32.Fejezet

Elindult a dal, és nem tehettem meg, hogy elfussak, vagy nyomorult hülye módjára lefagyjak. Táncolnom kellett. Táncolnom, méghozzá úgy, mint még soha. Táncolnom, hogy meggyőzzem az embereket a tehetségemről. Táncolnom, hogy bebizonyítsam, tényleg van helyem a BigBang körül. Táncolnom, hogy elfogadtassam magam, és ne hagyjam cserben a családom.
Nem gondolkodtam, csak követtem a zenét, és a begyakorolt mozdulatokat. Nem számított semmi más, nem hallottam semmi mást. Mikor a zene abbamaradt, egy mély levegő erejéig még a befejező pózban maradtam. Elmémbe engedtem a valóságot. A közeledő fiúkat, a levezető zenét, az őrjöngő tömeget.
'HÉ! Várj csak! ŐRJÖNGŐ TÖMEG?????'
Igen, sikító, tapsoló, kiabáló, füttyögő, integető emberek gyülekezete. Alig tértem magamhoz, azt hittem, csak álmodom. Hiszen, az emberek mosolyogtak, és tapsoltak. 'Talán tényleg csak ennyibe telt, hogy elfogadjanak ezek a rajongók? Talán, van egy aprócska kis esély rá, hogy a legtöbb helyen így lesz? Hogy könnyen elfogadnak majd?'
JiYong ismét felkapott, átdobott T.O.P-nak, aki továbbított YoungBaenak, ő SeungHyunnak, végül pedig Dae kezében kötöttem ki. Szó szerint végig adogattak a soron, egy pillanatra sem ért földet a lábam. Megöleltek, lepacsiztak velem, ujjongtak, a magasba emelték kezemet. Mikor menetrend szerint elindult a következő szám, gyorsan eltűntem a színpadról, a táncosok nagy része pedig felfutott a kis lépcsőn.
- Gyere, gyere, ülj le ide, tessék, igyál, nagyon ügyes voltál, a koncert után megnézheted, hogy ment, gondolom, nemigen emlékszel rá, mi történt, míg odafent voltál, de semmi baj, ez mindenkivel így van eleinte, persze, ne feledjük, hogy nem véletlenül zúgott így a tömeg, mindenki csak bámult téged, innen is, tényleg nagyon ügyes voltál, nekem most mennem kell, de gratulálok! - hadarta nekem egy stábos, miközben leültetett és megitatott. De valami nem volt rendben az itallal. Amikor legutóbb hasonló ízűt öntötték le a torkomon, két nap kiesett az emlékezetemből. Ez nem lehetett véletlen.Csak egy kortyot ittam, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy a drog hatni kezdjen. 'Picsába, miért pont ma, miért pont most?!' Tehetetlenné és némává váltam. Láttam, amint a prof felém igyekszik, hatalmas mosollyal az arcán. 'Tudtam, hogy nem rendes ember, ahhoz mindig túl szélesen mosolygott. Szólnom kellett volna valakinek arról az álomról...' Felemelt, és elindult velem. Az érdeklődőknek azt hazudta, "Rosszul van, megkért, hogy vigyem haza." 'Persze, neki mindenki hisz, elvégre a tanárom, és valami furcsa okból kifolyólag mindenki ismeri itt. Vajon a stábos csávó is benne volt?' Erősen koncentráltam, hogy ne veszítsem el az eszméletem, emlékezni tudjak majd az útra, a távolságra, de nagyjából félúton elvesztem és agyam lekapcsolt.
Királyi méretű ágyban ébredtem, fűtött szobában, finom takaróval a mellkasomon. 'Hát, múltkor nem így volt...'
- Örömmel tölt el, hogy ismét láthatlak, Drágám. Hogy érzed magad mostanság? Jó volt azokkal a híres kölykökkel? Persze, hogy is ne lett volna. De szerencsére az én hűséges barátom segített, hogy visszakerülhess hozzám.Itt az ideje a büntetésnek. Mehetünk? - mutatott az ajtó irányába A Hapsi.
- Bocs, de ma nincs kedvem hozzá, lehetne máskor? - adtam az elkényeztetettet, nem először húzva ki ezzel a gyufát. Csuklómnál fogva kirántott az ágyból és a hálószobájából kilépve kapásból megpróbált lelökni a lépcsőn, de időben reagáltam, így a korláton végigcsúszva értem földet.
- Szép.
- A kölyköktől tanultam. Gondolom, szándékában áll ismét megkínozni a pincéjében.
- Igen. Ha megkérhetlek, fáradj el a helyszínig.
- Nos, az az igazság, hogy nemigen van hozzá kedvem. Inkább visszamennék az új családomhoz, már nagyon aggódhatnak értem.
