Időközben munkát és könnyen fenntartható, olcsó lakást kerestünk és találtunk Tempó számára is, aki YG papának köszönhetően Denis Young, 22 éves amerikai srác lett, aki tapasztalatgyűjtési céllal érkezett az országba, és kisegítő portásként vállalt munkát egy, a külföldről érkezettek közt nagy hírnek örvendő hotelben. Ez azt jelentette, hogy, ha valaki nem beszélt koreaiul, akkor hozzá irányították. Temérdek munkája volt, szinte ebédelni sem maradt ideje, ennek ellenére hálás volt Jacksonnak, ugyanis ő intézte neki a lehetőséget. Először nem tűnt jó ötletnek, a fiú vérmérséklete miatt, de a próbanapon kiderült: már-már ijesztően kedves is tudott lenni Foderatorom. Néha hozzánk is benézett meló után, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e körülöttem. Ez a sajtónak is feltűnt, de nem csaptak körülötte nagy zajt, aztán végleg elcsendesedtek, mikor posztolgatni kezdtük az instagramon, twitteren, facebookon a vele készült képeket, büszkén hirdetve, hogy "végre találkozhatott a két régi jó barát, Yuseong és Denis".
JaeBum körül még mindig terjengtek a pletykák, miszerint bántott engem, de már nem zavartattuk magunkat, hagytuk, hogy szép lassan lecsengjen a botrány.
Így, míg az érdekelt újságok és oldalak arról cikkeztek, hogy a BigBang legújabb, egyébként nemrég megkéselt tagját végre látni lehetett a YG épületénél, mások JB-ről írtak, megint mások pedig találgattak, vajon miért szoktam a JYPnél is hosszú időt tölteni.
- Már három hete játszom a sérültet, mikor hagyhatom végre abba? - kezdtem rinyálni egy újabb munkanap előtt, ami alatt persze nem mozoghattam a többiekkel, csak leshettem a táncokat, hogy rögzüljenek a fejemben. 'Nem mintha nem jegyeztem volna meg már másodjára...'
- Ne hisztizz, nem áll jól! - pöckölt gyengéden homlokon YoungJae. - Már csak két hetet kell így kibírnod, legalábbis a doki a kórházban azt mondta YoungBaenak, hogy nagyjából öt hét múlva már nem fog fájni, és mozogni kezdhetsz vele.
- Még két hét... Szűzanyám, lőjetek le!
- Nincs olyan mázlid, Baba.
- Aigooooo!
- Baba, beszélhetünk picit ma négyszemközt? Mondjuk az ebédszünetben egy séta, vagy ilyesmi?
- Persze Junior, sétálhatunk egyet. Valami baj van, egyébként?
- Nem, nincsen, csak jó lenne picit beszélgetni veled. - mosolygott szerényen.
- Rendben. Egyébként hova tűnt már megint JB?
- Mostanában a teraszon szoktuk megtalálni. Szerintem ott keresd. - vont vállat a maknae.
- Köszi, kölyök! - dobtam egy puszit az informátornak, aztán kirobogtam az októberi hidegbe. - Ya, leader, mit csinálsz te itt ilyen időben? Meg fogsz fázni!
- Nem érdekes. Amúgy sincs kedvem semmihez.
- Valami baj van?
- Nem, dehogy. Vagyis...
- Mondd el nyugodtan, JaeBum, igyekszem segíteni, ha tudok.
- Ebben nem tudsz. Ez nem olyan dolog. Ez ilyen dolog. - mutatott szívére.
- Miért fáj?
- Annyira reméltem, hogy a koncert után, mikor hazajössz, majd hozzám bújsz és elmeséled, mit éreztél, mint régen... De hetek óta nem beszélgetsz velem többet a szükségesnél. Mióta itt ültünk nem is voltál velem kettesben. Ez rosszabb, mint ha haragudnál rám. Rosszat tettem?
- Nem, nem tettél. Egyszerűen csak nincs időm és kedvem beszélgetni bárkivel a kelleténél többet.
- Nyomaszt valami?
- Nem. Gyere be, nem szeretném, ha lebetegednél. - fogtam rövidre a témát és már nyomtam is le a kilincset.
- Miért nem bízol bennem?
Elkeseredett hangja megfogta lelkem, nem engedte, hogy ott hagyjam. Félve fordultam ismét felé, magamban könyörögve, hogy nem tűnjön kétségbeesettnek. Imáim nem nyertek meghallgatást. Arcán és szemében olyan fájdalom ült, mint mikor becéztem. 'Ha már itt tartunk!'
- Te akkor is így nézel ki, ha lebecézlek. Mi bajod van neked a becézéssel?
- Nem azzal van bajom, hanem a móddal.
- Hogy mi?
- Ha valaki azt kérdezné, mit szeretnék csinálni, ha lesz egy barátnőm, az első amit rávágnék, az a párcucc. Tudod, azonos táska, ruha, cipő, csak férfi-női stílusban. A második pedig ez. - mutatott rám. - JaeBummie. Hogy így becézzen, így hívjon, mikor hozzám bújik, mikor csak ketten vagyunk. Te meg csak úgy rátapintasz a dologra, bennem pedig megmoccan valami, minden alkalommal, mikor ezt mondod. Nagyobbat dobban a szívem a kelleténél. De nem vagy a barátnőm, ezért fáj.
- Oh, értem. Akkor többé nem teszem.
- És ez jobban fájt, mint maga a becézés, mivel én téged...
- Tudom. - vágtam rá, mielőtt kimondhatta volna. - Mennünk kell dolgozni. Gyere!
- Mindig jégcsappá válsz, ha hozzád szólok.
- Csak gyere, jó? - váltottam kicsit gyengédebb hangnemre, aztán sarkon fordultam és a lakásba léptem. Abban a pillanatban, hogy becsuktam az ajtót, belém ütközött egy félmeztelen, fél zoknis, fogmosó Jackson.
- Lal, bofi! Ó vag?
- Igen, semmi bajom. De te már megint csesztél időben felkelni. Tíz perc múlva indulunk, ha kész vagy, ha nem.
- Ó vamma!
- Nem, nincs jól. Csipkedd magad, Adonisz!
Vigyorogva rohant tovább, míg én, hogy segíthessek neki egy keveset, összeszedtem telefonját, tárcáját, iratait, kocsi kulcsát, lakáskulcsát, reggelit csináltam neki, és mikor felöltözve, belőtt hajjal vigyorogva kilépett szobájából kezébe nyomtam mindet, aztán letöröltem a fogkrémet szája sarkából. Mivel addigra mindenki a garázsban várt ránk, nem zavartatta magát, átölelt és hatalmas puszit nyomott arcomra.
