A történet kitaláció, a szereplők személyisége nem tükrözi a valóságot.

2015. január 24., szombat

24.Fejezet

Sötétedésig táncoltunk és szórakoztunk a próbateremben, mindkettőnk lejátszási listája kezdett kimerülni.
Mark felemelt, forgott velem, hagyta, hogy rá nehezedjek egy-egy akrobatikus elemnél. Próbáltunk valami újat kitalálni, egy koreográfiát a GOT7-nek, táncikáltunk Európai és Amerikai előadók zenéjére, de még tecktonikra is. Mikor már mindketten teljesen kimerültünk nevetve dőltünk el a hideg padlóra beszélgetni-szuszogni.
- Yuseong?
- Igen?
- Meddig kínzod Jacket?
- Még ma beszélek vele.
- Tuti?
- Nem kéne?
- De, de jó vége lesz annak?
- Nem tudom. Igyekszem nem kiakasztani.
- Srácok, kész vagytok? – lépett be egy izmos, szőke hajú, csinos arcú nő.
- Igen, asszonyom. – felelt azonnal ülő helyzetbe vágva magát Mark.
- Szupi! Figyeltelek titeket, ha megengeditek, hasznosítanám a látottakat.
- Persze, természetesen.
- Köszönöm szépen. További szép estét! – hajolt meg, majd kilépett.
- Koreográfus a cégnél. – világosított fel a rapper, mielőtt szólásra nyithattam volna számat.
- Nagyon csinos.
- Igen, az. Menjünk haza, rendben? Te beszélhetsz a hülyegyerekkel, én meg lezuhanyozhatok.
- Oké.
Az úton egy szót sem szólt, láthatóan nagyon foglalkoztatta valami. A dormban is, míg én átöltöztem ő ajtó másik oldalának dőlve várt, aztán cuccait összeszedve a fürdőbe indult. Furcsa volt, de nem tudtam, mit tehetnék, így nem piszkáltam, inkább Jackson szobája felé vettem az irányt és bekopogtam.
- Igen?
- Yuseong vagyok.
- Gyere csak.
Beléptem a szobába. Jack az ágyán ült és laptopját nyomkodta, hordozható nyomtatója pedig ontotta magából a képeket.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem.
- Semmit. Bam nincs itt.
- Tudom, a konyhában röhög JaeBumon.
- Akkor miért jöttél?
- Kettőt találhatsz.
- Hallgatlak.
- Próbálj jobban vigyázni az indulataidra. Ha nem én lettem volna ott, most valaki talán kórházban feküdne, mert túl erős volt a haragod.
- Vége a kiselőadásnak?
- Vége.
- Van még mondanivalód?
- Nincs.
- Akkor mehetsz is.
- Jackson!
- Nem, nem Jackson!!! – kelt ki magából. – Tudom, hogy hülyeség volt, tudom, hogy nagy szar lehetett volna belőle, nem ezt tanultam a szüleimtől, sosem voltam ilyen. Nem akartam, nem tudom, miért löktelek meg, utálom magam érte, felesleges papolni hozzá. Sajnálom, bocsánatot kértem, te meg olyan voltál, mint egy jégcsap. Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor eltűntél, mennyire égő volt elbőgni magam a többiek előtt? Kikészítesz, érted? KIKÉSZÍTESZ!
A végére már ordított. Köpni-nyelni nem tudtam, csak álltam az ajtóban és figyeltem, ahogy könnyes szemmel, fejét fogva próbál megnyugodni. ’Mi van veled, te nő? Nem zavar, ha megtámad valaki az utcán, de beijedsz egy kiborult embertől?’
Nagy levegőt vettem, mellé ültem és átkaroltam.
- Sosem vigasztaltam senkit, nem tudom, hogy kell. Csak azt mondhatom, hogy nincs baj.
- Hozzád bújhatok?
- Olyan aranyos, hogy tényleg minden alkalommal megkérdezed! – nevettem fel. – Persze!
Ölembe hajtotta fejét, mélyeket sóhajtott, miközben ő combomat simogatta, én pedig haját és hátát.
- Tudom, hogy haragszol rám.
- Nem haragszom. Csak téged féltelek. Önmagadtól, nagyrészt.
- Tényleg? Nem vagy dühös?
- Nem vagyok.
- Gyere, mutatok valamit!
Olyan hirtelen ugrott fel, hogy kis híján összefejeltünk, de azért megúsztuk a dolgot.
- Csukd be a szemed!
- Tényleg?
- Tényleg.
Szekrényéhez húzott és kivett mögüle valamit, majd mögém állt, hogy letakarja szemem.
- Még nincs kész, de szeretném megmutatni, mert te kritikus vagy, BamBam meg mindent imád.
- Rendben…
- Nyisd ki a szemed, és ha megszoktad a fényt, szólj.
Hangja izgatottságról árulkodott, amely rám is átragadt. Megfogtam kezét és elemeltem szememtől. Óriási tabló volt nekidöntve a szekrénynek, rajta kismilliónyi kép, különböző méretekben, többféle anyagra nyomtatva. Akadt polaroid, textilre nyomott, és fénypapíros, de még rajzolt is.
- Na?
- Elképesztő.
- Biztos?
- Tuti. Ez már így is tökéletes.
- Nem, még nem teljesen. De nemsokára.
- Hát ezért a képek…
- Igen. Kép lesz a képben. Már látni az alapjait. De a forma még nem jó.
- Milyen forma lesz?
- Az titok.
- Ne már!
- De. És most el is dugom. – öltött rám nyelvet.
- Miért rejtetted el?
- Az első debüt utáni évfordulóra lesz. Meglepetés a csapatnak.
- Kedves gesztus. – mosolyogtam.
- Köszönöm. Csukd be a szemed!  – mondta, majd elrakta művét és hozzám lépett. – Még ne nyisd ki! Akkor minden okés köztünk?
- Igen. Csak ne csinálj butaságokat.
- Hmm... – arca egészen közel került enyémhez, éreztem a hümmögés alatt kifújt levegőt arcomon. – Még ne nyisd ki! – súgta, miközben homlokát enyémhez érintette. – Nem akarlak megcsókolni.
- Akkor ne tedd.
- De meg akarom tenni.
- Ez így zagyvaság.
- Tudom. De így van.
- Tudom… A derekamon van a kezed.
- Tudom.
- Nem kéne.
- Tudom.
- Tudsz mást is mondani?
- Tudok. Megőrülök érted.
- Akkor inkább ne beszélj.
- Rendben. – lehelte.
Kinyitottam szemem, hogy láthassam arcát. Sütött róla a fájdalom, a vívódás. El akartam lépni tőle, hogy könnyítsek döntésén, de megragadta csípőmet és magához szorított.
- Ne menj el, kérlek!
- Muszáj.
- Nem, most nem.
- De, különben butaságot csinálsz.
- Ez most nem az. Ha nem csókolhatlak meg, ha nem foghatom a kezed az utcán sétálva, legalább akkor hadd érezzem úgy, hogy a tiéd vagyok, amikor hozzád bújok. Ne vedd ezt el tőlem, kérlek!
- Nem veszem el, ide bújhatsz. Csak ne így. Tedd a fejed az ölembe, karolj át, vagy húzz magadhoz, mikor leülünk. Ez több, mint bújás. Kínzod magad és engem is.
- Téged? Hogy kínozhatnálak ezzel téged? Rosszul esik? – pattant fel a szeme.
- Nem. Nagyon jól esik. Pont ezért olyan rossz.
- Mark?
- Igen.
- Szereted?
- Mint téged.
- Engem szeretsz?
- Mint Markot.
- Paradoxon.
- Tudom. De csak így tudom mondani.
- Tudom.
- Mindkettőtöket másképp szeretlek, mégis ugyanúgy vonzotok.
- Csak egy pillanatra kellene, hogy jobban vonzalak. Csak egy pillanatra. Csak egy csókra…
- Jackson, nem! Nem lehet. Kérlek, ne!
- Yuseong…
- Tényleg megint össze akarsz velem veszni? Vagy Markkal?