- Efelől nem kell aggódnod. Legjobb tudomásuk szerint karanténban vagy egy kórházban. Nem látogathatnak. - csendült egy ismerős hang.
- Áh, Prof, örülök, hogy újra látom. Igazán kedves öntől, hogy megnyugtatta a fiúkat, így csak nagyobb lesz az öröm, amikor újra találkozunk. - hajoltam meg vigyorogva a férfi előtt.
- Kapjátok el! - legyintett A Hapsi. - Szemtelen vagy, nagyobb büntetést érdemelsz, mint eddig bármikor. Ezt most csak szerencsével élheted majd túl. Ha elszöksz, minden társadat megölöm.
- Nem lenne az túl nagy veszteség?
- Ugyan, dehogy. Annyi pénzem van, hogy százat is beszerezhetek belőled. Nem vagy már olyan jó, mint hiszed, ebben biztos vagyok.
- Hadd bizonyítsam be!
- Hmm... Tudod mit? Ha a kínzás után rögtön képes leszel megverni a legújabb szerzeményem, elengedlek téged és a társaidat is. Elég nagy a tét számodra?
- Hmm, maga mindig szeretett játszadozni vele... már ha jól emlékszem. Mi van, ha nem megy?
- Attól a perctől kezdve engedelmes cselédem, ágyasom és kiképzőm leszel. Nem veszekszel, nem szegülsz szembe soha, és nem próbálsz megszökni.
- Honnan tudjam, hogy nem ver át? Honnan tudjam, hogy tényleg elenged bennünket?
- Mit szólnál egy szerződéshez?
- Uram, én ezt nem tarom jó ötlenek. Mint tudja, valós személyazonosságot kapott. Így mindenképp be kell tartania a szerződést. Ha nem teszi, ez a lány ismét meg fog szökni, és lesz bizonyítéka ön ellen.
- Nem tartok tőle. Biztosan nem veri meg. Hozza ide a legújabbat! - szólt rá A Hapsi egy őrre. - Biztosan meg fogsz lepődni. Ha jól informáltak, emlékszel a legelső tanítványodra. Akkor verted meg, amikor megvettelek. Azóta ő vette át a helyed, a legjobb. És a legszebb, hogy könyörtelen. Nem úgy, mint te, ő meg meri ölni az értéktelen korcsokat. Te leszel az első áldozata a tulajdonomban. Élvezni fogom életed utolsó perceit, Drágám.- Ne vegyen rá mérget!
- Nos, akkor induljunk.
'Oké, Yuseong, itt a lehetőség! Most, vagy soha. Megmentheted őket, itt az alkalmad. Csak túl kell élned valahogy a büntit. Ment ez már nem is egyszer, és nem tunyultál el annyira, hogy ne bírd ki még egyszer, utoljára. Aztán egy gyors meccs a névtelen kissráccal, és már mehetsz is a társaiddal. Nem lesz gond, menni fog! Képes vagy rá, hisz erre születtél! Erre születtél! Erre születtél!'
- A szerződést azért ne feledjük el, rendben? Nem örülnék, ha feleslegesen csinálnám ezt végig.
A Hapsi mérgesen tekintett rám, de mindig úriember módjára viselkedett, még büntetés közben is, így leült, és egyszerűen kézzel írni kezdte a szerződés. Halál egyszerű szöveg volt.


"Én, Baek Jo Goon, vállalom, hogy amennyiben Park Yuseong büntetése után képes lesz egy test-test elleni küzdelemben legyőzni legújabb Kedvencemet, Őt, és társait elengedem, valamint soha többé nem avatkozom életükbe, sem közvetlen, sem közvetett úton.


          Baek Jo Goon                                                                      Park Yuseong"
Mindketten aláírtuk, tarkítva pár személyes adattal, amelyet le is ellenőrizhettem egyből.
- Bírom, hogy maga tényleg ennyire gentleman.
- Akkor, indulhatunk? Már alig várom, hogy végre megbüntethessem.
- Induljunk! 'Ahh, ez nagyon fog nekem fájni....'
Ahogy azt sejtettem, alaposan megkínzott. Csaknem teljes mértékben felvagdalta a hasam, hátamon is rengeteg sebet ejtett, igyekezett minél több eret elvágni, hogy komoly vérzést és fájdalmat okozhasson.
Ezután leszedetett és a házi arénába dobatott, majd elém állt a fiú, akivel először álmodtam, az, akiben a legnagyobbat kellett csalódnom, egész életemben. Alig volt erőm, szinte éreztem, ahogy elpárolog belőlem a lélek, de nem adhattam fel, még le kellett küzdenem az időközben erősen megizmosodott, de még mindig gyerekarcú háziállatot.