- Olyan cuki vagy ilyenkor! Mint egy vérbeli feleség. Minden előkészítve, startra készen. Imádom. - mosolygott nagyot, aztán kinyitotta nekem az ajtót, lekapta táskámat a vállamról, közben sajátjába dugta pakkját, aztán lábbal berántotta utánunk az ajtót. Naná, hogy majdnem orra bukott, kénytelen voltam mellkasánál fogva újra egyenesbe lökni, amin hahotázni kezdett.
- Mit nevetsz már megint?
- Te tartasz egyenesben, angyalom.
- Fárasztóbb már nem is lehetnél.
- Tudom. Siessünk, mert itt hagynak!
- Hogy lehet, hogy te mindig késésben vagy? Lustább emberrel még nem találkoztam, pedig te idol vagy.
- Tehetség. - pillantott rám rejtélyesen.
- Rémes vagy. - nevettem el magam.
- Tudom. Aish, ezek elmentek! Na gyere, akkor külön megyünk. De miért csinálták ezt, most komolyan? Puhányak, félnek egy kis szidástól. Majd én elverem őket, hogy mástól is félhessenek. - szitkozódott magában, miközben beült, én pedig az anyósülésre vetettem magam.
- Nyugi, Bika, semmi baj! Beérünk mi is időben.
- Tudom, Kisanyám, én vezetek.
- Te kiöltötted a nyelved? - tettettem hüledezést iménti "gesztusára" reagálva.
- Ha nem tetszik, csukd be a szemed!
- Hát meg is teszem! - kiáltottam, aztán szorosan összezártam szemeimet.
Cirka tíz másodperc után nem bírtam tovább, meg kellett tudnom, miért nem indultunk még el, ezért egyik szememet kinyitottam. Jackson szinte felfalt tekintetével.
- Saranghae! - suttogta inkább magának, mint nekem, de elfelejtett számolni azzal, hogy jobban hallottam, mint ő. Nem reagáltam, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. - Yuseong, ami a múltkori levelet illeti...
- Ezt már megbeszéltük, Jackson, nem volt szép, és nem értem, miért kellett megtanulnom koreaiul mielőtt megtudhattam, de nem haragszom érte. Ennyi.
- Még mindig igaz... Az a mondat.
- Melyik mondat?
- "Akkor estem beléd."
- Jack, menjünk! Most!
- Miért vagy mostanában mindenkivel ilyen elutasító? - kérdezte halkan ahelyett, hogy beindította volna a kocsit.
- Mert még nem vagyok teljesen rendben.
- Ezt hogy érted?
- Megviseltek a történtek, még ha nem is látszik. Mehetünk?
- Miért?
- Csak menjünk már! - kiáltottam fel, mire összerezzent. - Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj.
Indított, kigurult a garázsból és a JYP épületéig meg sem szólalt, ami őszintén jól esett. Nyomasztott volna, ha kiszedi belőlem az igazat. 'Az érzéseimet.... Nem, ezt senki sem tudhatja, soha, hisz ez csak annyit jelent, hogy gyenge vagyok. Márpedig én nem lehetek gyenge senki szemében.'
Bár kissé idejét múlt felfogás volt, szentül hittem, hogy így van rendjén. Én, aki férfiakat megszégyenítő erővel és lélekjelenléttel rendelkezem, aki bármikor eléri, amit akar, nem lehettem gyenge, hiszen az volt a feladatom, hogy összetartsak két csapatot, és gördülékennyé tegyem életüket. Ha már egyszer másképp nem segíthettem őket, legalább ebben mindig számíthattak rám.
Automatikusan leültem a próbateremben, de aznap nem figyeltem. Csak azon járt az eszem, vajon hány harcost vett azóta A Hapsi, hányan haltak meg közülük, s vajon tudják-e, mi történt abban a házban nemrég. 'Vajon tudják, hogy végre van valós esély is egy jobb életre? Vajon visszament valaki az elszabadultak közül önként? Mi lehet most Flowerrel és Késéssel?'
- Baba! Helló! Térj vissza a földre! - rántott vissza belső világomból Junior hangja.
- Mi? Ja, bocsi, kicsit elbambultam.
- Kicsit? Négy órája ülsz itt pont ugyanabban a pózban, pislogás nélkül. Már azt hittem, meghaltál.
- Oh, bocsi!
- Akkor sétálunk egyet?
- Persze!
- Akkor gyere ide! - segített felállni, átmasszírozta zsibbadt combomat, aztán belém karolt és kiirányított az utcára.
- Arra gondoltam, sétáljunk el egy kávézóig, mit szólsz?
- Rendben. Jól hangzik.
- Min gondolkodtál olyan sokat?
- Csak a múltam egy-két darabkáján. Nem fontos. - mosolyogtam.
- Miért nem hiszem ezt el?
- Mert ismersz már annyira, hogy tudd, ha valami baj van. De ez most nem lényeg.
- De, nagyon is lényeg. Ha baj van, azt tudnunk kell, bíznod kell bennünk, hiszen minket is arra kértél, hogy bízzunk egymásban. Te is csapattag vagy, hiszen velünk élsz.
- Junior, ezt most hagyjuk, kérlek! Beszéljünk másról, jó?
- Nem. De a kedvedért most hagyom. Viszont, egy kicsit mégis piszkálnom kell téged. Mert van valami, amit szeretnék tudni.
- Hallgatlak.
- Yuseong, mi van közted és JaeBum közt?
- Nem tudom. Valahogy nem tiszta.
- Akkor legalább nagy vonalakban?
- Vonzódtunk egymáshoz, aztán haragudtam rá, de még mindig vonzott, aztán eltűntem és azóta senkivel nem beszélgetek, ezért nem tudom. Miért?
- Mert... Szóval... Nem közömbös a számomra, de nem is szeretem úgy, csak.... Nem is tudom, szeretném tudni, hogy mi van vele, mert fontos nekem, hogy rendben legyen idebent. - mozgatta meg tenyerét mellkasán.
- Értem. De erről miért nem őt kérdezed?
- Mert nem merem.
- Junior, tényleg nem vagy beleesve?
- Tényleg. Olyan, mint egy báty. Régen szerelmes voltam belé, de aztán elmúlt. Sosem tudta, mert féltem, hogy nem fogadja el.
- Oh, oké.
- Szóval?
- Tényleg csak annyi, amennyit az előbb mondtam. Nem tudom, ő mit érez, csak azt, hogy én most bezárkóztam magamba. És nem hiszem, hogy el tudnátok fogadni azt, amit nem eresztek jelenleg.