- Nem. Egyetlen percre magaménak tudni. – Hangja határozott volt, testbeszéde világosan érthető. Keze derekamra és tarkómra siklott, tekintetét enyémbe fúrta, miközben magához húzott és ott tartott. Ajka ajkamhoz ért, szeme becsukódott. Finoman csókolt, reakciómra várva. Gyomrom összerándult s mintha lepkék tömkelege próbált volna teret nyerni magának. Szívverésem felgyorsult, lélegzetem elállt, szédülni kezdtem. Nem akartam átengedni magam az érzésnek, nem szabadott, hatalmas kalamajka volt kilátásban, mégis… Szemem lecsukódott, addig mellkasán nyugtatott kezeim egyike tarkójára tévedt, amitől felbátorodott. Még szorosabban vont magához, mindkét kezét végigvezette fenekemen, combom felső részénél erősen tartva felemelt, míg én vállán tartottam meg magam alkarommal, lábamat pedig keresztbe fontam derekánál. Nyelvét végighúzta ajkamon, hogy utat kérjen majd finoman beszívta alsó ajkam. Nyelve táncot lejtett az enyémmel, keze egyre szorosabban fogta combom. Kapkodtuk a levegőt, közelségünk nem bizonyult elégnek. Életemben először kívántam ezt. Nem csak az ölelést.

A csókot, az érzelmek vadságát is.

23.Fejezet

Végre nyugodtan teltek a napok. Bár hiányoztak a fiúk, az én kis öregjeim, mégis jól éreztem magam. Nem voltak drámák, nem kellett másnak tűnnöm, mint amilyen voltam. Rendszeren edzeni jártam, egyik héten Jacksonnal bokszolni és tornázni, a következőn Markkal harcművészetre és úszni. Imádtam, hogy nem zavarta őket a gyorsaságom és az erőm, rajongtam a gondolatért is, hogy csak vigyorogtak, ha valamit eltörtem vagy (esetenként) akkorát vertem a zsákba, hogy a túloldalon álló elesett. Senki sem akart megváltoztatni, magamat hajtottam, én akartam egyre jobb lenni, a fiúk pedig támogattak ebben. Beköszöntött az ősz, színpompássá váltak a parkok, viszont egyre nedvesebbé az időjárás. Minden este beszéltem a BigBangesekkel, lassan, de biztosan megbeszéltünk mindent a hamarosan bekövetkező JYP-YG tárgyalásról, arról, hogyan maradjunk kapcsolatban, ha a Got7-el fogok lakni, vagy ha saját lakásban. Átgondoltuk a stratégiát, amivel bejuttathatnának a rajongók szívébe, hogy ne legyenek mérgesek rám, ha esetleg kiderülne az igazság, vagy mégis hozzámennék valamelyikükhöz. Néztem minden fellépésüket, tanultam a nyelvet, próbáltam megérteni a dalszövegeket. Emellett a főzőtanfolyamra is mindig elmentem, majd' minden alkalommal másik sráccal. Szerencsére senki sem akadt fenn ezen, mivel előre értesítették a tanárt, így ő is megkérhette a többi tanulót, hogy ne kezdjenek fangörcsölni. Időközben felkerültek a fagyizós képek és felvételek a netre, rengetegen kommenteltek pozitívan, de persze akadtak rosszindulatú emberek is. A médiában is gyakran jelentek meg rólam cikkek, hol humorosak, bíztatóak, hol negatívan véleményezők. Megkaptam a pletykabecenevem is. Én voltam "Mindenki Babája", amiről képtelen voltam eldönteni, jó-e vagy sem.
A próbákat is nagyon élveztem, szerencsére elég hamar megtanultam minden koreográfiát, amire szükségem lehetett a jövőben, a lányok is nagyon kedvesek voltak, aki csak tudott, angolul beszélt a jelenlétemben, ha valakinek nem ment, akkor pedig a fülembe súgták a fordítás. Ezért igazán hálás voltam, jól esett, hogy idegen létemre nem próbáltak kiközösíteni vagy a munkámat nehezíteni.
- Yuseong! Park Yuseong! Itt van? - lépett be egy nő a fiúknál töltött harmadik hetem péntekjén a délutáni próbára.
- Igen, jelen.
- Kérlek, fáradj velem! Hozd a cuccod is, ma már nem jössz vissza! De nem kell megijedni, csak nem lesz időd.
- Értettem.
Összeszedtem a cuccom, lepacsiztam a lányok egy részével, a többieknek színpadiasan puszit dobtam az ajtóból, amin mindenki felnevetett.
- Ön igencsak laza kisasszony. Félre ne értsen, ez nem hátrány, véleményem szerint pozitív tényező, hogy ilyen üdén és lelkesen áll a világhoz. Kicsit talán szertelenül is. Magam is mindig szerettem volna olyan lenni, mint ön, de nem volt rá lehetőségem. Remélem, ön ilyen marad.
- Köszönöm szépen, jól esik, hogy így vélekedik rólam. - hajtottam fejet mellette sétálva. Egy ajtóhoz vitt, sok sikert kívánt, majd elsietett. Bekopogtam, majd az invitálásra beléptem. Örömömben madarat lehetett volna fogatni velem, mikor megláttam az öt fiút, akik nélkül nem értem volna meg az ébredésem. Észrevettem a Got7-t is egy idegennel az oldalukon, meg persze a főnököt. Meghajoltam.
- Jó napot főnök úr!
- Szervusz Yusueong, szervusz! Gyere csak angyalom, ülj le ide. - paskolgatta meg az egyetlen üres széket, mire meghajoltam és helyet foglaltam. - Nos, hogy telik az idő a dormban?
- Nagyon jól, köszönöm szépen.
- Ezt jó hallani. - bólintott. - Azt hiszem, tudod, miért van most itt mindenki. Hadd mutassam be az urat, ő Park Jin-Young, a JYP Entertainment igazgatója.
A férfi kezet fogott velem, majd beszélni kezdett.
- Üdvözlöm, Yuseong! Hadd mondjam el, csodát művel a fiaimmal. Olyan kiegyensúlyozottak és vidámak mostanában. Ön nagyon ért a férfiakhoz, azt hiszem.
- Köszönöm.
- Akkor, azt hiszem, áttérhetnénk a komolyabb témákra. - vette vissza a szót YG. - Mint tudod, szeretnénk, ha mindkét céget képviselnéd. Tény, hogy ez hatalmas felelősséggel jár és nem könnyű feladat, de régóta szeretnénk közös projektet indítani, csak a lehetőségre vártunk, ami a te csodás kis pofidat viselve meg is jelent. Ha jól tudom, nemrég hozzájutottál néhány szerződési papírhoz.
- Így van.
- Ebből azt hiszem könnyen rájöhettél, hogy előkészítettünk mindent és már csak a te válaszodra várunk.
- Hogy őszinte legyek, én erről már sokat beszéltem a fiúkkal. Csak velük dolgoznék?
- Igen, csak a BigBanggel és a Got7-el.
- Ez esetben, állok elébe.
- Jól átgondoltad? Tisztában vagy vele, hogy ez egy óriási feladat?
- Igen, uram.
- Fiúk, ti mit gondoltok?
- Jól átrágtuk a dolgot, minden szemszögből. Mind úgy véljük, összehozható. - válaszolt a két banda helyett JiYong.
- Kitűnő. Akkor mindenkit arra kérnék, írja alá ezt a tizenöt példányos szerződést. Tudom, rengeteg, de hát mindenkinek eredeti példány kell. - mosolygott a főnök.
JiYong átolvasta, hogy ellenőrizze minden rendben van-e, majd aláírta, ahogy őt követően mindenki más is.
- Ezzel meg is volnánk, gratulálok Yuseong. - nyújtott kezet YG, közvetlenül utána pedig JYP.
Meghajoltunk és a tizenhárom sráccal együtt elhagytam az irodát. Amint bezárult mögöttünk az ajtó YoungBae, JiYong, T.O.P, DaeSung és SeungHyun csoportölelésben részesített, megpuszilgatott, felemelt, és minden lehetséges módon kifejezte örömét. Ez után a hét másik fiú is megölelt és megköszönték, hogy vállalom ezt a nehéz feladatot, mire elnevettem magam.
- Volt már ennél nehezebb dolgom is, azt hiszem.
- Mehetünk ünnepelni? Rákérdeztem, szabad. - kacsintott rám T.O.P.
- Még szép!
- Akkor gyertek!
Összesen öt autóval indultunk neki a városnak. Természetesen visszafoglaltam a helyem Seung autójának anyósülésén, mire T.O.P morcos fejjel vágódott be a hátra.
- Elloptad a helyem te gonosz kis törpe.
- Ugyaaan, ne haragudj rám! Mindig itt ülök.
- Jó, de ha te nem vagy a kocsiban, nem tartom tiszteletben és oda ülök. Jó?
- Tökéletes alku, te morcos óriás. - vigyorogtam, mire nevetni kezdett. - Egyébként, hova megyünk?
- Az titok. Ji csak azt mondta, kövessem.
