22.Fejezet

„Yuseong! Drága Yuseong, nem is tudod, milyen nehéz szavakba önteni mindazt, amit irántad érzünk mindannyian. Napok óta gondolkodunk, hogyan is mondhatnánk el neked mindazt, amit el kell mesélnünk. Először is kérlek, ne haragudj ránk, hiszen csak érted tettünk és teszünk mindent. Ha megremeg belénk vetett hited, mindannyian megértjük. Annyi időd lesz feldolgozni mindezt, dönteni a továbbiakkal kapcsolatban, amennyire csak szükséged van, semmit sem siettetünk.
Mikor hazahoztunk a kórházból, azt egy feltétellel tettük, melyet a főnök támasztott. Egyikünknek egy éven belül feleségül kell vennie téged, vagy távoznod kell a csapattól. Mind szeretünk, kellően ahhoz, hogy magunk mellett tartsunk, tehát bármelyikünk elvegyen téged. Ugyanakkor mind megértjük, ha nem szeretnél elköteleződni e tekintetben. Mark és Jackson mindent tud, amit csak tudni lehet rólad, így ha közvetlen környezetünkből távozol egy év múlva, gyakran láthatjuk majd egymást, de nem kötelező találkoznunk sem, ha nem szeretnél. Tudjuk, ez most megingatott, de tudnod kell néhány dolgot emellett.

JiYong és YoungBae érzései irántad valódiak, erősek, és könnyen lehet, hogy véglegesek. Mindketten szeretnek téged.

SeungHyun képes lenne örökké melletted maradni, mert múzsájaként imád és védelmez téged, férjedként továbbra is ragaszkodna hozzád.

DaeSung és T.O.P testvérükként szeretnek. Semmiképp sem szeretnének elveszíteni téged és bármit megadnának érted.

Fontos, hogy tisztában légy azzal is, hogy ha a Go7-el maradsz, tartozhatsz mindkét céghez, így továbbra is táncolhatnál velünk, bírálhatnád új számainkat, kísérhetnénk téged bárhova. Ebben az esetben is szoros maradhat a kapcsolatunk, nem kell, hogy válassz közülünk. A hét fiú pedig több mint valószínű, hogy imádná, ha velük élnél, lógnál, ha hozzájuk tartoznál. (Jackson az hiszem beléd esett. T.O.P)

Ha esküvőre kerülne a sor, akkor se érezd úgy, kérünk téged, hogy csak együnkhöz tartozol. Te mindannyiunk szívének kedves vagy, ez soha, semmilyen körülmények közt nem fog megváltozni. Ragyogást hoztál életünkbe, mely örökké tart, akár hűségünk hozzád. Ha elolvastad, nem számít mennyi az idő, mit csinálsz épp, vagy hogy mi mit csinálunk épp, hívj fel bennünket. Persze, csak ha beszélni akarsz még velünk ennek fényében.

Szeretünk.

T.O.P
JiYong
YoungBae
DaeSung
SeungHyun”

Az ötödik mondat után már sírtam, tudtam, valami nincs rendben, de mire a levél végére értem könnyeim elapadtak, fejemet megtöltötte a levél és a köré épülő gondolatok. Pro és kontra érvek, esetleges opciók, félelem. Természetesen némi düh is vegyült közéjük, de minden erőmet bevetettem, hogy objektív maradjak. Mark ágyáról ülve vizsgálgatta arcom, ekkor eszembe jutott, vajon tudják-e ezt ők is.

- Ti tudtatok a levélről és a tartalmáról?

- Nem. Miért, tudnunk kellett volna?

- Olvasd el! – repítettem hozzá a papírt, majd szemügyre vettem a borítékot, hiszen nagyon vastag volt, nem lehetett benne csak egy lap. Nem tévedtem, több tucat nyomtatványt találtam benne. Fele angol volt, fele koreai, gondosan összetűzve, elrendezve. Csak az én aláírásom hiányzott róluk.

- Na jó, ez így több, mint brutális.

- Akkor nem vagyok egyedül az érzéssel. Megnyugtató. Ezek szerződések, előre aláírva meg minden. Úgy tűnik JYP tudott a dologról.

- És te mit fogsz tenni?