- Hogy érted ezt?
- Olyan dolgot tettem, ami megbocsáthatatlan, indoktól függetlenül. Halált érdemelnék.
- Te sosem teszel semmit ok nélkül. Ha olyant csináltál, ami szerinted megbocsáthatatlan, azt csak jogosan tehetted. De el kell mondanod, mi volt az.
- Undorodni fogsz tőlem. Te is, és a többiek is, ha megtudják.
- Biztosan nem.
- Kérlek, ebben a dologban higgy nekem, otthon vagyok a témában. Szeretlek titeket, de előbb el kell döntenem, megérdemlem-e a társaságotokat, vagy sem.
- Yuseong, ennyire rémes nem lehet....
- Junior, megöltem egy embert.
A hetek alatt egyre csak növekvő feszültség és düh egyszerre szakadt ki belőlem azzal a mérhetetlen bűntudattal és sajnálattal együtt, amelyet feldolgozni igyekeztem. Könnyeim folyni kezdtek, erőm elhagyott, s a stressz végleg birtokba vette testemet.
- Yuseong, még egy kicsit tarts ki kérlek, csak egy kicsit! - kérlelt Junior, miközben leintett egy taxit. Besegített, megadta címünket, ahol a sofőr közreműködésével felcipelt a lépcsőn. Elfektetett a kanapéra, kisebb szócsatával rávett, hogy elmondjam, mi történt pontosan, aztán döbbent csöndbe burkolózva simogatta hátamat, míg sírtam. Többször is csörgött telefonja, de sem én, sem ő voltunk elég erősek ahhoz, hogy felvegyük. Nem tudom, meddig tarthatott a csend, de nem is érdekelt, csak az, hogy Junior mit gondolt rólam tetteim tudatában. De ő csak ült velem szemben a földön és maga elé bámulva simogatott automatikusan. 'Szinte már idilli. Kár, hogy ez most inkább vihar előtti csend. Csak ne utálj meg, kérlek! Könyörgöm!'
Kis híján elnyomott az álom, ami a felszabadult érzések helyét töltötte ki, mikor az ajtó hatalmas csattanással vágódott a falnak. Startpozícióba vágtam magam, mint minden zajhatásra, aztán tudatosult bennem, hogy Jackson volt a lendületes ajtónyitó.
- Hívtalak vagy hatezerszer, sms-t írtam, kerestelek mindenki nyakán és te itt ücsörögsz meló helyett? - rontott egyből Juniorra.
- Bocs, nem figyeltem az időt.
- Mi az, hogy nem figyelted az időt? Mi az isten nyila vonta el ennyire a figyelmedet?
- Egy titok, amiről nem csak nekem kellene tudnom. És hogy Yu rosszul lett. - mutatott rám, minek következtében a rapper tekintete végigfutott arcomon. Szeme kikerekedett, szája elnyílt.
- Yuseong, te... Sírtál?
- Igen, Jackson. Sírt. Rengeteget. Zokogott. Most inkább ne kérdezősködj, elég gyenge. Fektessük le, hagyjuk aludni.
Rájöttem, hogy még mindig támadni készen álltam a kanapén, ami elég nevetségesen festhetett, így inkább törökülésbe vágódtam a puha párnákon, dacosan nézve Juniorra.
- Megvagyok, részemről vissza is mehetünk dolgozni. Már megnyugodtam.
- Ezt erősen kétlem, Baba. Dőlj el és pihend ki magad, este gyűlést tartunk. Ezúttal te ülsz majd a földön.
- Junior....
- Nincs vita! Ha én el tudtam fogadni, mindenkinek menni fog. Ne félj, rendben?
- De Junior, én....
- Csak semmi de! Így döntöttem, kérlek, fogadd el!
- Rendben. - lehajtottam a fejem, és zoknimat kezdtem piszkálni. Junior felállt, kinyújtóztatta elfáradt tagjait, puszit nyomott fejem búbjára, aztán beterelt az ágyamig. Levette rólam a cipőt, betakart, behajtotta az ajtót maga után és elmondta Jacksonnak, hogy jobb lenne felügyeletet hívni hozzám, Tempó, vagyis Denis képében. 'Miért nem tudom megszokni ezt a nevet?'
Jackson rögtön telefonált, de sajnos Denis nem tudott lelépni a munkahelyéről, viszont egyedül hagyni sem akartak, ezért szándékukban állt visszavinni a JYP-be. Nem sejtették, hogy hallottam minden egyes szavukat, én pedig nem kötöttem orrukra, inkább úgy tettem, mintha aludnék. 'Csak egy kicsit hadd legyek egyedül, nem csinálok butaságot, ígérem.'
Megkaptam a kívánt magányt. Miután a rapper örömtáncot lejtett "tündibündi"ségem felett, betakarta vállamat is és Juniorral együtt a cég felé vette útját.
Egy darabig nyitott szemmel feküdtem az ágyban, azon töprengve, vajon mi történik majd este, mikor a fiúk elé kell állnom és elmondanom, mit tettem. Rettegtem a gondolattól is. De nem volt más választásom, valahogy túl kellett lendülnie ezen az egész társaságnak. Azáltal, hogy elhagyom őket, vagy megbocsátanak nekem egy bűntettet. Reméltem, hogy elküldenek. Pár perc forgolódás után úgy döntöttem, egy kis mozgással terelem el figyelmemet. Felvettem egy tréningruhát, helyet csináltam a nappaliban és gyakorolni kezdtem a már beidegződött ütéseket és rúgásokat. Észre sem vettem, milyen gyorsan telt az idő, csak JaeBum kulcsának jellegzetes csilingelésére figyeltem fel. 'Máris este lenne? De még nem tudom, mit mondjak. Még semmit sem tudok. Te jó ég!!!'
Még mielőtt kinyílt volna az ajtó rendbe vágtam a nappalit és a szobába vágtattam, hogy felvegyek valami kevésbé átizzadt cuccot.
- Yuseong, ébren vagy? - lesett be óvatosan az ajtón Mark, miközben a pólómat cseréltem.
- Igen, csak egy pillanat és ott vagyok. Milyen volt a napotok?
- Idegesek voltunk miattad, úgyhogy sok esés meg vita volt. Junior nem mondta el, mi a baj.
- Értem. Akkor gondolom kapásból leült mindenki a nappaliban.
- Igen.
- Akkor jövök.
Kiléptem a lakás tágas központjába, ahol öt ücsörgő és két ide-oda billegve álldogáló fiú várt rám. Intésemre Junior és Mark is helyet foglalt a többiek közt, én pedig eléjük álltam, kezemet tördelve, idegesen, félve.