- Cuki.
- Idegesítő. - morgott az orra alatt Seung.
- Nagyon hiányoztatok ám!
- Te is nekünk, Manó! Olyan feszült mindenki, ha nem tudjuk, mi van veled...
- Ezt hogy érted? Megfigyeltettek a kölykökkel?
- Nem, vagyis nem nagyon. Cirka másfél óránként küld valaki egy képet vagy sms-t arról, hogy mit csinálsz épp. Így mindig tudhatjuk, hogy rendben vagy. Mert amúgy nem mondanád el, ha baj lenne.
- Hmm. Igaz. Ugyanakkor, azért tudhattam volna a dologról.
- Tartottunk tőle, hogy bedurcázol.
- Végül is... Jogos. Na mindegy.
- Hogy megy a nyelv? - érdeklődött T.O.P.
- Egész jól haladok, igazából a srácokkal jobban is, mint a proffal, úgyhogy vele csak ellenőrzési céllal találkozunk hetente kétszer. Már egész értelmesen kezdek beszélni. Na, persze nem mindenről, de egy bevásárlás, egy bemutatkozás vagy orvos látogatás már megy angol nélkül is. Mark szinte csak koreaiul beszél hozzám, hogy alkalmazni tudjam, sőt, a többiek is kezdenek rászokni. Bár sok dolgot kell többször elmondaniuk, megmutatniuk, szerencsére mind türelmesek velem. Jackson amúgy franciául is beszél hozzám, szinten tartom az eddig beszélt nyelveket is, úgyhogy tényleg sok nyelven fogok beszélni a végén.
- Ezt jó hallani. Azért ma maradjunk az angolnál?
- Ha lehet. Még messze nem vagyok tökéletes, gyakorolnom kell pár hónapot, hogy problémamentesen megértsem a koreait.
- Jól van. - mosolygott a mély hangú énekes.
- Azt hiszem, megérkeztünk. - parkolt le Seung Ji autója mögött.
Kiszálltunk, megvártuk a többieket, majd beléptünk egy épületbe. A méretes csarnok tele volt felfújható és műanyag mászókákkal, csúszdákkal, labdával tömött medencékkel, az épület sarkaiban puha anyaggal fedték a falakat és a padlót, szivacsok, ugratók, bordásfalak, gerendák, freerunner pályáknak berendezett külön körbekerített részek, de még óriástrambulinok is akadtak.
- Mi ez a hely? - ámuldozott BamBam.
- Üdv a felnőttek dühöngőjében! Egész délután a miénk, úgyhogy nyugodtan szórakozhatunk, elengedhetjük magunkat. Váltócipőt ugye hoztatok, ahogy kértem?
- Aha.
- Akkor go átvedleni, aztán jó szórakozást! - tárta szét karját JiYong.
Mikor mindenki kész volt YoungBae lépett mellém.
- Te is nyugodtan szabadon eresztheted a lendületed, Picúr, senkit sem fog meglepni most az energiád, mivel csak mi vagyunk itt. Jó ötlet?
- Igen, nagyon. Köszönöm. - mosolyogtam.
- Gyere, ölelj meg! - húzott magához.
Jól esett hozzá bújni, érezni finom illatát, tapintani pólója alatt rejlő hátizmait, hallani mindig szapora szívverését.
- Aish, ez a finom illat... Úgy hiányzott már, mint másnak a friss levegő. Jó látni, Törpi!
- Téged is jó látni, rettentően hiányoztál.
- Megnézted már a DVD-t amúgy?
- Még nem. De meg fogom, ígérem.
- Megnézzük ma este együtt?
- Megnézhetjük. - bólintottam még mindig mellkasán nyugtatva fejem.
- Gyere, tomboljunk! - kapta el kezemet DaeSung vigyorogva és már húzott is maga után.
Nagyon jól szórakoztunk. Versenyeket rendeztünk, csapatépítő és bizalmi játékokat játszottunk, ugráltunk, szaltóztunk, akrobatikáztunk, kergetőztünk és rengeteget nevettünk. A nap végére a legtöbben már a halálukon voltak a fáradtságtól, így az éber srácok felosztották egymás közt a kocsikat, nagy nehezen betuszkolták pudingként folyó társaikat, majd elmentünk a dormba.
Mindenkit elhelyeztünk, hálózsákokat is vettünk elő. Így aludt egy ágyban JB és Jr., BamBam és YoungJae, YungYeom és DaeSung, míg T.O.P Bam ágyában, SeungHyun Jr. ágyában, Ji és Young pedig a kanapén és a nappali puha, vastag szőnyegén kapott helyet. A haldoklókat, tehát Juniort, JB-t, a kis BamBamet, DaeSungot és YungYeomot ágyba dugtuk, de eldőlt pihenni T.O.P és YoungJae is. Némi beszélgetés és az én nagyon alapos megölelgetésem után JiYong is álomra hajtotta fejét, nem sokkal utána Jackson is szobájába vonult, miután jól megpuszilgatott Mark is eldőlt. Kihoztam a laptopot és a DVD -t a szobából, elfészkeltem magam Young ölében, aki egy fülhallgatót dugott a gépbe, majd elindította a felvételt.
Meghallottam imádott hangját. Angolul beszélt a kórházi időszakról, a cuki ápolónőről, akinek nem volt alkalmam megköszönni munkáját, arról, hogy mennyi mindenről maradtam le, míg pihentem és milyen komoly hatással voltam rájuk már ébredésem előtt is, miközben fotókat diavetített az éppen szóban forgó szakaszról. Rengeteg képen ült mellettem minimum egy srác, de akadt egy, amit lesből készített valaki. Mind az öt fiú mellettem volt. JiYong a falnak támaszkodva leste durcásan arcomat, míg a többiek őt méregették aggódó tekintettel.
- Igaz, JiYong nem állt túl pozitívan az ötlethez, hogy velünk légy, akár hiszed, akár nem, esténként belopózott hozzád és mesélt neked. Önmagáról, a csapatról, az élet nagy dolgairól, arról, hogy miért nem bízott benned, hogy miért féltett bennünket tőled. De ezt el ne mondd neki, megfolyt, ha megtudja. Tudod, megihlettél, sok dalt írtam melletted ülve. Szeretném, ha egyet meghallgatnál.
Young jelent meg, zongoránál ülve. Régebbi felvétel volt, máshogy viselte akkor még a haját.
- Szia, Idegen! Valószínűleg nem tudod, ki vagyok, de nem is kell, ne ijedj meg! Remélem, legalább angolul beszélsz egy picit. Ami azt illeti, ezt a számot a nagyvilágnak írtam, rólad. Ha jóváhagyod, majd eljátszom az esküvődön. Remélem, lesz és velünk maradsz örökre. Jó hatással vagy ránk. Szóval, akkor kezdem is.
Felcsendült a hangszer, az angol nyelvű dalszöveg gyönyörű volt. Kétségekről, félelemről, elfogadásról és a jövőről szólt, amikor majd nagy család lehetünk. Elakadt a lélegzetem is.
- Hát, ennyi lenne, remélem, tetszett. De azt is megértem, ha nem, és ha szeretnéd, el is temetem. Köszönöm mindannyiunk nevében, hogy megjelentél az életünkben.
Ezzel véget ért a videó. Könnyes szemmel fordultam Young felé, aki lélegzetét visszatartva várta reakciómat.
- Ez... Ez nagyon szép volt. Köszönöm szépen! - öleltem át nyakát, mire ő is megölelt.
- Biztos tetszett?
- A legszebb dal, amit valaha hallottam.
- Akkor megnyugodtam. Csodás nő vagy, Yuseong.
Enyhén elhúzódott, hogy homlokát homlokomnak érinthesse, majd nagyot szusszantott.
- Örülnék, ha hozzám jönnél. Szeretlek, mindig szeretni foglak, ebben biztos vagyok. De tudom, túl nagy a különbség, az emberek errefelé nagyon rossz néven veszik, ha egy ara túl fiatal a vőlegényhez képest. JiYong is ettől szenved. Talán kicsit kevésbé fájna, ha járni kezdenél az egyik kölyökkel, hiszen ők nagyjából egykorúak veled. Akkor kénytelenek lennénk kevésbé, vagyis, máshogy szeretni téged.
- Egyetértek. - szólalt meg JiYong. - Fájni fog, de muszáj. Örökké haragudnának ránk az emberek. Mindenki, aki megtudja a korkülönbséget. Úgyhogy, pasizz be, Kisanyám, hogy kiszerethessek belőled. Jó?