- Hol találok ilyenkor egy hangszigetelt próbatermet?

- Umm… A cégnél. Elvigyelek?

- Ha nem nagy gond.

- Rendben.

Összeszedtük magunkat, Mark megkereste a kulcsát és már indultunk is. A garázsban összefutottunk Jacksonnal, aki, miután választ kapott kérdésére, miszerint „Ti meg hova az anyám kínjába mentek ilyenkor?”, eltökélte, hogy velünk tart. Hát beültünk az utóba, Mark amilyen gyorsan csak tudott a JYP épületéhez hajtott. Kerestünk egy kellően eldugott próbatermet, letelepedtünk, közben Mark minden elmondott Jacksonnak. Előkaptam telefonom és elindítottam a hívást.

- Halló? – szólt bele álmosan JiYong.

- Ébreszd fel a többieket!

- Yuseong! – kiáltott meglepetten.

- Csináld! – ezzel kinyomtam a telefont, táskámra ejtettem és elindultam a lejátszó felé. Rákötöttem lejátszómat és elindítottam Sebastian Ingrosso, Tommy Trash és John Martin, Reload című számát. Egy pillanat alatt felment bennem az ideg, muszáj volt tennem valamit. Nem érdekelt a fiúk jelenléte, táncolni kezdtem. Mindent beleadtam. A dühöt, megbántottságot, a kilátástalanság keserűségét, bizonytalanságot, szeretetet, eltökéltséget és az érzést, melyet a fiúk hiánya okozott. Többször is lejátszottam a számot, létrehoztam egy koreográfiát, majd elkezdtem ismételgetni, javítani, míg úgy nem éreztem, tökéletes. Nem tudom, mennyi időbe tellett, nem néztem az órát. Mikor másodszor is elkezdtem a tökéletes koreográfiát megpillantottam Mark kezében a telefonját, amint engem filmez a tükörből, de nem szóltam rá, nem érdekelt. Végül úgy éreztem kihajtottam magamból a feszültséget és elterültem a földön. Jackson mellém kúszott, kezembe adta telefonomat. Ismét tárcsáztam.

- Yuseong! Már azt hittük vissza sem hívsz. Baj van?

- YoungBae! A levél vicc, vagy igaz?

- Igaz.

- Kár. Ha vicc lett volna, csak annyit mondok ízetlen. Na de így…

- Mérges vagy? – kérdezte bizonytalanul JiYong.

- Igen. Nagyon. Feszült, dühös, felkavart, bizonytalan és kétségbe esett. Miért nem mondtátok el, mikor felébredtem? Miért egy papírlapról kell megtudnom ezt az egészet? Van fogalmatok róla, milyen keserű érzés ez? Gyávák vagytok, hogy nem tudtátok a szemembe mondani, vagy féltek tőlem? Hogy várhatjátok el, hogy csak úgy random, nélkületek meghozzak egy ilyen döntést? Szó szerint az életemet jelentitek, ha ti nem ragaszkodtatok volna hozzám, már nem is élnék, és ti ki akartok maradni egy ilyen döntésből? Rám akarjátok bízni, hogy ha valamelyikőtök hozzámegyek, kinek a jövőjét vegyem el? Tényleg azt hittétek, hogy ettől megrendül a belétek vetett bizalmam? Ennyire hülyék vagytok? – adtam hangot érzéseimnek.

- Yuseong, ez csak a te döntésed lehet, mi nem hozhatjuk meg helyetted.

- De azért legalább segíthetnétek az Istenért! Azon gondolkoztam, lecsapjam-e YG papát ezért az idióta ötletért. Nyugi, nem fogom.

- Arra kérünk, gondolkozz. Ameddig csak akarsz. Mindegy hogy döntesz, mind melletted maradunk.

- JYP virágot küldött nekem. A kártyán azt írta hamarosan tárgyalunk. Azt hiszem, nincs sok időm. Imádlak titeket, mindig imádni foglak, de ha holnap vagy holnapután behívnak YG-hez tárgyalni, én a Got7-el maradok. Lényegesen idősebbek vagytok mint én, brutális lenne a felháborodás és nem akarok nektek rosszat. Annál többet jelentetek nekem.

- Megértjük. És köszönjük, hogy gondolsz ránk. De neked jó lesz ez így?