- Nos, a küzdelem utolsó vérig meg. Ha Yuseong meghal, minden marad, ha te halsz meg, mindenki elmehet. Már persze, kivéve téged. Segédeszköz nincs. - világosította fel A Hapsi.
- Értettem. Meghalsz.
- Még így is ki tudom verni belőled a szuszt. Ahogy hallom, azóta sem tudod, hogy kell bánni egy késsel vagy fémrabbal.
- Kussolj, ribanc, kis híján megöltek miattad.
- Kár, hogy mégsem tették.
- Egy, két, há'! - *KONNNNNNNNNNG*.
A meccs elkezdődött. Hagytam, hogy támadjon, közben igyekeztem pólómat szorosan derekamra kötni, hogy összefogja felvagdalt hasamat, átrendezett, kiszakadt belső szerveimet, aztán én is nekiestem.Kegyetlen harc volt, ráadásul szinte teljesen egyenlő. Alig bírtam kivédeni némely ütését, azt hittem, tényleg ott fogok meghalni, ahonnan indultam. De azt nem lehetett, hiszen vártak rám. Várt a családom. A szerelmem.....'Gyerünk, Kisanyám, te nem vagy ilyen puhány! Verd szét!'
Engedelmeskedtem önmagamnak, erőt adott a harag, amit a fiú iránt tápláltam, a vágy, hogy hazamehessek, a gondolat, hogy a BigBang és a Got7, a tizenkét fiú rám vár. Hosszas küzdelem után épphogy megúszva egy fejre célzott rúgást, megfogtam ellenfelem nadrágját, lábammal átkulcsoltam térdét, és teljes erőből meghúztam, hogy eltörjön a csont. Reccsenés, majd ordítás következett, ami erősen bizonyította, hogy sikerrel jártam. Ezután az összeeső fiú másik térdére támaszkodva átlendültem, és eltörtem a nyakát.
- Nagyon sajnálom, kérlek, hidd el! - csókoltam homlokon az élettelen testet. Éreztem, hogy nem fogom túlélni, tudtam, hogy túl erős a vérzés, kívül és a kapott ütésektől a testemen belül is. Régi tanítványom nagyon megvert, és a kínzás is durvább volt a szokottnál, A Hapsi tényleg arra ment rá, hogy belehaljak a napba. De azt nem tehettem. Még el kellett vinnem a társaimat. 'Ezért küzdöttél, csak ezért, nehogy feladd, látnod kell, ahogy elszabadulnak, ahogy végre megkapják az esélyt egy új életre!'
Nagyon nehéz volt, de megálltam, hogy összeessek. Kiegyenesedtem, felnéztem a még mindig tátott szájjal bámuló férfira és elmosolyodtam.
- Tudja, ha van, ami előre hajtson, nem állok meg a célig. Bármi áron, de megkapom, amit akarok. Ezt igazán megtanulhatta volna az együtt töltött idő alatt. A szerződés a zsebemben van, aláírva. Engedjük el a társaimat!
- Te nem fogod túlélni.
- Tudom. De megérte. Mehetünk?
Egy szó nélkül kiengedett az arénából, és az alvóhelyhez vezetett.
- Mióta elszöktél, négyen meghaltak, egy öngyilkos lett. A legújabbat pedig most ölted meg.
- Tehát hét ember.
- Igen.
- Hmm... még mindig szerencsésnek tartja a tizenhármas számot? A tizenhárom harcost? - villant emlékezetembe a régen hallott gyűjtőnév.
- Igen. Nagyon is. Mindenki ide! - kiáltotta el magát, mire társaim azonnal előtte termettek. - A mellettem állóval szerződésem van, így el kell engednem benneteket. Aki menni akar, mehet, nem hátráltatja senki. Őt is vigyétek, csak összevérezné a szőnyegem.
Egy darabig még értetlenül nézve álltak, aztán lassan, félve, de elindult egy közülük. Kisétál a rácsos szobából, és nem volt, aki megállította volna. Ezen felbátorodva a többiek is elindultak. Ketten felsegítettek egy harmadik hátára, és lassan, környezetük minden apró rezdülésére figyelve kivittek a házból, a finoman sütő napra.
- Drága, emlékszel ránk?
- Sajnálom, de nem nagyon. Tudom, hogy ismerlek titeket, tudom, hogy ismerem az arcotokat, de nem tudom, kivel milyen viszonyban voltam. Bocsássátok meg. Amnéziás vagyok.
- Semmi baj. - mosolyodott el az iménti kérdező. - Az én nevem Késes, mert nagyon jól bánok vele. Ő itt Flower, mert valaki minden meccs után virágot adott neki. És a cipelőd.....
- Tempó vagyok. Jó újra látni téged. Ne félj, megmentünk. Elvégre, nem veszíthetlek el, pont most.
- Elveszíteni?
- Te mindig mellettünk álltál, segítettél bennünket, bevállaltad a büntetést helyettünk. És... foderatorum vagyunk, amióta csak az eszemet tudom.
- Mik vagyunk?
- Társak a harcban, szövetségesek az életben. Flower és Késes is foderatorum.
- És az mivel is jár?
- Edzésekkel, gyakorlással, egymás védelmével bármi áron. Néha olyan érzésekkel, mint ezeknél. - ingatta meg a fejét, hogy mindkét kísérőnkre rámutathasson. - De nálunk nem volt, ne ijedj meg!
'Valóban csak ennyi lett volna kiszabadítani őket? Vagy csak álmodom? Esetleg belehaltam a kínzásba? Nem... Az nem lehet. Akkor nem érezném magam mosott rongynak. Akkor nem kéne Tempónak cipelnie. Akkor könnyebb lett volna a győzelem is. Akkor nem lennék fáradt. Egyébként mik ezek a béna nevek?..... Miért nem tudom kinyitni a szám? Hé! Nehogy már azért dögöljek meg, mert gondolkodom!!!'
Fejemet rázva próbáltam magamhoz térni.Vagy legalábbis úgy tűnt. Nem tudtam eldönteni, tényleg megmozdultam-e. Éreztem, hogy Tempó futni kezd, hallottam kétségbeesett könyörgését. "Ne hagyj magamra! Nem mehetsz el!" Minden elsötétült, nem éreztem a mozgást, a szelet, csak hangokat hallottam. Egyre hangosabb autózajt, a többiek könyörgését egy férfinak, hogy vigyen bennünket a legközelebbi kórházba, mert másképp meghalok, aztán emberek kiabáltak körülöttem, végül gépek csipogtak. Nem tudtam mozogni, nem tudtam megszólalni, de minden nap minden percében próbálkoztam vele.
'Nem halhatok meg, nem maradhatok kómában sem. Mindenképp fel kell ébrednem. El kell mondanom nekik mindent, segítenem kell őket mindenben. És... Ott van Ő. Valahogy el kell neki mondanom, különben mi értelme volt rájönnöm? Gyerünk, Yuseong! Fighting!'
Talán sosem próbálkoztam még keményebben semmivel. Minden erőmmel azon voltam, hogy jelzést küldjek, elmém még éjjel sem nyugodott.
'Az nem lehet, hogy ne sikerüljön! Gyerünk! MOZDULJ MÁÁÁÁÁÁÁÁR!'
És végre, majdnem egy hét kóma után megmozdultam, méghozzá nem is akárhogyan. Magam ellen irányuló dühöm lendülete segített felülni, szemem kipattant, a mellettem üldögélő Tempó halálra rémült.
- Ah, Tempó! Szia! - kiáltottam mosolyogva.
- A frászt hozod rám és csak annyit mondasz, szia?
- Bocsi! Nehéz volt felébrednem, megharcoltam érte rendesen. Idebent. - kocogtattam meg homlokomat.
- Drága!
- Tessék?
- Vissza kéne feküdnöd. A sebeid még nem gyógyultak be.
- Mellékes.
- Nem mellékes. - morrant YoungBae a kórterembe lépve.
- YoungBae! Te meg hogy kerülsz ide?
- Egy nővérke hívott, hogy felébredtél. Én vagyok az értesítendőd, emlékszel?
- Ja, tényleg... Persze.
- Tudni akarom, mi történt. Mert téged csak három napja hoztak be, de cefet állapotban. Szóval? Hova tűntél a koncertről, és legfőképp, miért mondtad azt a tanárodnak, hogy hazudjon?
'Gyorsabb voltam, mint gondoltam...'
- Kérte a franc! Drogot tettek a vizembe. Elrabolt a pacák, visszavitt oda, ahonnan jöttem. A futtatóm megkínzott, meccseztetett, aztán elengedett minket, ennek köszönhetően. - kaptam fel a mellettem pihenő véres, meggyötört szerződést.
- Miért, mi az?
- Szerződés. A Futtatóm és köztem. Ti találkoztatok már?
- Nem. Ki ez? Ki vagy, mi? Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj egy sérült nővel?
- Ne csináld, Tempó, kérlek! Ő itt egy jó barát, lényegében véve neki és a barátainak köszönhetem, hogy életben vagyok. Az én oppam. Az egyik. Young, ő itt Tempó. Foderatorum vagyunk. Azaz a szövetségesem. Nagyjából úgy definiálnám, mint egy igaz barátot. Társam volt a harcban, támogatott az életben, próbált vigyázni rám. Igaz?
- Igaz. De továbbra sem értem, mit keres itt ez a vézna.
- Tempó! Ő a családom. Próbáld elfogadni!
- Nem, én vagyok a családod. Csakis én. Mert én álltam melletted egész életedben, én védtelek, én szerettelek mindig.
- Mondd, hogy félrehallottam!
- Nem. Én szeretlek. Te az enyém vagy. Csak az enyém. Úgyhogy, jobb, ha elhajtod a kerti törpét, mielőtt megruházom.
- Tempó, fogd vissza magad, ha nem akarod, hogy kivágjalak az ablakon! Biztos nagyon bírom a fejed, de nem emlékszem rád, tehát nem bánom meg, ha megverlek. Így is van kedved hepajkodni?
- Drága!
- A nevem Yuseong. Park Yuseong.
- Nem. A te neved Drága!
- Honnan jöttek ezek a nevek egyáltalán?
- A hetedik nyertes meccs után kaptuk őket. Én a gyorsaságomért, te pedig azért, mert nem tűnsz erősnek, ezért senki sem fogadott rád. Aztán mégis megverted az embereket, valaki azt mondta, drága játék vagy, és rád ragadt a Drága.
- Hmm. Tehát a hetedik meccs után.
- Igen. A te neved...
- Yuseong. Nem emlékszem a szökésem előtti életemre. Így az egyetlen nevem a találkozásunkig, Yuseong volt. Így vagyok bejegyezve is. Az én nevem Park Yuseong. De becenévként megmaradhat a Drága. Rendben?
- Rendben. Bocs, haver, féltékeny típus vagyok. - nyújtotta kezét Tempó Young felé.
- Nem gáz.
- Flower és Késes hol vannak?
- Elmentek. Azt üzenik, köszönnek mindent, de a saját útjukat kell járniuk.
- Értem. És te?
- Egy foderator sosem hagyja el a másik felét.
- Én úgy tűnik, megtettem.
- Az más. Te előre megmondtad, hogy visszajössz.
- Jó tudni.
- Hogy fogunk együtt maradni? Hol élsz?
- Hét sráccal.
- Akkor ott a helyem.
- A földön alszol.
- Nekem megfelel. De, Drága! Feküdj le! Nem tesz jót a sebeidnek, ha ülsz.
- Aish, de nem akarok feküdni! - kezdtem rinyálni. - Nem lehetne, hogy sétáljak?
- Nem. Pihenned kell.
- Tempó jól mondja. Tessék hanyatt vágni magad!
- Hagyjál már, Young! Nem akarom.
- Vigyázz, Törpe, büntit kapsz!
- Nem hatottál meg. - vágtam rá durcásan, de azért eldőltem.
- Na persze.... Figyu, Yuseong, nekem most el kell ugranom, hogy legyen néhány ruhád. Egy óra múlva itt vagyok, addig ne tűnj el, jó?
- Igyekezni fogok.
- Te meg hozz neki valami kaját, rendben? Tessék, ennek elégnek kell lennie, hogy mindketten jól lakjatok, gondolom te sem ettél eleget, mióta itt van. Út közben szólok a dokinak, hogy felkeltél.
- Ne, légyszi! Jobb szeretném, ha valamelyikőtök itt lenne, amíg vizsgál.... A hideg ráz a gondolattól is.
- Én itt vagyok.
- Tempó... nem ismerlek. Kérlek, próbáld elfogadni ezt! Újra ki kell ismernem téged, újra meg kell tanulnom bízni benned. Hálás vagyok, amiért megmentetted az életem, de.... nem ismerlek. - húztam a számat.
- Persze, néha elfelejtem, hogy te már Youseong vagy.
Szinte köpte a nevemet. Nem tudom, az zavart-e, hogy nem fogadta el az új énemet, vagy az, hogy próbált a közelembe férkőzni, de egyre jobban irritált a jelenléte. Legszívesebben elküldtem volna, de tartottam tőle, hogy megbántom.
- Rendben, akkor majd ha visszaértem. Sietek, jó?
- Jó.
Young gyengéd csókot nyomott homlokomra, aztán kezemre is, és elindult.
- Ez meg mi volt?
- Puszi.
- Nem így értettem, te is tudod.
- Mire fel vagy féltékeny?
- Lehet, hogy te nem éreztél irántam soha semmit, de attól még mellém vagy teremtve. Nem fogom hagyni, hogy ilyen kis gizda senkik puszilgassanak, hogy egyáltalán hozzád érjenek. Te az enyém vagy, ha tetszik, ha nem. Ha emlékszel erre, ha nem. És, az, hogy nem voltak érzelmek, nem jelenti azt, hogy nem történtek dolgok. - villantott gonosz vigyort.
- Fogd be a szád, és hozz nekem enni!
- Hahh, ez aztán lekezelés! Messzire mész.
- Nem érdekelsz. Ha nem tetszik, hogy ilyen vagyok, akár el is húzhatod a csíkot.
- Te is tudod, hogy nem megyek sehova. Foderator, emlékszel?
- Emlékszem. Csak nem értem, miért ragaszkodsz hozzám, ha egyszer én már nem érzem magam Foderatornak.
- Mert mindig, minden körülmények között veled kell lennem. Mindegy, hogy emlékszel-e rám, vagy épp utálsz. Mert olyan is volt már. Mégis mindig visszataláltál hozzám.
- Ezúttal nem hinném, hogy menni fog.
- De, menni fog, ha elég közel kerülök hozzád.
- Hozz kaját!
- Jól van, na!
Kiment a kórteremből, de azért közben magában szitkozódott. Betévedt egy nővérke, leszúrt, amiért nem szóltam, hogy ébren vagyok, és rám küldte a dokit.
- Doktor úr, kérem, nem várhatna még pár percet a vizsgálattal? Őszintén a frász kerülget tőle, jobban örülnék, ha itt lehetne az egyik családtagom közben. - kezdtem azonnal könyörögni, mikor belépett a pasi.
- Hölgyem, önnek komoly sérülései vannak, nem lehet csak úgy várni a vizsgálatokkal. Meg kell néznem, milyen állapotban vannak a varratok és a belső szervek. Mi történt magával?
- Pedig tényleg jobb lenne, ha itt lehetne valakim.
- Nem válaszolt a kérdésre.
- Verekedtem.
- Szeretne feljelentést tenni?
- Nem. Nem tudom az illető nevét, vagy bármi mást róla.
- Értem. De egész pontosan mi történt?
- Néhány vágás, néhány ütés, rúgás.
- Értem. Hogy érzi magát?
- Tökéletesen jól vagyok, semmim nem fáj.
- De hiszen tele van vágásokkal!
- Igen, tudom. De nem fáj. Kemény nő vagyok.
- Rendben. Akkor most engedje meg, hogy megvizsgáljam a varratok állapotát, kérem!
- Ahh, jó.... - húztam fel durrogva a felsőm. Letekerte rólam a fáslit, óvatosan leszedte mindenhonnan a gézlapokat, körbetörölte a sebeket, néhányat megnyomogatott kissé, hogy lássa, nem-e gyulladt. Közben elmagyarázta, mim sérült és hogyan, hogy nagyon oda kell figyelnem, mit eszek, és hogy ha lehet, néhány hétig ne akarjak mozogni.
- Legjobb lenne, ha itt maradna, míg be nem gyógyulnak teljesen a sebek.
- Az kizárt. Nekem a srácaimmal kell lennem. Na meg, amúgy sem bírnék itt nyugton maradni. Csak járkálnék fel-alá unalmamban.
- Akkor felügyeletet kell szerveznie maga mellé.
- Megleszek egyedül is. Majd bekészíttetem a szükséges dolgokat az ágyamhoz és tanulok az állampolgári vizsgámra.
- Ne erőltesse meg magát, muszáj mentálisan is kipihennie a történteket. Megértette?
- Igen, meg.
- Rendben. Akkor holnap haza mehet. Ma éjjel még bent tartom megfigyelésen, elvégre három napig kómás életjelei voltak. Egyébként, a barátja igencsak temperamentumos úr. Nem szeretne inkább mégis idebent maradni?
- Nem bántott, soha nem is tenné. Ő mentett meg. - közöltem hűvösen, az amúgy jóindulatú dokival. - De köszönöm az aggodalmát, Doktor úr!
- Ez természetes. Azonnal küldök valakit, hogy tegye rendbe a sebeit. Holnap reggel találkozunk. Viszont látásra!
- Viszont látásra!
- Mi is ez a hablaty nyelv? - lépett be Tempó, mikor a doki kiment.
- Koreai. Nem hablaty. Csak veszett nehéz.
- Még azt is megváltoztatták, hogy hogy beszélsz.
- Én akartam megtanulni. Most már közéjük tartozom, ebbe az országba. Ez így jó.
- Nem, ez így egyáltalán nem az. Nem olyan vagy, mint régen. Nem az vagy, mint régen, és ez nem tetszik.
- Végre rájöttél.
- Levest hoztam, azt mondták, jót tesz majd. Egyél!
- Köszönöm!
- Hmm.
Leült és bámulni kezdett, amivel erősen zavarba hozott.
- Mit nézel?
- Boldogabbnak tűnsz.
- Mert az vagyok. Tizenkét nagyra nőtt gyerekkel tengetem a napjaim, minden órában újat tanulok tőlük, öten a családom, a maradék pedig mintha óriási baráti társaságom lenne. Meg persze egy picit a családommá is váltak. Egyikőjüket minden este be kell takarnom. Imádom. Elfogadtak minden velem járó bajjal együtt, és tényleg igyekeznek mindent megtenni értem, ahogy én is értük.
- BÁRMIT megtennél értük?
- Igen.
- Ilyet még rólam sem mondtál, soha. Oda lehetsz a gizdákért.
- Igen. Ők jelentik az életemet. Szó szerint. Hónapokig voltam kómában. Az orvosok le akartak mondani rólam, de ők inkább bevállaltak egy rizikós egyezséget a főnökükkel, és hazavittek, mint hogy ne kapjak új esélyt. Csak nekik köszönhetem, hogy felébredtem. Ha nincs a BigBang, én sem lennék már. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy viselkedj kulturáltan velük!
- Megpróbálom. - bólintott komolyan.
- Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!
- Rendben. - emelte flegmán maga elé a kezét, aztán az ölébe ejtette.
'Laza... Én is így védtem magam a lelki megnyilvánulásoktól. Talán ennyire hasonlítunk? Miért érzem úgy, hogy most elfogta a helyzetet?'
Csendben ettünk, még csak nem is néztünk egymásra, míg meg nem érkezett Young.
Letette a ruháimat az ágy szélére, egy neszesszerrel együtt.
- Sampon, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, méregdrága sminkkészlet. El kell rejtenünk a sebeidet. A recepción mondták, hogy holnap hazamehetsz. Reggelre berendeltem a művészlelket. Majd ő kisminkel. Minél kevesebben tudnak a dologról....
- Annál jobb, tudom. Köszönöm!
- Tudod, hogy semmit sem kell megköszönnöd, Nyuszifül. Viszont mindenki nagyon megijedt, hogy elveszíthetünk. Ezért, tessék!
- Mi ez?
- Szerencsekarkötő, egy apró plusszal. Ha megint eltűnnél, ennek a segítségével megtalálhatunk majd, csak meg kell nyomnod ezt. - Mutatott az egyetlen kék színű kőre a láncon. - Megtennéd, hogy hordod?
- Rendben.
- Köszönöm, mindannyiunk nevében! - meghajolt, amit hasamra való tekintettel biccentéssel viszonoztam, aztán bal csuklómra kapcsolta a láncot. - Jól áll.
- De hogy működik?
- Ha megnyomod a követ, jelet bocsát majd ki, amit megtalálhatunk egy arra beállított GPS keresővel.
- Mhm. Elektronika.
- Igen, Manó. Így biztonságban tudhatunk.
- Rendben.
- Egyébként, egész jól bevált a parfümös-párnás megoldás. Mintha mellettem lettél volna éjszakánként és utazáskor. Imádtam érezni az illatod.
- Örülök neki. - mondtam az immáron üres műanyag tálat a szemetesbe repítve.
- Gyere ide, pici szerelmem! - tárta ki karját a zenész, hogy megölelhessen.
- Megverjelek?
- Úgyse bántanál!
- Tégy próbára! - lengettem meg öklöm, mire 1000 wattos mosolyt villantott.
- Tudom, hogy elolvadsz tőlem.
- De akkor is megverlek, ha hülyeségeket beszélsz.
- Te, a haverod elaludt.
- Tényleg? De aranyos! Betakarnád, kérlek? Engem ide láncol az elektronika. - mutattam a ruhám alól kilógó zsinórokra, csövekre.
Barátom nagyot sóhajtva felkapta az ágy végén pihenő összehajtogatott plédet és rádobta Tempóra.
- Young, kérlek! Sokat segített nekem.
- Nekem meg nagyon unszimpatikus. Irányítani akar téged. Nem tetszik. Nagyon nem. És el ne felejtsük, hogy vissza akar rángatni abba a világba azzal, hogy a múltat emlegeti. Tartok tőle, hogy bajba kever vagy árt neked.
- Young, nem lesz baj, ígérem. Csak engedd, hogy megbeszéljem vele, rendben? megígérte, hogy normálisan fog viselkedni. Ha meg mégsem, majd ellátom a baját. - vontam vállat.
- Rendben. Viszont van itt valami, ami nagyon fog téged nyugtalanítani.
- Ki vele!
- Miután eltűntél felreppent a hír, hogy biztosan együtt vagy valakivel a csapatból, azért kaptál gyűrűt, ami még nem is lett volna baj, csakhogy ott volt az a dolog, hogy téged és JaeBumot összehoztak pár nappal azelőtt. Szinte háború kezdődött a fanok közt, hogy kihez is tartozol. Aztán kiderült, hogy kórházban ápolnak, valaki kikotyogta, hogy tele vagy vágásokkal, és most mindenki JaeBumot támadja. Mert ugye ott volt a bokád ügye is. Szegény teljesen ki van borulva, egy lépést sem tud tenni az utcán, vádolják és rossz szemmel tekintenek rá mindenhol, hiába győzködte YG és JYP is az embereket, hogy ez nem így van. A főnökök nem tudják, mit csináljanak, mindenki találgat és szövöget. Nem tudják, mit tegyünk, már csak rád számíthatnak. Ezért interjút kell majd adnod, amiben elmondod, hogy nem bántott, nem jártok, még csak meg se forduljon ilyesmi senki fejében. Ezen kívül a vágási sérüléseid oka, hogy éjszaka sétálni mentél, és egy csapat férfi megtámadott. Meg akartak erőszakolni, de te nem hagytad magad, ezért megpróbáltak megölni.Nem láttad az arcukat, nem emlékszel, hol történt, mert elsétáltál a kórházig egy járókelő segítségével.
- Három. - javítottam ki, ujjaimmal is mutatva a számot.
- Három?
- Igen. Tempó, Flower és Késes.
- Ahh, oké. Akkor három. Nagyon stresszes dolog lesz, olyan kérdéseket is fel fognak tenni, amik kellemetlenül érintenek, zavarba hoznak. Ha szeretnéd, bárki örömmel elkísér és melletted marad végig.
- Szóval nekem kell mennem.
- Igen.
- Értem.
- Egy kávézóban lesz.
- Rendben. Azt szeretném, hogy JaeBum és te kísérjetek el, ha lehet.
- Rendben. - bólintott komoran. - Vigyázni fogunk rád, ígérem.
- Tudom, Szépfiú.
Összeborzoltam, mire halványan elmosolyodott.
- Mi a baj?
- Ha jobban figyeltünk volna, ha leellenőriztük volna jobban a Profot, most nem lennél itt. Akkor vidáman ünnepelhetnénk a sikered. Mert az hatalmas volt. A mi hibánk, hogy bántottak téged.
- Semmi baj. Tényleg. Ez előbb utóbb amúgy is megtörtént volna. Szándékomban állt elhozni onnan a társaimat.
- Te megzakkantál? - kiáltott fel, mire Tempó azonnal startpozícióba vágta magát.
- Nyugi, Tempó, nincs baj, csak meglepődött.
- Ja.... Jó, ok. - ült vissza, és már csukódott is a szemhéja.
- Ez meg mi volt?
- Reflex. Nálam is megvan. Ha BamBam hasra vágja magát a kanapéban éjszaka, vagy bárki nagyobb zajt csap a kelleténél, kapásból ugrok, ha aludtam. Ébren már csak ritkán jön elő, igyekszem visszafogni. - mosolyogtam együtt érzőn régi társamra. 'Vajon neki is olyan nyugtalanok az álmai, mint nekem voltak? Vagy már megszokta a kínzást és fájdalmat annyira, hogy ne szóljanak bele tudattalan állapotába?'
- Min gondolkodsz?
- Semmin. Csak élvezem a csendet, a nyugalmat. Bár azért közben kicsit nyugtalan is vagyok az interjú miatt.
- Nem lesz baj.
- Tudom. De mit mondjak, ha a szüleimről kérdeznek?
- Egy balesetben meghaltak két és fél éve. Nagyon hiányoznak neked és nem szeretsz beszélni róluk.
- Hmm. Oké. De nem lesz feltűnő hogy agyon vagyok sminkelve?
- Tekintve, hogy halálra akartak verni és késelni téged.... Nem.
- Akkor jó.
- Későre jár, dőlj el Baba, aludj egyet.
- Majd alszom később.
- De annyira fáradtnak tűnsz...
- Csak mert van egy kis lázam. Nem vészes, a szervezet így védekezik. Majd elmúlik. De még nem akarok elaludni, csak élvezni a békét.
- Jó, de legalább tedd le a fejed, nem kéne ülnöd.
- Eldőlsz velem?
- Igen.
Csendben feküdtünk egymással szemben. YoungBae arcomat simogatta, tekintetemet kereste, igyekezett elfojtani mosolyát.
- Itt alszol ma? - kérdeztem halkan.
- Ha szeretnéd, természetesen. Megvárom, míg elalszol és leköltözöm a fotelbe. Rendben?
- Rendben.
Ettől a pár szótól olyan nyugalom lepte el szívemet, amely csak JaeBum vagy JiYong karjai közt. Biztonságban éreztem magam az én oppam mellett. Lehunytam szememet, és mély álomba merültem. Nem álmodtam, csak sötétről és melegségről. 'Így jó....'