- Muszáj? - kérdeztem nyavalygósan, de vigyorogva.
- Az, életem. Az. - vágott hozzám egy párnát mosolyogva Ji, mire Young engem védve belefejelt. Nyomtam egy csókot mindkettejük homlokára, majd én is aludni tértem, immáron Jackson és Mark körül kavargó gondolataimmal.
Különleges szombati nap volt, a Got7 tagjainak is be kellett mennie a céghez, igaz csak két órára, de azt fél héttől. Mikor kinyitottam a szemem azt hittem már senkit sem találok a lakásban, de tévedtem. Mark csendesen szuszogva tűnt el takarója alatt, YoungBae és JiYong a nappaliban húzta a lóbőrt, olyan mélyen, hogy bombát is robbanthattam volna mellettük. Ránéztem az órára és konstatáltam, hat óra van, ha nem indulnak el negyed órán belül, elkésnek. Magához térítettem Markot, közöltem vele mennyi az idő, mire sprintben kezdte kelteni először a könnyen ébredőket, majd az ő segítségükkel a többieket. Amíg ébresztőt és mérgezett egeret játszottak mindenkinek készítettem két-két szendvicset, elcsomagoltam és felcímkéztem a reggelit, majd indulásnál a kezükbe nyomtam, mert meg kell hagyni, volt már, hogy az a bizonyos két óra négy lett, a BigBangeseknek pedig garantált volt a hosszú nap, nem maradhattak normális tápértékű kaja nélkül.
Amíg egyedül voltam gyorsan eltüntettem a kupit, ami hátra maradt, tanultam egy kicsit, aztán edzeni indultam, hogy tiszta fejjel gondolhassam át a tegnap esti beszélgetést, de sajnos tele volt a tetőtéri edzőterem, így más módot kellett találnom. Úgy döntöttem, visszamegyek a lakásba és Markkal közös, meglepően tágas szobánkban kezdek talaj- tornázni és nyújtani, addig pedig eldöntöm futni menjek-e vagy nekiálljak főzni valamit, hátha hazaérnek a srácok ebédre. Mivel még legalább egy órát egyedül voltam, a sportmelltartó mellett tettem le voksom, elvégre kényelmesebb viselet, mint a pólók. Először alaposan kinyújtóztattam minden tagomat, és hozzáláttam a talajgyakorlatoknak. Tigrisbukfenceztem, kézen álltam, a helyet maximálisan kihasználva nekifutásból szaltóztam, a falról löktem hátra magam, hogy aztán hátrafelé cigánykerekezve a szoba másik faláig jussak. Épp ágyam széléről lendültem előre, hogy hátravetve lendületem az ágy tövében érjek földet egy nyújtott lábas szaltó után, amikor Mark nyitott be.
- Jesszus, te mit csinálsz? - nézett rám kikerekedett szemmel, mikor földet értem. A biztonság esetére inkább nem egyenesedtem fel, hátha nem téved tekintete felsőtestem pillanatnyilag fedetlen részére.
- Edzem. A fenti kondi dugig volt. Nem szeretem, ha bámulnak edzés közben.
- Hát, ha így mozogsz, hozzá kell szoknod.
- Nem tudom, jó-e ez, vagy sem. Na, mindegy. Hogyhogy ilyen hamar hazaértetek? - vigyorogtam.
- Csak a napirendedet állítottuk össze. Nem lesz túl szoros, hogy kellő időd legyen kipihenni az egyik bandát a másik előtt. És persze nem felejtettük el a táncot és az edzéseinket sem, meg a tanfolyamot és a nyelvtanulásra szánt időt. Mindenre lesz lehetőséged, bőven.
- Szuper, köszi. - mosolyogtam boldogan.
- Máskor rég a nyakamba ugrottál volna. Baj van?
- Melltartóban vagyok, édesem. Azt hiszem, egyikünknek sem kedvezne egy kínos pillanat.
- Igaz. Bár engem nem zavarna, h melltartóban dobnád magad a nyakamba.
- Ezt valahogy sejtettem.
Jackson rontott be, szemei szikrákat szórtak, ahogy felém trappolt.
- Hol van? Hova tetted?
- Mit?
- Ne szórakozz velem, te liba, mondd meg, hol van! - kezdett ordítani.
- Ha tudnám, miről beszélsz, talán válaszolhatnék is.
- A láncom. Hol a láncom?
- Nem tudom, nem nyúltam a láncaidhoz. Összvissz a szennyesed hoztam ki.
- Hazudsz! - ordította arcomba. Ellökött magától én pedig az ágy sarkába vertem fejem és éreztem, hogy nincs sok hátra, míg eszméletemet vesztem, gyorsan kell eltűnnöm, ha nem akarom, hogy háború törjön ki a két srác közt, ezért a fürdőszoba irányába futottam, de zárva találtam. Nem volt más választásom, az erkélyre léptem, körbenéztem, van-e fotós a közelben s miután tisztának találtam a terepet, átugrottam a korláton és futásnak eredtem az utcán, hogy egy, a lakástól alig kétpercnyi sétára lévő, eldugott kis parkban töltsem ájultságom idejét. Ennek ellenére, az ágyamban ébredtem, betakarva, kötéssel a fejemen. Felültem, körbe néztem, próbáltam felidézni, hogy kerültem vissza, de nem ment. Éreztem, hogy lüktet a seb, hogy a vér melegíti a fejbőröm, de nem fájt. Szédelegtem, de kisétáltam a szobából, hogy kérdőre vonhassam valamelyik srácot. Menedzserükkel ültek a nappaliban, egy orvos beszámolóját hallgatták éppen. Jöttömre Mark azonnal felpattant, derekamat fogva segített a kanapéig araszolni, majd mögém sétált rátámaszkodott. Én is figyeltem a dokit, aki furcsálló tekintettel méregetett beszéd közben. Megköszöntük a segítségét, a menedzser kikísérte és becsukta maga után az ajtót.
- Miért futottál el?
- Inkább legyetek rám mérgesek, mint egymásra. Tudtam, hogy el fogok ájulni. Nem akartam a szemed láttára beadni a kulcsot.
- Butaság volt. - csóválta fejét. - Mikor megláttam a vért az ágy szélén így is megagyaltam azt a szerencsétlen idiótát.
- Butaság volt. Kemény csaj vagyok, nem kell félteni.
- De féltelek. És ha valaki bánt egy nőt, még ha az kőkemény is, annak kijárna egy alapos verés. De nem kapott túl nagyot, ne sajnáld!
- Nem érdekel, mekkorát kapott, akkor sem kellett volna.
- Te most tényleg véded?
- Eszemben sincs. Csak nem szeretném, hogy verekedjetek.
- Jó. Hogy vagy?
- Egész jól. Már nem szédülök. Hol van Jackson?
- Nem tudom. Utánad mentünk, mikor rájöttünk, hogy leugrottál. Én találtalak meg, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy felhívjam, hogy megvagy.
- Akkor most hívd fel! Légyszi!
- Nem.
- Akkor add ide a telefonod!
- Nem. Hadd szenvedjen! Hadd gyötörje a bűntudat!
- Mark Yi En Tuan! Megverlek! - ráztam vigyorogva öklömet, mire lemondó sóhajjal átnyújtotta mobilját. - Egyébként, mit mondott a doki, míg bent voltam? Mert, a többit nagyrészt értettem, de azért nem lenne rossz tudni, hogy jól értettem-e.
- Pihenned kell. Sokat. Könnyen megeshet, hogy agyrázkódásod van, ezért tilos felizgatnod magad. Nagyjából ez az egész lényege.
- Értem. Gondolom azt mondtad, hogy elestem.
- Igen, hogy megbotlottál.
- Király.
Betárcsáztam Jackson számát, hallottam, hogy kicsöng, majd meghallottam az lakás ajtajának másik oldaláról a fiú csengőhangját. Kinyomtam és vártam, hogy a rapper belépjen. Csapzott volt, fáradt, ideges, tekintete elveszett a semmiben. Önmagán kívül volt. Mikor meglátott hozzám rohant és elém rogyva ölelte át derekamat.
- Ne haragudj, kérlek, ne haragudj rám! Könyörgöm, bocsáss meg! - sírt hasamba fúrva arcát.
- Nem haragszom, Jackson. Fejezd ezt be! - toltam el magamtól, nem túl gyengéden. - Túléltem, tehát nincs baj. Nem nyúltam a láncodhoz, ötletem sincs, miről beszéltél. Ezentúl nem érek semmidhez, nem kell aggódnod. Mark, kérlek, segíts bemenni!