- Igen. Mert amíg nektek jó, nekem is.

- Mellettünk maradsz?

- Olyan közel, amennyire csak lehetséges. – mosolyodtam el.

- Nem hiába szeretünk téged ennyire. – hallottam T.O.P nevetését. – Te mindent megérsz, Kislány.

- Köszi. Aludjatok, sok munkátok lesz még. Puszi!

- Szia Yuseong, imádunk!

- Én is titeket.

Letettem a telefont, megtöröltem könnyektől áztatott arcom, felültem és mély levegőt vettem.

- Hát, ezzel is megvolnánk.

- Kegyetlen vagy, Törpe! – nevetett Jackson.

- Miért?

- Így elintézni egy ekkora döntést, ráadásul úgy, hogy a végén mindenki egyetért veled… Milyen logikád van neked?

- Gyors és objektív.

- Akkor maradsz velünk?

- Ha nem gáz. Ha meg mégis jobban szeretem egyiküket, azzal ráérek akkor foglalkozni, ha már nem csak épphogy-felnőtt leszek. Eleve tisztázni kell még ezeket a dolgokat. De az egy másik beszélgetés lesz.

- Nem gáz. Sőt! Mindenki örülni fog neki. – mondta Mark.

- Van egy buta ötletem.

- Igen?

- Fagyizunk?

- Még szép, Manó!

- Király! Induljunk! Egyébként, nem fognak titeket felzabálni, amiért beengedtetek ide?

- Nem, ha megmutatom, hogy táncoltál.

- Remélem. Ha gáz van, kenjetek rám mindent. Jó?

- Nem lesz gáz.

Gyalog célba vettük a fagyizót, hogy szívhassak egy kis friss levegőt, míg odaérünk. Ökörködve sétáltunk végig az utcán, a srácok szívesen fényképezkedtek a szembe jövő rajongókkal, bátran elmondták, ki vagyok én és mi célból keringünk az utcán, megköszönték a támogatást, miegymás. Néhányan még engem is megkértek, hogy álljak oda egy képre, aminek, bár kételkedve az ötlet jó mivoltában, de eleget tettem.

Pár saroknyira a céltól a fiúk táncolni kezdtek, engem is belevonva a rendbontó viselkedésbe. Egy lány le is kamerázott bennünket, de a két rapper cseppet sem zavartatta magát, énekelni kezdtek, freestyleban rappelni a lányról, rólam, a fagylalt finomságáról és minden egyébről ami épp eszükbe jutott, aztán meghajoltunk a lánynak, Jackson és Mark mondott pár szót koreaiul, integettünk és vigyorogva tovább sétáltunk. Csokifagyit eszegetve tettük meg az utat visszafelé, beszélgetve és egymást böködve. Jackson véletlenül kiverte kezemből az enyémet, kapásból nyújtotta is sajátját, amit legnagyobb meglepetésére nem fogadtam el, inkább leguggoltam, hogy összetakarítsam az elejtettet. Gyorsan kidobtam és a lehető folttalanabbul hagytam ott a helyszínt.

- Nálad becsületesebb embert még nem láttam. – ámuldozott Jackson.

- Ez egy negatív hír. Szerintem nem szép dolog otthagyni, ha leejtesz bármit az utcán.

- Hatalmas a lelked.

- Az lehet. De most belenyalok a fagyidba te gonosz rappördög!

- Tessék csak! – nyújtotta felém.

A cégépületnél mindketten gyorsan megették a maradékot, Mark pedig hazavitt bennünket. Az otthon maradtak mérgesen fogadtak, mivel nem szóltunk, hogy elmegyünk, de megenyhültek, mikor elmondtam a történteket. Örültek nekem egy sort, szórakoztunk még egy picit, aztán hadi tanácsot tartottunk a következő nappal kapcsolatban. Mivel szerda volt, a srácok szabadok voltak, de nekem akadt dolgom. Először is kontrollra kellett mennem, délután pedig főzőtanfolyamra majd edzésre. Mindemellett valamikor a nyelvvel is foglalkoznom kellett, nehogy lemaradjak magamtól, így hát a következő lett a terv. Míg Jackson elvisz a kórházba, a többiek bevásárolna, takarítanak és megnézik, hol járok a koreaival. Mikor hazaérünk, Jack főz, én pedig közben vele és Markkal tanulok a konyhában, mindenki másnak szabadfoglalkozás. Kaja, közös program, aztán valaki eljön velem a tanfolyamra, a szerencsés valami fura, egymást tenyérrel lökögetős játék nyertese lesz, ő visz majd edzeni is. Így, ugyan nem töltök túl sok időt a társasággal, mégis részt vehetek a szabadnap örömében. Ezután újra lezuhanyoztam, majd eldőltem aludni.