- Fiúk, először is szeretném, ha tudnátok, ez tényleg nem olyan dolog, amit Juniortól kellett volna megtudnotok, így, kérlek, ne nézzetek rá ilyen ferde szemmel! Másodszor pedig.... Nehéz lesz elmondanom, talán megakadok majd benne, nem is egyszer, és ha szeretnétek, bármikor készen állok elhagyni a lakást. Ezen kívül, nem kell azonnal, egyszerre döntenetek a sorsomat illetően, és ha csak egyikőtök is úgy érzi, távoznom kell, megteszem. Kérlek, legyetek velem őszinték, ne titkoljátok a gondolataitokat, rendben?
Mindenki bólintott, én nagy levegőt vetem és felkészültem arra, hogy elmondjam barátaimnak, mit követtem el. Nem mertem rájuk nézni, a szőnyegre szegeztem tekintetemet.
- Nos, fiúk, én.... Olyan dolgot tettem, amelyért halál járna, vagy életfogytiglani kínzás... Ugyanis megöltem egy embert.
'Csend. Néma csend. Mit mondhatnék? Mit mondhatnának? Talán az lenne legjobb, sőt, biztosan az lenne a legjobb, ha ordítva küldenének el. Akkor biztos lehetnék abban, hogy igazat mondanak... De mi lesz, ha nem teszik? Ha elfogadják? Vajon megbíznak majd bennem valaha? Tönkre tettem őket ezekkel a szavakkal vagy sem? Mi legyen? Mi lesz most?'
- Mondd el, részletesen! - unszolt Junior.
- Felesleges, a lényeget már tudjátok.
- Nem, messze nem mondtál el ezzel mindent. Gyerünk, Baba!
- A tett súlyán semmit sem változtatnak a körülmények. Csak hab és finomítás, de én azt akarom, hogy a lényeg, a legfontosabb részlet maradjon meg.
- Ha te nem, majd én. Fiúk, Yuseong azért tette amit tett, hogy.....
- Megmentse annak a hét embernek az életét. Igaz? - vágott szavába Yugyeom.
- Igaz. - suttogtam. - De akkor is kioltottam egy életet.
- Ha te nem ölöd meg, ő megtette volna veled. Megölt volna téged, szemrebbenés nélkül. Te csak a társaidat védted. Nem tettél rosszat.
- Már hogy ne tettem volna rosszat, YounJae! Elvenni egy ember életét megbocsáthatatlan bűn, még ha okkal is történik. Erre nincs mentség.
- Ne bíráld így magad! Évekig próbáltad megmenteni az ellenfeleidet, küzdöttél, hogy a tanítványaid olyanok legyenek, mint te. Fény voltál az éjszakában, és ez nem múlt el attól, hogy hét életért feláldoztál egyet. Meg kellett tenned, hogy kihozhasd őket. - vette át ismét a szót Junior.
- Ne próbálj hőst csinálni belőlem, kérlek, elvégre gyilkos vagyok, az Istenért!
- Bátor voltál és megszegted a saját törvényeid, hogy másoknak segíts. Nem lehetsz más, mint hős.....
És ez ment több órán keresztül.
Én nem tudtam elfogadni, hogy bármi pozitívot láttak a dologban, ők próbáltak meggyőzni arról, hogy jó ügyért tettem, és ezért senki sem hibáztathat. JaeBum egész idő alatt csak hallgatott, de végül ő zárta le a beszélgetést.
- Yuseong! Kérlek, most nagyon figyelj arra, amit mondani fogok! MI az elmúlt órákban bebizonyítottuk, hogy mindenben melletted állunk, és készek vagyunk leélni az életünket annak tudatában, hogy megölted a volt tanítványod, hogy megmenthesd a társaidat. Már csak az a kérdés, TE képes vagy-e rá. És hidd el, mindent meg fogunk tenni, hogy segítsünk neked elfogadni a történteket. Okkal tetted, és az volt a célod, hogy másoknak segíts. Ezért nem bűn, hanem hét élet ára volt az az egy. Megfizetted a társaid helyett, de nem neked kell bűnhődnöd érte. Ez egy közös teher, hét ember közt, te pedig csak az eszköz voltál, amivel a munkát elvégezték. Nem szabad hibásnak érezned magad, mert nem vagy az.
Nem bírtam tovább, ismét eltörött a mécses, ám ezúttal nem zokogtam. Csendben ültem a földön a többiekkel szemben, miközben szememből vastag patakokban folyt a könny.
- Hogy tudjátok még ezt is elfogadni tőlem? Annyi mindent elnéztetek már nekem, hogy tudjátok még ezt is?
- Szeretünk téged és mindennel együtt elfogadunk. Ha hiszed, ha nem, akkor is elfogadnánk, ha a csokis kekszem ennéd meg.
Némi csend után egetverő röhögés tört ki a srácok közt, amit még én sem állhattam egy mosoly nélkül.
- Az egy mosoly volt! - kiáltott fel BamBam rám mutogatva. - Mosolygott! Láttam!
Ezután kezdetét vette a nevetgélős, egymást heccelős stressz levezetés, amiben én is részt vettem. 'Valóban ilyen könnyen elfogadták azt, ami hatalmas törést kellett volna, hogy okozzon bennük? Vagy csak azért éreztem így, mert bennem megtört valami? Tényleg ők próbálnak meggyőzni engem arról, hogy nem tettem annyira rosszat, mint hiszem?'
Lassan, de biztosan megnyugodtam a fiúk nevetése, kergetőzése, játéka közepette. Mikor már majdnem mindenki elvonult aludni, Mark és Jackson szinte egyszerre fordult felém, amitől zavarba jöttem.
- Most mi van?
- Asszem mind a ketten beszélni szeretnénk veled négyszemközt.
- Hárman. - kiáltott ki a konyhából JaeBum.
- Remek. Ki kezd?
- Én. Ők meg eldöntik addig, ki a második.
Kibattyogtam a konyhába, ahol JB épp az utolsó tányért törölgette el. Szerettem nézni, mikor házimunkát végzett, és a hetek alatt igencsak szorgosnak bizonyult. Porszívózott, mosogatott, ablakot tisztított, bármilyen feladatot elvégzett, ha szükségét látta.
- Hogy van a hasad, Baba? - kérdezte, miközben megfordult és a pultnak támaszkodott.
- Minden rendben van vele, lassan már csak hegek maradnak.
- Az jó, az jó.
- A földet akkor is nézegetheted, ha nem vagyok itt.