Említett azonnal segített felállni, szobánkba támogatott, ágyamra ültetett, aggodalmas tekintettel betakart.
- A doki furcsállta a sebeid. - jegyezte meg.
- Azt sejtettem.
- Emiatt vannak rémálmaid?
- Részben. De régi sztorik, már nem számítanak.
- Én ebben nem vagyok biztos.
- Nem szabhatom meg, mit gondolj róluk.
- Hogy kerültek oda?
- Kések. Nem kellemes. De már csak hegek. Nem kell velük foglalkozni.
- Rendben. Kérsz valami?
- Egy pohár víz jól esne.
- Azonnal itt vagyok, addig ne mozdulj, rendben?
- Rendben.
Kiment, én pedig előhalásztam egy kézitükröt, hogy megnézhessem a sebet. Levettem a kötést, arrébb kotortam a hajam és nyugtáztam, hogy nem nagy seb, már gyógyul is. Gyorsan rásodortam a hajam, hogy Marknak ne támadjon hányingere a vértől.
- Nem kéne piszkálnod, nem fog meggyógyulni.
- Meg fog. Már most gyógyul. Nem vagyok gyerek, hogy bevegyem. - mondtam szelíden. - Ha nem gond, elmennék zuhanyozni. Ki kéne mosnom ezt a trutyit a hajamból. mielőtt búcsút inthetek a frizurámnak.
- Jó ötlet ez?
- Nem lesz gond, ígérem.
- Rendben. Segítsek oda jutni?
- Nem, köszönöm, menni fog.
Felkeltem és, bár kicsit imbolyogva, de sikeresen a fürdőbe sétáltam Mark tekintetétől kísérve. Igyekeztem nem túl gyorsan mozogni, de azért pattogósan tenni a dolgom, mert a meleg víz sem a legjobb egy épp csak begyógyult sebnek. Alig öt perc alatt el is készültem, felvettem ruháimat és hideg levegővel átszárogattam hajamat, majd kiléptem a nappaliba immár frissen, tisztán, jobb kedvűen.
BamBam termett mellettem, segítségét ajánlva, de boldogultam nélküle is, így köszönettel visszautasítottam. Leültünk a kanapéra és tévézni, beszélgetni kezdtünk. Ez volt az első alkalom, hogy Bammel értelmesen tudtam beszélgetni, rohangálás, és zavar nélkül. Rájöttem, sokszor gyerekes ugyan, de tudja, mit akar az élettől, már ilyen fiatalon, ami becsülendő dolog. Szép lassan, Jacksont kivéve mindenki mellénk telepedett és beszállt a beszélgetésbe, így elég sok dolgot megtudtam a srácokról. Kinek mik a tervei, mikor szeretne családot és milyen típusú nőtől, hogy áll a szüleivel, testvéreivel, rokonságával, miért épp az éneklést és a táncot választotta. Büszke voltam, hogy olyan érett gondolkodású emberekkel vagyok körülvéve, mint ők. Nyugodtan telt a délelőtt további része, az ebéd, a jóllakottságtól fáradt óvodások fektetése. BamBam édes könyörgésének nem tudtam ellenállni, szobájába kísérem, hogy betakargassam, annak ellenére is, hogy tudtam, a másik ágy Jacksoné. Puszit nyomtam homlokára, szép álmokat kívántam, majd ügyet sem vetve a rapperre kisétáltam. Feszült voltam, szerettem volna elmondani neki, hogy a viselkedése gyerekes és ostoba volt, hogy ezt a hibát nem fogom könnyen elfelejteni, de nem tehettem. Nem az a fajta lány voltam, aki nekiáll hisztizni egy seb miatt, vagy mert kiabáltak vele. Azt majd produkálja valaki más.
Yumi sms-ezett, hogy délután benéz, én pedig gondosan a lelkére kötöttem mindenkinek, hogy nem akarok jelenetet, ezért ne mondják el a heves lelkű lánynak a történteket. Ennek köszönhetően viszonylag problémamentesen telt a szokás szerint alig fél órás látogatás. Bár, a végén azért félrehúzott egy percre.
- Mi van közted meg Jackson közt?
- Ezt hogy érted?
- Jaj, ne már! Látom, hogy valami nincs rendben.
- Csak összezörrentünk kicsit. Nem vészes.
- Tuti? Nagyon furán néz rád.
- Tuti. - bólintottam mosolyogva. Szerencsére könnyen vette a lapot és nem feszegette tovább a témát. Gyorsan elköszönt mindenkitől, alaposan összerúzsozta BamBam arcát, jutott egy méretes puszi nekem is, és már ott sem volt.
- Mitől ilyen gyors ez a csaj?
- Szerintem kávéfüggő. - jegyezte meg JB, mire Bam akkora taslival jutalmazta, hogy a szomszéd is hallhatta a csattanást. Nevetve ültem a verekedni készülő kölykök közé, hogy megelőzzem őket rumli készítési akciójukban.
- Nem csinálunk valami murisat?
- Xbox?
- Azt se tudja, mi az, te majom. - rázta fejét Bam.
- Csak taníts meg használni!
- Két perc az egész.
Egy-két órára lefoglalt bennünket a játék és a folyamatos kiabálás, ujjongás, de hamar ráuntak a fiúk. Hiába, mindketten erősen túlmozgásosak voltak, ahogy a többi srác is. 'Még jó, hogy nem csak én vagyok ilyen. Meg is őrülnék, ha folyton nyugodt emberek közt kellene élnem.'
- Yuseong, beszélgethetünk kicsit? - jött a kérdés hátam mögül, Jackson hangján.
- Aha. Mindjárt.
- A teraszon leszek.
- Oké.
Megvártam míg JB újra megveri az egyre jobban duzzogó kiskölyköt, aztán a rapper után indultam. Leültem vele szemben, a kinti asztal másik oldalára. Vártam, hogy megszólaljon, de ő csak nézett engem, az asztalt, a cipőjét, az utcát.
- Meg is szólalsz?
- Mit tegyek, hogy megbocsáss?
- Semmit. Nem haragszom rád. Valami számodra fontos dolgot nem találtál. Persze, hogy azon kerested először, aki utoljára a cuccodhoz nyúlt.
- Tudod, hogy nem erre céloztam.
- Semmi más nem történt. - mondtam hidegen.
- Yuseong, belehalok a bűntudatba.
- Majd elmegyek a temetésedre.
- Yuseong! - szólt rám emelt hangon.
- Igen?
- Ebbe bele fogok őrülni.
- Majd hívok dokit.
- Ne csináld ezt velem! Kiabálj, üss meg, lökj le innen, mindegy, csak ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna!
- Nem az a típus vagyok.
- Tudom.
- És utálod.
- Szívből.
- Helyes.
- Kínzol. Ugye tudod?
- Tudom.
- És élvezed.
- Nem. De megérdemled. Még valami?
- Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom.
- Egyéb?
- Nincs.
- Akkor mehetek?
- Igen.
Felálltam, ott hagytam a teraszon. Reggel óta nem múlt el a mozgás iránti vágyam, így szóltam Marknak, hogy ha lehet, menjünk el úszni. Azonnal ugrott, megfogta mindig kész cuccunkat és már indultunk is. A ház előtt senki sem volt, nagyjából lecsengett az ideköltözésem okozta nyüzsgés. Beültünk az autóba, és az uszodához hajtottunk, de felújítás miatt zárva volt.
- Mi legyen?
- Nem tudom. Mozogni akarok.
- JYP, tánc?
- Táncolsz velem?
- Naná! - vigyorgott.
Visszamosolyogtam, és célba vettük a cég épületét. A recepciónál kerestettünk egy üres termet, ahol aztán rövid bemelegítés és némi, a zeneválasztással kapcsolatos kötözködés és csipkelődés után mozogni kezdtünk a Hotshot Take a shot című számára. Rengeteget szórakoztunk, ugráltunk, tomboltunk a zenére, miközben rendszert építettünk a mozgásba és koreográfiát alkottunk. Szinte már megfeledkeztem Jackről, mikor benyitott.
- Hát ti?
- Táncolunk.
- Azt látom.
- Akkor minek kérdezed?
- Nem tudtam, hogy itt vagytok.
- A szerencsés véletlenek sorozata már-már zavarba ejtő, nemde bár?
- Mi van?
A két fiú pont ugyanolyan értetlen fejjel nézett rám. Nem bírtam, elnevettem magam, mire a kínai fej rázva mutogatta a másiknak, hogy nem vagyok normális.