Álmomban újra a fiúval küzdöttem, ám ezúttal teljesen más környezetben. Osztályterem méretű, jól megvilágított, átlátszó falú építményben álltunk egymással szemben. Az aréna körül drágábbnál drágább ruhákban, bársonyfotelekben ültek férfiak és nők vegyesen. Tudtam, ha nem győzöm le a fiút, megöl, de addig nem pihen, míg talpra tud állni, kénytelen leszek kiütni. Sípszót hallottam, felé iramodtam. Ő is így tett. Látszott, hogy én képeztem, harci stílusa nagyban hasonlított az enyémre. Csalódtam benne, hiszen esküt tett nekem, sosem öl meg senkit. Mégis, már az első meccsen megölte ellenfelét. Keményebben kellett volna bánnom vele. Betalált egy rúgása, éreztem, ahogy bordám ripityára tört. Nem ez volt az első alkalom, szinte már nem is fájt. Hátraugrottam, kifújtam a levegőt, majd nekiestem. Fejét és szívét céloztam. Ezt a fogást nem ismerte, két pontra nem tanult meg támadni, túl korán vette meg az egyik fejes ahhoz, hogy megtanítsam rá. Védekezni is csak épphogy tudott, hát kihasználtam a lehetőséget. Feje irányába lendítettem karom, de még a csapás előtt visszahúztam azt, ágy kezemen támaszkodva pedig a lehető legerősebben mellkason rúgtam a megfelelő pillanatban. A szív gyengesége, hogy túl hevesen dobog veszély helyzetben, így láthatóvá válik ritmusa, és ha jókor találja el az ember, ritmuszavart okozhat néhány percre. Ha ez összejön, félig már nyert is a támadó. Hátratántorodott, szívéhez kapott. ’Tökéletes hatás.’ Sajnos a támogatók tetemes összegekért eszközt hajíttathattak a be. Egy kés repült régi tanítványom felé, melyet sajnos ő is észrevett. Megindult felém, hasamat védő karomba vágta pengéjét, majd elhátrált. ’Hiba, újra kellett volna támadnia.’ Körbefutottam a teret, közben ruhámból egy darabot letépve bekötöttem a sebet. Megálltam, hogy utolérhessen, becsuktam szemem, mintha csak a végső csapásra várnék. Megéreztem illatát, tudtam elég közel és már lendíti a kést, de ez türelemjáték volt, nem szabadott kinyitnom a szemem, míg elég közel nem kerül az eszköz. ’Még egy másodperc.’ Karomat fellendítettem, a pengét és csuklóját egyszerre megragadva kifordítottam kezéből, lendülettől megállíthatatlanul közeledő testét eltaszítottam és a kést kihajítva támadtam. Megragadtam alkarját, újból szíven vágtam, ezúttal térddel, de a hatást nem vártam meg, nem értem rá játszadozni, a vérzés túl erős volt. Térdhajlatomba fogtam nyakát, lábfejemmel besatuztam hónaljánál és szorítottam, míg el nem ájult. Tapsviharban léptem ki az arénából, ahol azonnal összevarrták sebemet, majd A Faszi lépett hozzám.

- Szép menet.

- Köszönöm, uram.

- Ez az úr igen nagyvonalú ajánlatot tett érted. Eladtalak, kedvesem.

- Értem. Üdv, uram.

- Szervusz, drágám. Gyere velem, röviden ismertetem a munkaköröd. Többet nem harcolsz, viszont kiképzed a társaid. Emellett te leszel az ágyasom. – simított végig combomon.