- Persze, bocs! Csak, tudod, nehéz a szemedbe néznem.
- Miért?
- Tartok tőle, hogy haragudni fogsz rám azért, amit mondani szeretnék. Vagyis inkább kérni.
- Hallgatlak.
- Szeretném, ha eljönnél velem a szüleimhez.
- A szüleidhez? Miért?
- Tudod, itt az a szokás, hogy, ha egy férfi komolyan udvarolni akar egy lánynak, elmegy a szüleihez és engedélyt kér. De neked nincsenek igazi szüleid, Apád, Anyád meg már megengedte. Ezért szeretném, ha bemutathatnálak az én családomnak. Rengeteget hallottak már rólad, jó lenne, ha meg is ismerhetnének.
- Értem. Ott a bökkenő, hogy nem udvarolhatsz nekem, szerződés tilt ebben.
- Már nem.
- Ezt meg hogy érted?
- Megkértem a főnökeidet, hogy változtassanak a szerződésen. Ésszerű magyarázatom is van a dologra. Ha nem fejezel le, el is mondom, Pukkancs.
- Mondd!
- Tiszta sor, hogy nem szeretnél feszültséget szítani köztünk, de sajnos tény, hogy jobban feszélyez mindhármunkat a puszta tudat, hogy még ha esélyünk lenne sem szabad udvarolnunk. Lényegében véve nyugtalanabbak vagyunk tőle, ami elvonja a figyelmünket a munkától, illetve beleszól a minőségébe. Mielőtt megfojtasz, szeretném, ha tudnád,hogy ez tényleg így van.
- Aha, értem. Akkor se udvarolj nekem. Se komolyan, se komolytalanul. - váltottam jégcsapra.
- Miért?
- Mert megkértelek rá.
- Rendben. De akkor is szeretném, ha hazajönnél velem holnapután.
- Rendben, elmegyek. - bólintottam.
- Komolyan?
- Komolyan.
- Köszönöm! - mosolyodott el bátortalanul. - Ez sokat fog jelenteni anyámnak.
- Akkor jó. Van még valami? Ketten még várnak rám.
- Nem, nincs. Menj nyugodtan!
Visszamentem a nappaliba, közben egy képzeletbeli fiókba tettem a konyhai Beszélgetést, hogy ne zavarjon, amíg a két másik sráccal beszélek. 'Majd később alaposan szétcincálom és feldolgozom a dolgot.'
- Na, ki a következő?
- Én. - húzta ki magát vigyorogva Mark. - Levertem Kockát.
- Gratulálok.
- A szoba megfelel?
- Meg.
Bementünk, ledobtam magam az íróasztalomhoz, ő pedig az ágyamra ült, velem szemben.
- Figyelj, Baba nem kertelek. Tudni akarom, most, hogy JaeBum kipipálta a szerződés dolgot, van-e esélyem nálad. Mert az nekem is feltűnt, hogy nem beszélgettél senkivel, ahogy az is, hogy ha hozzád bújtam volna, elhúzódtál. Szeretnék randizni veled, szeretném az utcán sétálva fogni a kezed, szeretnélek megpuszilni, megcsókolni mindenki előtt, amióta csak itt vagy, még ha nehéz is odáig jutnom.
- Mark, kérlek, ne akarj velem randizni!
- Tehát nem?
- Végig kell gondolnom.
- Akkor egy hét múlva visszatérünk rá. Rendben?
- Igen. Szabad vagyok?
- Igen. - mosolygott vidáman.
Újból célba vettem a nappalit, ahol ezúttal Jackson várt rám.
- Menjünk fel az edzőterembe!
- Oké. Átöltözöm.
- Fent találkozunk.
Miután összeszedtem magam felbattyogtam a tetőtéri, uszodával is ellátott edzőterembe, amint minden, az épületben lakó ember ingyen használhatott. Tekintve, hogy a lakások hatalmasak, a lakóközösségi programok pedig egészen élvezhetőek voltak, viszont a rezsi és a bérleti díj horribilis, ez így volt rendjén.
- Megmutatod nekem, hogyan edzettetek Denisszel?
- Megmutathatom, de nem fogod élvezni.
- Nem baj. Kíváncsi vagyok.
- Rendben, akkor kezdjük a bemelegítéssel. A lehető leggyorsabban kell futnod, tíz percig, megnézzük, mennyit bírsz. Aztán felülés és hátizom gyakorlatok, fekvőtámaszozás, amíg ki nem döglesz. Összesen negyven perc.
- Ez nem is hangzik rosszul.
- Ez csak a bemelegítés.
- Akkor viszont nagyon rosszul hangzik. - szörnyedt el a rapper.
- Biztos bele akarsz vágni?
- Igen.
- Akkor hajrá, eddzünk egyet! De előre szólok, nagyon kemény kiképző vagyok.
- Értettem.
A keménynél is keményebbnek bizonyultam. Jackson már-már haldokolt a bemelegítés végére, s mikor közöltem vele, hogy ezután tíz percig az ütést, tíz percig a rúgást, tíz percig akrobatikát, majd ezek kombinációját, tehát magát a harcot kell gyakorolnia, szinte szörnyethalt. Persze azért felkelt és belekezdtünk. Megtanítottam a helyes alaptartásra, a ütés, rúgás tökéletes szögére, mindenre, amire csak kellett, aztán besegítettem az akrobatikánál is. Úgy bántam vele, mint minden kezdő tanítványommal. Összesen két órányi edzés után, este tíz órakor úgy dőlt el, mint egy zsák krumpli.
- Te meg akarsz ölni?
- Az egy év komoly edzés után jön.
- Holnap mindenem fájni fog.
- Én többször is felajánlottam, hogy hagyjuk abba.
- Tudom, tudom, de kemény akartam lenni.
- Holnap meg rinyálni fogsz.
- Túléled.
- Egy hangodat se halljam, vagy megütlek.
- Igenis! - vágta haptákba magát fektében.
- Na gyere! Segítek.
- Kösz.
Megfogta felé nyújtott kezemet, és az alkalmat kihasználva egy gonosz vigyorral arcán magára rántott. Derekamat átkulcsolta lábával, hátamat kezével, aztán maga alá gördített és felegyenesedett.
- Jó vagyok?
- Nem. Nagyon rosszul járhatnál ebből a helyzetből. De segáz, most nem bántalak, így is bőven eleget fogsz szenvedni holnap.
- Hmm. Köszi, kócoska!
- Nincs mit! - kacsintottam rá, mire 'Dorombolni??' kezdett.
- Na, most, hogy túl vagyunk a kínzáson, ideje elmondanom neked, amit akartam. Készen állsz?
