAAAAAH! - kiáltott fel a nem várt fájdalomtól.
- Oké, hogy kemény vagyok, de muszáj egyszerre mentálisan és fizikailag is kínoznod?
- Igen. - paskoltam meg fájó részét vigyorogva.
- Ne már! Nem akarom itt égetni magam.
- De, igen. Ez itt így illik.
- Rendben, akkor megteszem. Nekem is be kell illeszkednem ebbe az országba, elvégre nem hagyhatlak el. Ugyanúgy a szövetségesed maradok, csak más módon. Rendben?
- Rendben. GYERTEK, SRÁCOK!!!
Mindenki kitódult a nappaliba, hosszú sorba álltak és csendben várták, mi fog történni. Gyengéden lefelé nyomtam Tempó hátát, hogy meghajoljon, ő pedig engedelmeskedett.
- Szeretnék elnézést kérni mindenkitől, amiért elvesztettem az eszem. Ígérem, többet nem fordul elő. Sajnálom, Jackson!
A rapper felmutatta füzetét, melybe az "El van nézve." szöveget firkantotta, aztán kezet nyújtott Tempónak.
- Tempó nem költözik ide. Segítek neki találni valamilyen munkát és lakást, valamint egy nyelvtanárt, aki megtanítja koreaiul. Viszont szeretném a ti segítségeteket is kérni hozzá, mert azért én sem vagyok itt olyan rég.
- Természetes, Baba. Segítünk mindenben.
- Na, most, hogy minden szép és jó, van itt valami, amit meg kell nézned, Baba! - mutatott JaeBum a tévére.
- Neeee, nem akarom látni. Légyszííííí! Neeee!
- De bizony! Hidd el, nem fogsz csalódni, Picúr!
Leültettek a kanapéra, és elindították a koncert felvételét. Egész pontosan az én táncom felvételét. Szinte magamra sem ismertem, annyira más voltam, és Tempó is csak másfél perc után jött rá, hogy én mozgok a tévében, amit öblös kiáltással és mutogatással nyugtázott, majd kikerekedett szemmel kezdte bámulni a képernyőt.
- Ilyen nincs! Ez nem lehettem én. Sosem mozogtam így.
- Mindig így mozogsz, Törpilla.
- Nem, T.O.P, ennyire nem.
Jackson lóbálni kezdte füzetét, Junior pedig felolvasta a szöveget.
- "Hát, amíg próbáltad, tényleg nem voltak ennyire nagyon erősek az érzelmek az arcodon, de.... amúgy igen, mindig ilyen tökéletesen hibátlanul mozogsz, Kedvesem."
- De tudom imádni azt a cuki pofidat, te Ördög!
- Szóval, ez a te világod, Yuseong? Zene, tánc és két banda?
- Énekes csoportok. De, igen. Ez az én világom.
- És amit az előbb láttál, a YG-s debütáló tánca volt.
- Mis?
- A cég, aminek dolgozunk. Pontosabban, mivel külön cégnél dolgozik a két csapat, Yuseong mindkettőnél dolgozik, félig. Ő amolyan kísérleti alany két cég együttműködésére. A miénk a YG. Ennek a cégnek az egyik képviselőjeként mutatkozott be ezzel a tánccal, tehát debütált. - magyarázta Dae. - Nemsokára a JYP, a másik csapat cége is bemutatja őt a közönségnek, és azzal egy időben bejelentik az együttműködést. Érthető volt nagyjából?
- Igen.
- Szóval lesz JYP debütálásom is?
- Igen, Baba.
- De király! - kezdtem vigyorogni. - Várjunk, az mikor lesz?
- Az első évfordulós fantalálkozónkon. - vágta rá Junior gondolkodás nélkül, amit a balról Mark, jobbról Jackson jutalmazott tockossal és rosszalló fejcsóválással.
- Hmm... Nem túl drasztikus az? Nem lehetne máskor? Kicsit később?
- Egyezkedj a főnökkel!
- Meglesz.
- Na, Baba, ideje enned valamit.
- Áh, nem. Ittam egy kis teát, nekem estig ennyi. Nagyon kímélni kell a gyomrom.
- Nem lesz ez így jó.
- Nem lesz gond. Tudom, mit bírok ki és mit nem.
- Na persze! - hangzott az immáron tizenhárom fős kórus.