Nem válaszoltam, csak beültem az autóba és hagytam, hogy elvigyenek. Repülőre ültünk, majd ismét autóba. A városban, ahova érkeztünk minden tele volt írásjelekkel, de nem tudtam, melyik nyelv jelei ezek, így az országot sem tudtam belőni.

Egy hatalmas házhoz értünk. A pasas kapásból a hálószobájába vezetett, ahol fogdozni kezdett, de ellöktem a kezét, mire felpofozott majd csukóját fájlalva a testőreiért kiáltott, akik lecipeltek a pincébe és kezeim összebilincselve fellógattak. ’Már megint lóghatok. Szupi.’

De ez most más volt. Egy késekkel megpakolt tálcát tartva besétált a férfi. Arcát torz vigyor csúfított, amint belém döfte az első kést, én pedig felsikoltottam.

Kinyitottam szememet, és Mark arcával találtam szemben magam. ’Sikítottam volna?’

- Yuseong! Yuseong!

Pólómat felrántva nyugtáztam, csak álmodtam, nem friss a seb.

- Semmi baj, csak egy rémálom volt.

- Tudom. Sikítottam?

- Nem. De nem álltál tőle messze.

- Bocs, hogy felébresztettelek, feküdj csak vissza!

- Ne szórakozz, most ébredtél fel egy rémálomból, remegsz, mint a nyárfalevél, hadd nyugtassalak meg!

- Nem, feküdj csak vissza, kimegyek a konyhába tanulni. – álltam fel.

- De…

Nem vártam meg, hogy magához térjen megrökönyödéséből, felkaptam melegítőnadrágom és tanszereimmel a hónom alatt a konyha felé vettem az irányt. Meglepetésemre Jacksont találtam ott, amint a hűtő tartalmát vizsgálgatta, szendviccsel a szájában.

- Yufon!

- Te mindig eszel?

- Affabo.

- Végül is, valamiből izmot is kell növeszteni.

- Ez így van. Rémesen nézel ki.

- Én is szeretlek.

- De most viccen kívül. Hallottam Mark hangját, ahogy szólongatott, de aztán semmi. Beszélt álmában?

- Nem. Rémálmom volt, próbált felébreszteni.

- Az oké, hogy azt mondod, feküdjek vissza, de nem gondoltam volna, hogy tanulás helyett vele fogsz kajálgatni. – halottam meg Mark keserű hangját az ajtóból.

- Nem kajálgatok vele, itt volt. És láthatólag csak ő kajál. Én tanulni jöttem. De rendezz hisztiparádét nyugodtan. – váltottam gúnyos hangra.

- Ja, hogyne.

- Tényleg azt hiszed, felkelteném őt, ha téged ágyba küldelek?

- Nem tudom, mit higgyek.

- Hahh. Gratulálok. Nagyobb bunkó akarva sem lehettél volna.

Elviharzottam mellette, közben vállammal vállának feszültem, ezzel a falnak lökve őt. Hallottam, hogy beverte fejét, de nem érdekelt. Akkor és ott csak az érdekelt, hogy minél távolabb kerülhessek tőle. Felöltöztem és már nyitottam is volna a bejárai ajtót, ha nem lép elém.

- Hova akarsz menni?

- Oda, ahova nem jössz utánam.

- Yuseong!

- Ne Yuseongozz itt nekem, semmi okod rá. Engedj!

- Nem.

- Ne akard, hogy áttrappoljak rajtad!

- Nem bántanál.

- Sok mindent nem tennék. Mégis megtettem őket. Ne tégy próbára!

- Yuseong, kérlek, ne menj el!

- Elmegyek. Majd jövök. Most eressz!

Félreállt ugyan, de látszott rajta, fél elengedni egyedül. Az első parkban amit találtam leültem a fűre és hagytam, hogy gondolataim egymást kergetve zsongjanak fejemben. Gondolkoztam a BigBanges fiúkon, Jacksonon és Markon, az álmomon, a jövőmön, mindenen. Egy nagydarab pasi térített magamhoz.

- Mi az kislány? Külföldi vagy? Elvesztél? Segítsek az ágyamba találni?

- Menjen innen, nem vagyok hangulatban. – ezen felnyerítettek haverjai.

- Nem kell ahhoz a te hangulatod. Gyere csak, megmutatom! – kezdett rángani.