- Készen.
- Sssszerelg! I love you! Je te aime! Wǒ ài nǐ! És a világ bármely más nyelvén megtanulom kimondani a kedvedért, hogy szeretlek. Akkor is, ha most tökön vágsz. Csak azt akartam, hogy tudd. Nem kell válaszolnod, nem kell reagálnod sem, ha nem akarsz. És most, ha megkérlek, segítesz felállni? Mert nem bírom megmozdítani a lábam.
- Hogy te milyen puhány tudsz lenni! - visítottam fel, aztán kikúsztam a rapper alól és felsegítettem. Mikor beléptünk a lakásba még mindig rajta nevettem, de mivel sötét volt minden, inkább visszafogtam magam és elküldtem Jacket fürdeni. Míg ő zuhanyzott én szendvicset csináltam neki, amit hálásan kezdett befalni, aztán cseréltünk, s bár kifejezetten kértem, hogy ne akarjon megetetni, sercegés és finom illat áradt a konyha felől, mikor kiléptem a mosdóból. Belestem és konstatáltam, hogy jókedvűen főzőcskézik, egy-egy füttyel kísérve mozdulatait. Nem volt szívem belerondítani önfeledtségébe, ezért leültem a kanapéra és babrálni kezdtem telefonommal. Találtam benne néhány hangfelvételt, amit biztosan nem én készítettem. Felvettem a fejhallgatót és szép sorban lejátszottam őket. A legtöbb a véletlen műve volt, de akadt a srácok által készített is. Köztük az ébresztőm hangja: Jackson és Mark "Jó reggelt, Yuseong, ébredj! Dolgoznod kell, várnak rád a srácaid. Ki látja el őket egy csodás mosollyal reggel, ha nem te? Ébresztő! Kelj fel, Törpilla, várunk rád." szövege. Imádtam, hallgatni reggelente. Már ébredéskor az ő megnyugtató hangjukkal indulhattam neki a hajtásnak, ami kicsit megkönnyítette a dolgokat. Csendesen mosolyogtam, mikor megpillantottam magam mellett két lábat. Felnézve hozzájuk csatolhattam Jackson arcát.
- Mit csinálsz itt, Manó?
- Hallgatom a telefonom, Bika.
- Miért?
- Találtam felvételeket, amiket nem én csináltam. Gondoltam, miért ne.
- Gyere, van itt neked valami! - biccentett a konyha felé, aztán kezemet fogva húzni kezdett.
- Ne már, Jack, tudok egyedül is járni.
- Tudom, de most én vezetlek. - maga elé pördített, lefogta szememet és lépteivel irányította enyémeket, aztán leültetett és fülembe súgott. - Kész?
- Kész. Már persze, ha semminek nincs szív formája.
- Semminek.
'Imádom a mosolygós hangját.' Keze szememről vállamra vándorolt, én pedig megpillantottam az asztalon pihenő, furcsa állagú ételt.
- Mi ez?
- Magyar recept. Állítólag édes. Kóstold meg!
- Oké. - kétkedve vettem számba a kanalat, de valóban finom, édes ízű volt a trutyi. - Ez finom.
- Reggelire is jó, nem hizlal és nem terheli a gyomrot. Neked ideális.
- Azt ne mondd, hogy azért túrtad fel az internetet, hogy találj valami nem terhelő kaját nekem!
- De. - vörösödött el. - Baj?
- Nem. Nagyon aranyos, köszönöm szépen!
- Szívesen tettem.
- Mondj meg nekem valamit, kérlek!
- Igen?
- Bátyó-szerűségből miért váltottál vissza ebbe?
- Szerelembe?
- Igen.
- Mert az alatt is bőven szerettelek, hogy bátyádként viselkedtem. Nem tudlak nem szeretni, sajnálom! És T.O.P szerint sokkal nyugodtabb vagyok veled, ami nagy megkönnyebbülés a cégnek, mert elég sok hülyeségem volt ezelőtt, amik nagy része épphogy csak nem került nyilvánosságra. Mióta ismerlek csak egy ilyen volt.
- Mikor és mi?
- Hát... nem fog tetszeni...
- Mondd csak, megbirkózom vele.
- Oké... Szóval... Mikor elvesztél... Én szétvertem egy boltot dühömben. Yugyeom hívott, hogy a seniorok nem találnak téged, engem meg elöntött az ideg és nem bírtam visszafogni. Bocsánatot kértem, sokszor, segítettem az üzlet rendbe szedésében, kártérítést is akartam fizetni a tulajnak, de közben megkérdezte a menedzsert, hogy mi történt velem, és azt monda, megérti a dolgot, és inkább húzzak haza a többiekhez, segíteni amiben tudok.
- Értem.
- Most elégedetlen vagy velem?
- Nem. Viszont meg fogom tanítani, hogy kezeld a dühödet.
- Neked könnyű, te ritkábban vagy dühös, mint én.
- Tévedsz. Lényegesen többször. De megtanultam kezelni, mert meg kellett tanulnom. Neked is menni fog.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Rendben. Akkor holnap bele is kezdhetünk.
- Oké. Tényleg nem tudnál visszaváltani nagy testvérbe?
- Nem. Bocs!
- Túléljük. - lapogattam meg az asztalon nyugvó kezét.
- Yuseong! Nagyon szenvedni fogok.
- Tudom, Jackson. De én nem kértem, hogy szeress, így nem az én terhem a dolog. Imádlak, és minden veled kapcsolatos dolog érdekel és érint, de nem fogom figyelembe venni az irántam táplált érzéseidet.
- Értem. De miért nem?
- Mert mást szeretek, Jackson.
- Szerelmes vagy? - mosolyodott el lelkesen.
- Igen. De nem akarom, hogy tudja. Nem tudhatja. Úgyhogy te is fogd be a szád, haver, rendben?
- Jó, de akkor mondd el, ki az!
- Kizárt dolog. Akkor fix, hogy reggelre mindenki tudná. Ismerlek, te pletykás!
- Ne már, megőrülök, ha nem tudhatom, ki ütött ki a nyeregből! - kezdett nyivákolni.
- Ne rinyálj! Nem mondom el.
- Akkor mindenkit felkeltek.
- Dehogy keltesz fel mindenkit!
- Dehogynem!
- Leütlek, puhány!
- Nem bántanál engem. Tudod, hogy tudom, hogy szerelmes vagy. Pokollá fogom tenni az életed, Kisanyám, míg el nem mondod, ki az.
- Itt nem segít a gonosz vigyorod. Nem mondom el.
- Ya! Ne öltögesd a nyelved, hallod?!