- Ha nem baj, folytatnánk. - néztem Jackről az ajtóra, jelezvén, hogy nem kívánatos a jelenléte. Nagyot szusszantott majd kisétált.
- Megölöd ezzel a ridegséggel.
- Kétlem. Max az őrületbe kergetem. Azt meg kibírja.
- Nagyon szégyelli magát.

- Attól még bántott. Nem mintha fájna, de éreznie kell a tette súlyát. Mi lett volna, ha nem az én fejem az? Mi lett volna, ha most napokig feküdne valaki az ágyban miatta? Gondolkodnia kell. És kénytelen, mivel ha nem teszi, nagyobb hülyeséget is csinálhat, mint ez. Táncoljunk inkább.

22.Fejezet

„Yuseong! Drága Yuseong, nem is tudod, milyen nehéz szavakba önteni mindazt, amit irántad érzünk mindannyian. Napok óta gondolkodunk, hogyan is mondhatnánk el neked mindazt, amit el kell mesélnünk. Először is kérlek, ne haragudj ránk, hiszen csak érted tettünk és teszünk mindent. Ha megremeg belénk vetett hited, mindannyian megértjük. Annyi időd lesz feldolgozni mindezt, dönteni a továbbiakkal kapcsolatban, amennyire csak szükséged van, semmit sem siettetünk.
Mikor hazahoztunk a kórházból, azt egy feltétellel tettük, melyet a főnök támasztott. Egyikünknek egy éven belül feleségül kell vennie téged, vagy távoznod kell a csapattól. Mind szeretünk, kellően ahhoz, hogy magunk mellett tartsunk, tehát bármelyikünk elvegyen téged. Ugyanakkor mind megértjük, ha nem szeretnél elköteleződni e tekintetben. Mark és Jackson mindent tud, amit csak tudni lehet rólad, így ha közvetlen környezetünkből távozol egy év múlva, gyakran láthatjuk majd egymást, de nem kötelező találkoznunk sem, ha nem szeretnél. Tudjuk, ez most megingatott, de tudnod kell néhány dolgot emellett.
JiYong és YoungBae érzései irántad valódiak, erősek, és könnyen lehet, hogy véglegesek. Mindketten szeretnek téged.
SeungHyun képes lenne örökké melletted maradni, mert múzsájaként imád és védelmez téged, férjedként továbbra is ragaszkodna hozzád.
DaeSung és T.O.P testvérükként szeretnek. Semmiképp sem szeretnének elveszíteni téged és bármit megadnának érted.
Fontos, hogy tisztában légy azzal is, hogy ha a Go7-el maradsz, tartozhatsz mindkét céghez, így továbbra is táncolhatnál velünk, bírálhatnád új számainkat, kísérhetnénk téged bárhova. Ebben az esetben is szoros maradhat a kapcsolatunk, nem kell, hogy válassz közülünk. A hét fiú pedig több mint valószínű, hogy imádná, ha velük élnél, lógnál, ha hozzájuk tartoznál. (Jackson az hiszem beléd esett. T.O.P)
Ha esküvőre kerülne a sor, akkor se érezd úgy, kérünk téged, hogy csak együnkhöz tartozol. Te mindannyiunk szívének kedves vagy, ez soha, semmilyen körülmények közt nem fog megváltozni. Ragyogást hoztál életünkbe, mely örökké tart, akár hűségünk hozzád. Ha elolvastad, nem számít mennyi az idő, mit csinálsz épp, vagy hogy mi mit csinálunk épp, hívj fel bennünket. Persze, csak ha beszélni akarsz még velünk ennek fényében.
Szeretünk.

T.O.P
JiYong
YoungBae
DaeSung
SeungHyun”



Az ötödik mondat után már sírtam, tudtam, valami nincs rendben, de mire a levél végére értem könnyeim elapadtak, fejemet megtöltötte a levél és a köré épülő gondolatok. Pro és kontra érvek, esetleges opciók, félelem. Természetesen némi düh is vegyült közéjük, de minden erőmet bevetettem, hogy objektív maradjak. Mark ágyáról ülve vizsgálgatta arcom, ekkor eszembe jutott, vajon tudják-e ezt ők is.
- Ti tudtatok a levélről és a tartalmáról?
- Nem. Miért, tudnunk kellett volna?
- Olvasd el! – repítettem hozzá a papírt, majd szemügyre vettem a borítékot, hiszen nagyon vastag volt, nem lehetett benne csak egy lap. Nem tévedtem, több tucat nyomtatványt találtam benne. Fele angol volt, fele koreai, gondosan összetűzve, elrendezve. Csak az én aláírásom hiányzott róluk.
- Na jó, ez így több, mint brutális.
- Akkor nem vagyok egyedül az érzéssel. Megnyugtató. Ezek szerződések, előre aláírva meg minden. Úgy tűnik JYP tudott a dologról.
- És te mit fogsz tenni?
- Hol találok ilyenkor egy hangszigetelt próbatermet?
- Umm… A cégnél. Elvigyelek?
- Ha nem nagy gond.
- Rendben.
Összeszedtük magunkat, Mark megkereste a kulcsát és már indultunk is. A garázsban összefutottunk Jacksonnal, aki, miután választ kapott kérdésére, miszerint „Ti meg hova az anyám kínjába mentek ilyenkor?”, eltökélte, hogy velünk tart. Hát beültünk az utóba, Mark amilyen gyorsan csak tudott a JYP épületéhez hajtott. Kerestünk egy kellően eldugott próbatermet, letelepedtünk, közben Mark minden elmondott Jacksonnak. Előkaptam telefonom és elindítottam a hívást.
- Halló? – szólt bele álmosan JiYong.
- Ébreszd fel a többieket!
- Yuseong! – kiáltott meglepetten.
- Csináld! – ezzel kinyomtam a telefont, táskámra ejtettem és elindultam a lejátszó felé. Rákötöttem lejátszómat és elindítottam Sebastian Ingrosso, Tommy Trash és John Martin, Reload című számát. Egy pillanat alatt felment bennem az ideg, muszáj volt tennem valamit. Nem érdekelt a fiúk jelenléte, táncolni kezdtem. Mindent beleadtam. A dühöt, megbántottságot, a kilátástalanság keserűségét, bizonytalanságot, szeretetet, eltökéltséget és az érzést, melyet a fiúk hiánya okozott. Többször is lejátszottam a számot, létrehoztam egy koreográfiát, majd elkezdtem ismételgetni, javítani, míg úgy nem éreztem, tökéletes. Nem tudom, mennyi időbe tellett, nem néztem az órát. Mikor másodszor is elkezdtem a tökéletes koreográfiát megpillantottam Mark kezében a telefonját, amint engem filmez a tükörből, de nem szóltam rá, nem érdekelt. Végül úgy éreztem kihajtottam magamból a feszültséget és elterültem a földön. Jackson mellém kúszott, kezembe adta telefonomat. Ismét tárcsáztam.
- Yuseong! Már azt hittük vissza sem hívsz. Baj van?
- YoungBae! A levél vicc, vagy igaz?
- Igaz.
- Kár. Ha vicc lett volna, csak annyit mondok ízetlen. Na de így…
- Mérges vagy? – kérdezte bizonytalanul JiYong.
- Igen. Nagyon. Feszült, dühös, felkavart, bizonytalan és kétségbe esett. Miért nem mondtátok el, mikor felébredtem? Miért egy papírlapról kell megtudnom ezt az egészet? Van fogalmatok róla, milyen keserű érzés ez? Gyávák vagytok, hogy nem tudtátok a szemembe mondani, vagy féltek tőlem? Hogy várhatjátok el, hogy csak úgy random, nélkületek meghozzak egy ilyen döntést? Szó szerint az életemet jelentitek, ha ti nem ragaszkodtatok volna hozzám, már nem is élnék, és ti ki akartok maradni egy ilyen döntésből? Rám akarjátok bízni, hogy ha valamelyikőtök hozzámegyek, kinek a jövőjét vegyem el? Tényleg azt hittétek, hogy ettől megrendül a belétek vetett bizalmam? Ennyire hülyék vagytok? – adtam hangot érzéseimnek.
- Yuseong, ez csak a te döntésed lehet, mi nem hozhatjuk meg helyetted.
- De azért legalább segíthetnétek az Istenért! Azon gondolkoztam, lecsapjam-e YG papát ezért az idióta ötletért. Nyugi, nem fogom.
- Arra kérünk, gondolkozz. Ameddig csak akarsz. Mindegy hogy döntesz, mind melletted maradunk.