Amúgy is mérges voltam, de ettől teljesen felforrt az agyvizem. Felálltam, eltörtem kezét, térden rúgtam, ezzel megrepesztve a csontot, majd fellöktem és mellkasára telepedtem.

- Utálom az ilyeneket, mint te. – simítottam végig arcán. – A haverjaid már akkor sikítva menekültek, mikor a kezed reccsent. Te meg, a fasza csávó, a ki-ha-én-nem, aki csak azokkal erős, akik legalább két kaliberrel alatta vannak, itt fekszel sérült kiskutyaként nyüszítve, reszketve, halálfélelemmel a szemedben. Tudod, ha tényleg lenne benned erő, a saját súlycsoportoddal kezdenél ki, nem a parkban üldögélő lányokkal. A helyedben én inkább fejbe lőném magam. Mit szólsz? – formáltam fegyvert kezemmel, majd fejbe lőttem vele. – Miért nem válaszolsz? Csak nem félsz? Pedig milyen pici vagyok. Ki gondolta volna, hogy bennem is lehet erő, nem igaz? Ha legközelebb egy kicsi, törékeny lányt látsz, jusson eszedbe, hogy talán a testvérem, talán velem edz, vagy én tanítom önvédelemre, és félj úgy, ahogy most! Értettél? Akkor mehetsz. A kórházban helyre pofoznak. Arra van.

Leszálltam róla és hagytam, hogy botladozva induljon el a mutatott irányba.

- Tudom, hogy itt vagy, Mark!

- Mióta?

- Végig tudtam. Az én fülemnek nem vagy halk.

- Miért kínoztad meg fejben is?

- Hogy tanuljon az esetből. Meglepően hatásos módszer.

- Haragszol rám?

- Adtál rá okot.

- Sajnálom. Jackson jobban fejbevágott, mint te.

- Megérdemelted.

- Én csak… Csak… Féltékeny voltam. Tudom, nincs rá okom, mégis így van.

- Ne légy féltékeny!

- Sajnálom. De…

- Nem kell mondanod, tudom.

Elindult felém.

- De azt akarom, hogy halld is. Az én számból. Hogy értsd is. Hogy a szívedig jusson.

Egyre halkabban beszélt, ahogy közeledett felém. Végül olyan közel állt hozzám, hogy édes leheletét arcomon éreztem.

- Szeretlek.

- Tudom.

- De nem vagyok neked elég jó.

- Túl jó vagy hozzám.

- Ha tudnád, mekkorát tévedsz…

- Ha tudnád, mit csináltam, mielőtt ide kerültem…

- Tudom. Láttam a mozgásodon. Olyan természetes számodra a mozdulat, mintha egész életedben ezt csináltad volna. És azt hiszem, nem járok messze az igazságtól. Teljesen természetesen mozogsz. Ugyanezt látom, mikor táncolsz, csak ütések és rúgások nélkül, picit finomabban. Gyönyör, ahogy a tested használod. Ahogy minden egyes porcikádról tudod, mikor, hogy kell helyezned, hogy tökéletes legyen a hatás.

- Amióta csak az eszemet tudom, harcoltam. Onnan tudom, hogy látom az emberek gyenge pontjait, hogy bármikor képes lennék felborítani egy kocsit, felmászni egy épületre, vagy helyre tenni egy törött csontot. Olyan reflexeim vannak, mint senki másnak és még csak észre sem veszem, ha valamim fáj, vagy ha túl gyorsan mozdulok. Oda kell figyelnem, nehogy megijesszek valakit.

- És mégis, olyan törékenynek tűnsz.

- Talán jobb lenne, ha az is lennék.

- Nem hiszem. Akkor nem félnék megtenni ezt. – simított végig arcomon. – Vagy ezt. – csókolt arcon. – Tudom, hogy nem kéne így éreznem. Tudom, hogy ezzel csak téged terhellek. De nem tudnálak nem szeretni. Ahogy Jackson sem lenne képes rá. Kérlek, nézd el nekünk, hogy próbálkozunk.

- Nem baj. Megszokom. – mosolyogtam.

- Hazamehetünk? – nyújtotta karját.

- Hazamehetünk. – bólintottam.

Egymásba karolva sétáltunk a lakásig, beszélgetve, nevetgélve.