- Miért, mit teszel ellene?
- Leharapom.
- Azt próbáld meg, két hétig leszel lila! - nevettem fel.
- Jól vigyázz, megteszem. Nem félek egy kis folttól.
- De ez nem lesz kicsi.
- Ekkorka kézzel nem ütheted lilára az egész arcom.
- Dehogynem!
- Bizonyítsd, Cicuska!
Több se kellet. Felálltam, az asztal túloldalára sétáltam, és gonosz vigyorral nyúzni kezdtem a rapper arcát, aki igyekezett minél halkabban vinnyogni kezeim alatt.
- Na, biztos vagy benne, hogy túl kicsi a kezem?
- Ne már, Baba, engedj el, bekussolok, ígérem!
Közelebb hajoltam hozzá, homlokához érintettem homlokom, ő pedig átkarolt. Jól esett egy kicsit megnyugodni, egy kicsit hozzá érni, érezni közelségét. Nagyokat lélegzett, szíve felgyorsult, éreztem hangulatváltozását, így, mielőtt baj lett volna belőle, elhúzódtam tőle. Nem akartam kínos helyzetbe hozni.
- Ne hagyj itt, Baba! Olyan jól esik, hogy hozzám bújsz.
- Ja, azt hallom a szívveréseden.
- De ha egyszer jól esik, hogy itt vagy? Csak szeretnélek megszeretgetni egy kicsit. Talán nem szabad?
- De.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Olyan gördülékenyek vagyunk együtt, annyira könnyen mennek a dolgok, mikor itt vagy velem. Miért, ha egyszer nem szeretsz úgy, mint én téged?
- Veled csak úgy jön. Olyan természetes, mint levegőt venni.
- És a többiekkel?
- JaeBummal is könnyen összehangolódom. Markkal sem nehéz. Sőt, a többiekkel is könnyedén kijövök. De veled a legkönnyebb.
- Igen, ebben azt hiszem egyet értünk.
- Egyszerűen csak egy hullámhosszon vagyunk. - vontam meg vállamat.
- Azért az nem annyira egyszerű.
- Nekünk megy. Kész. Aludnod kéne, holnap korán keltek.
- Tudom. De nem akarok nélküled aludni.
- Pedig muszáj lesz.
- Jól van na....
- Olyan aranyos vagy ilyenkor.
- Tudom. - villantott 1000 wattos vigyort. - Nekem nem lehet ellenállni.
- Cáfolnám.
- Inkább ne, nem tenne jót az egomnak.
- Nem zaklat az egod. De ha akarsz, aludhatsz mellettem, vagy alhatunk a kanapén, akkor hozzád is tudok bújni és megvan a boldogságod.
- Kanapé. Az lesz ezentúl a kedvenc helyem.
- Akkor kicipelem a takarókat, én csendesebb vagyok.
- Rendben. - bólintott vidáman.
'Most komolyan a kanapén fogok aludni vele? Te jó ég! Komolyan, néha jobban át kéne gondolnom, mit mondok ki.'
Belopóztam az alvó BamBamhez, óvatosan kicsórtam szobatársa takaróját, aztán megismételtem a mutatványt Markkal közös szobánkban. Elfészkeltem magam a kanapén félig Jacksonnak dőlve, ő pedig elindított egy Step Up filmet. Bár a srác nem rajongott érte, én imádtam.
- Köszönöm!
- Mit?
- Hogy nem akadtál ki rám.
- Nem láttam értelmét, nem változtatott volna a dolgon. Sőt, téged ismerve...
- Még tetszett is volna. De még mindig nagyon foglalkoztat, miért vagyunk ennyire összehangoltak. És, igazából egész könnyen ki is deríthetjük, ha eljössz velem egy dilidokihoz.
- Dilidokihoz menni összehangltság miatt? Érdekes ötlet...
- Ami azt illeti, a pasas hipnózisba ejt, és segít megtalálni dolgokat az elmédben. Egy rég elfeledett nevet, egy gyerekkori emléket, egy okot valamilyen tettre vagy tulajdonságra. Lenne kedved hozzá?
- Nem, kizárt. Tökéletesen elégedett vagyok az emlékeim jelenlegi mennyiségével, nem szeretnék még többet abból a mocsokból a fejemben, amiből jöttem. Véletlenül sem.
- Nem lesz, ígérem. Nem mászik a memóriádba, ha nem akarod. Csak arra vezet rá, hogy miért mozgunk egy hullámhosszon. Kérlek, próbáld meg velem!
- Aish, rendben van, megpróbálhatjuk. De ha emlékezni kezdek tőle, kitekerem a nyakad.
- Benne vagyok. - vigyorgott.
- Akkor nézzünk filmet!
- Nem szeretem. Totál unreal.
- Akkor miért ezt indítottad el?
- Mert szereted.
- Nézzünk akciófilmet!
- Király!
- Ne kiabálj, felébreszted a többieket! - csaptam nyakon, mire rinyálni kezdett.
Átbeszélgettük a filmet, aztán a következő felét is, de végül elnyomott minket az álom. Már hajnalodott, mikor neszezésre, majd hirtelen fényhatásra ébredtem. Szerencsére elég gyorsan jutott eszembe, hogy csak egy fényképezőgép lehetett ahhoz, hogy ne reagálnak. 'Majd magyarázkodik reggel a nagyszájú mindkettőnk helyett.'
Gyorsan merültem vissza nyugodt álmomba, nem zavart a tény, hogy bizonyítéka van valakinek arról, hogy a kanapén aludtam a rapperrel.
Hamar eljött az ébredés ideje, s hamar el is múlt. Rohangálás, hiszti Yugyeom kedvenc pólója után, egyezkedés, reggeliztetés, tapsikolás Jacksonnak, hogy ne késsünk el, újabb rohangálás BamBam telefonja után, aztán még egy, mert feltétlenül fontos volt elvinni a polaroid fényképezőt is, végül épphogy időben érkezés az aznapi tévéműsoros vendégként, míg én a színfalak mögött vártam, hogy végezzenek. Amióta előkerültem szinte egy percre sem hagytak egyedül, és kínosan ügyeltek arra is, hogy rajtam legyen a karlánc. Hol a hét srác valamelyike, hol egy öreg vitt és/vagy kísért mindenhova, hiába ellenkeztem, nem is egyszer. Viszont általában, ha az egyik bagázsnak jelenése volt valahol, én a másik csapattal töltöttem az időt, ezért elég szokatlannak számított, hogy a backstageben kellett ücsörögnöm. Nem tévedtem, mikor eszembe jutott, hogy talán megint a hátam mögött szervezkedtek valamit, ugyanis egyik pillanatról a másikra ott termett mellettem egy kamerás, és a műsorvezető a színpadra invitált, amitől felment bennem a pumpa. A biztonság esetére azért felvettem legkedvesebb mosolyomat.