- JYP virágot küldött nekem. A kártyán azt írta hamarosan tárgyalunk. Azt hiszem, nincs sok időm. Imádlak titeket, mindig imádni foglak, de ha holnap vagy holnapután behívnak YG-hez tárgyalni, én a Got7-el maradok. Lényegesen idősebbek vagytok mint én, brutális lenne a felháborodás és nem akarok nektek rosszat. Annál többet jelentetek nekem.
- Megértjük. És köszönjük, hogy gondolsz ránk. De neked jó lesz ez így?
- Igen. Mert amíg nektek jó, nekem is.
- Mellettünk maradsz?
- Olyan közel, amennyire csak lehetséges. – mosolyodtam el.
- Nem hiába szeretünk téged ennyire. – hallottam T.O.P nevetését. – Te mindent megérsz, Kislány.
- Köszi. Aludjatok, sok munkátok lesz még. Puszi!
- Szia Yuseong, imádunk!
- Én is titeket.
Letettem a telefont, megtöröltem könnyektől áztatott arcom, felültem és mély levegőt vettem.
- Hát, ezzel is megvolnánk.
- Kegyetlen vagy, Törpe! – nevetett Jackson.
- Miért?
- Így elintézni egy ekkora döntést, ráadásul úgy, hogy a végén mindenki egyetért veled… Milyen logikád van neked?
- Gyors és objektív.
- Akkor maradsz velünk?
- Ha nem gáz. Ha meg mégis jobban szeretem egyiküket, azzal ráérek akkor foglalkozni, ha már nem csak épphogy-felnőtt leszek. Eleve tisztázni kell még ezeket a dolgokat. De az egy másik beszélgetés lesz.
- Nem gáz. Sőt! Mindenki örülni fog neki. – mondta Mark.
- Van egy buta ötletem.
- Igen?
- Fagyizunk?
- Még szép, Manó!
- Király! Induljunk! Egyébként, nem fognak titeket felzabálni, amiért beengedtetek ide?
- Nem, ha megmutatom, hogy táncoltál.
- Remélem. Ha gáz van, kenjetek rám mindent. Jó?
- Nem lesz gáz.
Gyalog célba vettük a fagyizót, hogy szívhassak egy kis friss levegőt, míg odaérünk. Ökörködve sétáltunk végig az utcán, a srácok szívesen fényképezkedtek a szembe jövő rajongókkal, bátran elmondták, ki vagyok én és mi célból keringünk az utcán, megköszönték a támogatást, miegymás. Néhányan még engem is megkértek, hogy álljak oda egy képre, aminek, bár kételkedve az ötlet jó mivoltában, de eleget tettem.
Pár saroknyira a céltól a fiúk táncolni kezdtek, engem is belevonva a rendbontó viselkedésbe. Egy lány le is kamerázott bennünket, de a két rapper cseppet sem zavartatta magát, énekelni kezdtek, freestyleban rappelni a lányról, rólam, a fagylalt finomságáról és minden egyébről ami épp eszükbe jutott, aztán meghajoltunk a lánynak, Jackson és Mark mondott pár szót koreaiul, integettünk és vigyorogva tovább sétáltunk. Csokifagyit eszegetve tettük meg az utat visszafelé, beszélgetve és egymást böködve. Jackson véletlenül kiverte kezemből az enyémet, kapásból nyújtotta is sajátját, amit legnagyobb meglepetésére nem fogadtam el, inkább leguggoltam, hogy összetakarítsam az elejtettet. Gyorsan kidobtam és a lehető folttalanabbul hagytam ott a helyszínt.
- Nálad becsületesebb embert még nem láttam. – ámuldozott Jackson.
- Ez egy negatív hír. Szerintem nem szép dolog otthagyni, ha leejtesz bármit az utcán.
- Hatalmas a lelked.
- Az lehet. De most belenyalok a fagyidba te gonosz rappördög!
- Tessék csak! – nyújtotta felém.
A cégépületnél mindketten gyorsan megették a maradékot, Mark pedig hazavitt bennünket. Az otthon maradtak mérgesen fogadtak, mivel nem szóltunk, hogy elmegyünk, de megenyhültek, mikor elmondtam a történteket. Örültek nekem egy sort, szórakoztunk még egy picit, aztán hadi tanácsot tartottunk a következő nappal kapcsolatban. Mivel szerda volt, a srácok szabadok voltak, de nekem akadt dolgom. Először is kontrollra kellett mennem, délután pedig főzőtanfolyamra majd edzésre. Mindemellett valamikor a nyelvvel is foglalkoznom kellett, nehogy lemaradjak magamtól, így hát a következő lett a terv. Míg Jackson elvisz a kórházba, a többiek bevásárolna, takarítanak és megnézik, hol járok a koreaival. Mikor hazaérünk, Jack főz, én pedig közben vele és Markkal tanulok a konyhában, mindenki másnak szabadfoglalkozás. Kaja, közös program, aztán valaki eljön velem a tanfolyamra, a szerencsés valami fura, egymást tenyérrel lökögetős játék nyertese lesz, ő visz majd edzeni is. Így, ugyan nem töltök túl sok időt a társasággal, mégis részt vehetek a szabadnap örömében. Ezután újra lezuhanyoztam, majd eldőltem aludni.
Álmomban újra a fiúval küzdöttem, ám ezúttal teljesen más környezetben. Osztályterem méretű, jól megvilágított, átlátszó falú építményben álltunk egymással szemben. Az aréna körül drágábbnál drágább ruhákban, bársonyfotelekben ültek férfiak és nők vegyesen. Tudtam, ha nem győzöm le a fiút, megöl, de addig nem pihen, míg talpra tud állni, kénytelen leszek kiütni. Sípszót hallottam, felé iramodtam. Ő is így tett. Látszott, hogy én képeztem, harci stílusa nagyban hasonlított az enyémre. Csalódtam benne, hiszen esküt tett nekem, sosem öl meg senkit. Mégis, már az első meccsen megölte ellenfelét. Keményebben kellett volna bánnom vele. Betalált egy rúgása, éreztem, ahogy bordám ripityára tört. Nem ez volt az első alkalom, szinte már nem is fájt. Hátraugrottam, kifújtam a levegőt, majd nekiestem. Fejét és szívét céloztam. Ezt a fogást nem ismerte, két pontra nem tanult meg támadni, túl korán vette meg az egyik fejes ahhoz, hogy megtanítsam rá. Védekezni is csak épphogy tudott, hát kihasználtam a lehetőséget. Feje irányába lendítettem karom, de még a csapás előtt visszahúztam azt, ágy kezemen támaszkodva pedig a lehető legerősebben mellkason rúgtam a megfelelő pillanatban. A szív gyengesége, hogy túl hevesen dobog veszély helyzetben, így láthatóvá válik ritmusa, és ha jókor találja el az ember, ritmuszavart okozhat néhány percre. Ha ez összejön, félig már nyert is a támadó. Hátratántorodott, szívéhez kapott. ’Tökéletes hatás.’ Sajnos a támogatók tetemes összegekért eszközt hajíttathattak a be. Egy kés repült régi tanítványom felé, melyet sajnos ő is észrevett. Megindult felém, hasamat védő karomba vágta pengéjét, majd elhátrált. ’Hiba, újra kellett volna támadnia.’ Körbefutottam a teret, közben ruhámból egy darabot letépve bekötöttem a sebet. Megálltam, hogy utolérhessen, becsuktam szemem, mintha csak a végső csapásra várnék. Megéreztem illatát, tudtam elég közel és már lendíti a kést, de ez türelemjáték volt, nem szabadott kinyitnom a szemem, míg elég közel nem kerül az eszköz. ’Még egy másodperc.’ Karomat fellendítettem, a pengét és csuklóját egyszerre megragadva kifordítottam kezéből, lendülettől megállíthatatlanul közeledő testét eltaszítottam és a kést kihajítva támadtam. Megragadtam alkarját, újból szíven vágtam, ezúttal térddel, de a hatást nem vártam meg, nem értem rá játszadozni, a vérzés túl erős volt. Térdhajlatomba fogtam nyakát, lábfejemmel besatuztam hónaljánál és szorítottam, míg el nem ájult. Tapsviharban léptem ki az arénából, ahol azonnal összevarrták sebemet, majd A Faszi lépett hozzám.
- Szép menet.
- Köszönöm, uram.
- Ez az úr igen nagyvonalú ajánlatot tett érted. Eladtalak, kedvesem.
- Értem. Üdv, uram.
- Szervusz, drágám. Gyere velem, röviden ismertetem a munkaköröd. Többet nem harcolsz, viszont kiképzed a társaid. Emellett te leszel az ágyasom. – simított végig combomon.
Nem válaszoltam, csak beültem az autóba és hagytam, hogy elvigyenek. Repülőre ültünk, majd ismét autóba. A városban, ahova érkeztünk minden tele volt írásjelekkel, de nem tudtam, melyik nyelv jelei ezek, így az országot sem tudtam belőni.
Egy hatalmas házhoz értünk. A pasas kapásból a hálószobájába vezetett, ahol fogdozni kezdett, de ellöktem a kezét, mire felpofozott majd csukóját fájlalva a testőreiért kiáltott, akik lecipeltek a pincébe és kezeim összebilincselve fellógattak. ’Már megint lóghatok. Szupi.’
De ez most más volt. Egy késekkel megpakolt tálcát tartva besétált a férfi. Arcát torz vigyor csúfított, amint belém döfte az első kést, én pedig felsikoltottam.
Kinyitottam szememet, és Mark arcával találtam szemben magam. ’Sikítottam volna?’
- Yuseong! Yuseong!
Pólómat felrántva nyugtáztam, csak álmodtam, nem friss a seb.
- Semmi baj, csak egy rémálom volt.
- Tudom. Sikítottam?
- Nem. De nem álltál tőle messze.
- Bocs, hogy felébresztettelek, feküdj csak vissza!
- Ne szórakozz, most ébredtél fel egy rémálomból, remegsz, mint a nyárfalevél, hadd nyugtassalak meg!
- Nem, feküdj csak vissza, kimegyek a konyhába tanulni. – álltam fel.
- De…
Nem vártam meg, hogy magához térjen megrökönyödéséből, felkaptam melegítőnadrágom és tanszereimmel a hónom alatt a konyha felé vettem az irányt. Meglepetésemre Jacksont találtam ott, amint a hűtő tartalmát vizsgálgatta, szendviccsel a szájában.
- Yufon!
- Te mindig eszel?
- Affabo.
- Végül is, valamiből izmot is kell növeszteni.
- Ez így van. Rémesen nézel ki.
- Én is szeretlek.
- De most viccen kívül. Hallottam Mark hangját, ahogy szólongatott, de aztán semmi. Beszélt álmában?
- Nem. Rémálmom volt, próbált felébreszteni.
- Az oké, hogy azt mondod, feküdjek vissza, de nem gondoltam volna, hogy tanulás helyett vele fogsz kajálgatni. – halottam meg Mark keserű hangját az ajtóból.
- Nem kajálgatok vele, itt volt. És láthatólag csak ő kajál. Én tanulni jöttem. De rendezz hisztiparádét nyugodtan. – váltottam gúnyos hangra.
- Ja, hogyne.
- Tényleg azt hiszed, felkelteném őt, ha téged ágyba küldelek?
- Nem tudom, mit higgyek.
- Hahh. Gratulálok. Nagyobb bunkó akarva sem lehettél volna.
Elviharzottam mellette, közben vállammal vállának feszültem, ezzel a falnak lökve őt. Hallottam, hogy beverte fejét, de nem érdekelt. Akkor és ott csak az érdekelt, hogy minél távolabb kerülhessek tőle. Felöltöztem és már nyitottam is volna a bejárai ajtót, ha nem lép elém.
- Hova akarsz menni?
- Oda, ahova nem jössz utánam.
- Yuseong!
- Ne Yuseongozz itt nekem, semmi okod rá. Engedj!
- Nem.
- Ne akard, hogy áttrappoljak rajtad!
- Nem bántanál.
- Sok mindent nem tennék. Mégis megtettem őket. Ne tégy próbára!
- Yuseong, kérlek, ne menj el!
- Elmegyek. Majd jövök. Most eressz!
Félreállt ugyan, de látszott rajta, fél elengedni egyedül. Az első parkban amit találtam leültem a fűre és hagytam, hogy gondolataim egymást kergetve zsongjanak fejemben. Gondolkoztam a BigBanges fiúkon, Jacksonon és Markon, az álmomon, a jövőmön, mindenen. Egy nagydarab pasi térített magamhoz.
- Mi az kislány? Külföldi vagy? Elvesztél? Segítsek az ágyamba találni?
- Menjen innen, nem vagyok hangulatban. – ezen felnyerítettek haverjai.
- Nem kell ahhoz a te hangulatod. Gyere csak, megmutatom! – kezdett rángani.
Amúgy is mérges voltam, de ettől teljesen felforrt az agyvizem. Felálltam, eltörtem kezét, térden rúgtam, ezzel megrepesztve a csontot, majd fellöktem és mellkasára telepedtem.
- Utálom az ilyeneket, mint te. – simítottam végig arcán. – A haverjaid már akkor sikítva menekültek, mikor a kezed reccsent. Te meg, a fasza csávó, a ki-ha-én-nem, aki csak azokkal erős, akik legalább két kaliberrel alatta vannak, itt fekszel sérült kiskutyaként nyüszítve, reszketve, halálfélelemmel a szemedben. Tudod, ha tényleg lenne benned erő, a saját súlycsoportoddal kezdenél ki, nem a parkban üldögélő lányokkal. A helyedben én inkább fejbe lőném magam. Mit szólsz? – formáltam fegyvert kezemmel, majd fejbe lőttem vele. – Miért nem válaszolsz? Csak nem félsz? Pedig milyen pici vagyok. Ki gondolta volna, hogy bennem is lehet erő, nem igaz? Ha legközelebb egy kicsi, törékeny lányt látsz, jusson eszedbe, hogy talán a testvérem, talán velem edz, vagy én tanítom önvédelemre, és félj úgy, ahogy most! Értettél? Akkor mehetsz. A kórházban helyre pofoznak. Arra van.
Leszálltam róla és hagytam, hogy botladozva induljon el a mutatott irányba.
- Tudom, hogy itt vagy, Mark!
- Mióta?
- Végig tudtam. Az én fülemnek nem vagy halk.
- Miért kínoztad meg fejben is?
- Hogy tanuljon az esetből. Meglepően hatásos módszer.
- Haragszol rám?
- Adtál rá okot.
- Sajnálom. Jackson jobban fejbevágott, mint te.
- Megérdemelted.
- Én csak… Csak… Féltékeny voltam. Tudom, nincs rá okom, mégis így van.
- Ne légy féltékeny!
- Sajnálom. De…
- Nem kell mondanod, tudom.
Elindult felém.
- De azt akarom, hogy halld is. Az én számból. Hogy értsd is. Hogy a szívedig jusson.
Egyre halkabban beszélt, ahogy közeledett felém. Végül olyan közel állt hozzám, hogy édes leheletét arcomon éreztem.
- Szeretlek.
- Tudom.
- De nem vagyok neked elég jó.
- Túl jó vagy hozzám.
- Ha tudnád, mekkorát tévedsz…
- Ha tudnád, mit csináltam, mielőtt ide kerültem…
- Tudom. Láttam a mozgásodon. Olyan természetes számodra a mozdulat, mintha egész életedben ezt csináltad volna. És azt hiszem, nem járok messze az igazságtól. Teljesen természetesen mozogsz. Ugyanezt látom, mikor táncolsz, csak ütések és rúgások nélkül, picit finomabban. Gyönyör, ahogy a tested használod. Ahogy minden egyes porcikádról tudod, mikor, hogy kell helyezned, hogy tökéletes legyen a hatás.
- Amióta csak az eszemet tudom, harcoltam. Onnan tudom, hogy látom az emberek gyenge pontjait, hogy bármikor képes lennék felborítani egy kocsit, felmászni egy épületre, vagy helyre tenni egy törött csontot. Olyan reflexeim vannak, mint senki másnak és még csak észre sem veszem, ha valamim fáj, vagy ha túl gyorsan mozdulok. Oda kell figyelnem, nehogy megijesszek valakit.
- És mégis, olyan törékenynek tűnsz.
- Talán jobb lenne, ha az is lennék.
- Nem hiszem. Akkor nem félnék megtenni ezt. – simított végig arcomon. – Vagy ezt. – csókolt arcon. – Tudom, hogy nem kéne így éreznem. Tudom, hogy ezzel csak téged terhellek. De nem tudnálak nem szeretni. Ahogy Jackson sem lenne képes rá. Kérlek, nézd el nekünk, hogy próbálkozunk.
- Nem baj. Megszokom. – mosolyogtam.
- Hazamehetünk? – nyújtotta karját.
- Hazamehetünk. – bólintottam.

Egymásba karolva sétáltunk a lakásig, beszélgetve, nevetgélve.