- Yuseong, kérlek, oszd meg velünk a tapasztalataidat a fiúkkal kapcsolatban!
- Halottak. Mind.
- Ne csináld, Baba! Szeretünk, de félünk tőled. Pláne, ha olyat kell csinálnod, amit nem szíved szerint kihagynál. - nyavalygott Jackson vigyorogva.
- Én is szeretlek. - jegyeztem meg savanyúan, mire a műsorvezető értetlen fejjel kezdett bámulni bennünket.
- Akkor minden szép. - bólintott a rapper, majd a nőhöz fordult. - Ez a párbeszéd kettőnk közt egy amolyan "Utállak." "Én is téged." dolog. Nem igazi, csak enyhe gúny, még csak nem is akarunk rosszat mondani vele egymásnak.
- Elég furcsán hangzik ez így.
- Tudom. Ez a Törpével jött Magyarországról. Egy kis piszkálódás, ami feldobja az embert feszült helyzetekben is.
- Értem. Akkor ti nem...
- Nem, nem, mi nem vagyunk egy pár. Csak szócsata.
- Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Tehát, Yuseong, ki mikor a legaranyosabb?
'Most komolyan a kanapén fogok aludni vele? Te jó ég! Komolyan, néha jobban át kéne gondolnom, mit mondok ki.'
Belopóztam az alvó BamBamhez, óvatosan kicsórtam szobatársa takaróját, aztán megismételtem a mutatványt Markkal közös szobánkban. Elfészkeltem magam a kanapén félig Jacksonnak dőlve, ő pedig elindított egy Step Up filmet. Bár a srác nem rajongott érte, én imádtam.
- Köszönöm!
- Mit?
- Hogy nem akadtál ki rám.
- Nem láttam értelmét, nem változtatott volna a dolgon. Sőt, téged ismerve...
- Még tetszett is volna. De még mindig nagyon foglalkoztat, miért vagyunk ennyire összehangoltak. És, igazából egész könnyen ki is deríthetjük, ha eljössz velem egy dilidokihoz.
- Dilidokihoz menni összehangltság miatt? Érdekes ötlet...
- Ami azt illeti, a pasas hipnózisba ejt, és segít megtalálni dolgokat az elmédben. Egy rég elfeledett nevet, egy gyerekkori emléket, egy okot valamilyen tettre vagy tulajdonságra. Lenne kedved hozzá?
- Nem, kizárt. Tökéletesen elégedett vagyok az emlékeim jelenlegi mennyiségével, nem szeretnék még többet abból a mocsokból a fejemben, amiből jöttem. Véletlenül sem.
- Nem lesz, ígérem. Nem mászik a memóriádba, ha nem akarod. Csak arra vezet rá, hogy miért mozgunk egy hullámhosszon. Kérlek, próbáld meg velem!
- Aish, rendben van, megpróbálhatjuk. De ha emlékezni kezdek tőle, kitekerem a nyakad.
- Benne vagyok. - vigyorgott.
- Akkor nézzünk filmet!
- Nem szeretem. Totál unreal.
- Akkor miért ezt indítottad el?
- Mert szereted.
- Nézzünk akciófilmet!
- Király!
- Ne kiabálj, felébreszted a többieket! - csaptam nyakon, mire rinyálni kezdett.
Átbeszélgettük a filmet, aztán a következő felét is, de végül elnyomott minket az álom. Már hajnalodott, mikor neszezésre, majd hirtelen fényhatásra ébredtem. Szerencsére elég gyorsan jutott eszembe, hogy csak egy fényképezőgép lehetett ahhoz, hogy ne reagálnak. 'Majd magyarázkodik reggel a nagyszájú mindkettőnk helyett.'
Gyorsan merültem vissza nyugodt álmomba, nem zavart a tény, hogy bizonyítéka van valakinek arról, hogy a kanapén aludtam a rapperrel.
Hamar eljött az ébredés ideje, s hamar el is múlt. Rohangálás, hiszti Yugyeom kedvenc pólója után, egyezkedés, reggeliztetés, tapsikolás Jacksonnak, hogy ne késsünk el, újabb rohangálás BamBam telefonja után, aztán még egy, mert feltétlenül fontos volt elvinni a polaroid fényképezőt is, végül épphogy időben érkezés az aznapi tévéműsoros vendégként, míg én a színfalak mögött vártam, hogy végezzenek. Amióta előkerültem szinte egy percre sem hagytak egyedül, és kínosan ügyeltek arra is, hogy rajtam legyen a karlánc. Hol a hét srác valamelyike, hol egy öreg vitt és/vagy kísért mindenhova, hiába ellenkeztem, nem is egyszer. Viszont általában, ha az egyik bagázsnak jelenése volt valahol, én a másik csapattal töltöttem az időt, ezért elég szokatlannak számított, hogy a backstageben kellett ücsörögnöm. Nem tévedtem, mikor eszembe jutott, hogy talán megint a hátam mögött szervezkedtek valamit, ugyanis egyik pillanatról a másikra ott termett mellettem egy kamerás, és a műsorvezető a színpadra invitált, amitől felment bennem a pumpa. A biztonság esetére azért felvettem legkedvesebb mosolyomat.
- Yuseong, kérlek, oszd meg velünk a tapasztalataidat a fiúkkal kapcsolatban!
- Halottak. Mind.
- Ne csináld, Baba! Szeretünk, de félünk tőled. Pláne, ha olyat kell csinálnod, amit nem szíved szerint kihagynál. - nyavalygott Jackson vigyorogva.
- Én is szeretlek. - jegyeztem meg savanyúan, mire a műsorvezető értetlen fejjel kezdett bámulni bennünket.
- Akkor minden szép. - bólintott a rapper, majd a nőhöz fordult. - Ez a párbeszéd kettőnk közt egy amolyan "Utállak." "Én is téged." dolog. Nem igazi, csak enyhe gúny, még csak nem is akarunk rosszat mondani vele egymásnak.
- Elég furcsán hangzik ez így.
- Tudom. Ez a Törpével jött Magyarországról. Egy kis piszkálódás, ami feldobja az embert feszült helyzetekben is.
- Értem. Akkor ti nem...
- Nem, nem, mi nem vagyunk egy pár. Csak szócsata.
- Köszönöm, hogy megosztottad velünk. Tehát, Yuseong, ki mikor a legaranyosabb?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése