Sötétedésig táncoltunk és szórakoztunk a
próbateremben, mindkettőnk lejátszási listája kezdett kimerülni.
Mark felemelt, forgott velem, hagyta,
hogy rá nehezedjek egy-egy akrobatikus elemnél. Próbáltunk valami újat
kitalálni, egy koreográfiát a GOT7-nek, táncikáltunk Európai és Amerikai
előadók zenéjére, de még tecktonikra is. Mikor már mindketten teljesen
kimerültünk nevetve dőltünk el a hideg padlóra beszélgetni-szuszogni.
- Yuseong?
- Igen?
- Meddig kínzod Jacket?
- Még ma beszélek vele.
- Tuti?
- Nem kéne?
- De, de jó vége lesz annak?
- Nem tudom. Igyekszem nem kiakasztani.
- Srácok, kész vagytok? – lépett be egy
izmos, szőke hajú, csinos arcú nő.
- Igen, asszonyom. – felelt azonnal ülő
helyzetbe vágva magát Mark.
- Szupi! Figyeltelek titeket, ha
megengeditek, hasznosítanám a látottakat.
- Persze, természetesen.
- Köszönöm szépen. További szép estét! –
hajolt meg, majd kilépett.
- Koreográfus a cégnél. – világosított
fel a rapper, mielőtt szólásra nyithattam volna számat.
- Nagyon csinos.
- Igen, az. Menjünk haza, rendben? Te
beszélhetsz a hülyegyerekkel, én meg lezuhanyozhatok.
- Oké.
Az úton egy szót sem szólt, láthatóan
nagyon foglalkoztatta valami. A dormban is, míg én átöltöztem ő ajtó másik
oldalának dőlve várt, aztán cuccait összeszedve a fürdőbe indult. Furcsa volt,
de nem tudtam, mit tehetnék, így nem piszkáltam, inkább Jackson szobája felé
vettem az irányt és bekopogtam.
- Igen?
- Yuseong vagyok.
- Gyere csak.
Beléptem a szobába. Jack az ágyán ült és
laptopját nyomkodta, hordozható nyomtatója pedig ontotta magából a képeket.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem.
- Semmit. Bam nincs itt.
- Tudom, a konyhában röhög JaeBumon.
- Akkor miért jöttél?
- Kettőt találhatsz.
- Hallgatlak.
- Próbálj jobban vigyázni az
indulataidra. Ha nem én lettem volna ott, most valaki talán kórházban feküdne,
mert túl erős volt a haragod.
- Vége a kiselőadásnak?
- Vége.
- Van még mondanivalód?
- Nincs.
- Akkor mehetsz is.
- Jackson!
- Nem, nem Jackson!!! – kelt ki magából.
– Tudom, hogy hülyeség volt, tudom, hogy nagy szar lehetett volna belőle, nem
ezt tanultam a szüleimtől, sosem voltam ilyen. Nem akartam, nem tudom, miért
löktelek meg, utálom magam érte, felesleges papolni hozzá. Sajnálom, bocsánatot
kértem, te meg olyan voltál, mint egy jégcsap. Van fogalmad róla, mennyire
megijedtem, mikor eltűntél, mennyire égő volt elbőgni magam a többiek előtt?
Kikészítesz, érted? KIKÉSZÍTESZ!
A végére már ordított. Köpni-nyelni nem
tudtam, csak álltam az ajtóban és figyeltem, ahogy könnyes szemmel, fejét fogva
próbál megnyugodni. ’Mi van veled, te nő? Nem zavar, ha megtámad valaki az
utcán, de beijedsz egy kiborult embertől?’
Nagy levegőt vettem, mellé ültem és
átkaroltam.
- Sosem vigasztaltam senkit, nem tudom,
hogy kell. Csak azt mondhatom, hogy nincs baj.
- Hozzád bújhatok?
- Olyan aranyos, hogy tényleg minden
alkalommal megkérdezed! – nevettem fel. – Persze!
Ölembe hajtotta fejét, mélyeket
sóhajtott, miközben ő combomat simogatta, én pedig haját és hátát.
- Tudom, hogy haragszol rám.
- Nem haragszom. Csak téged féltelek.
Önmagadtól, nagyrészt.
- Tényleg? Nem vagy dühös?
- Nem vagyok.
- Gyere, mutatok valamit!
Olyan hirtelen ugrott fel, hogy kis
híján összefejeltünk, de azért megúsztuk a dolgot.
- Csukd be a szemed!
- Tényleg?
- Tényleg.
Szekrényéhez húzott és kivett mögüle
valamit, majd mögém állt, hogy letakarja szemem.
- Még nincs kész, de szeretném megmutatni,
mert te kritikus vagy, BamBam meg mindent imád.
- Rendben…
- Nyisd ki a szemed, és ha megszoktad a
fényt, szólj.
Hangja izgatottságról árulkodott, amely
rám is átragadt. Megfogtam kezét és elemeltem szememtől. Óriási tabló volt
nekidöntve a szekrénynek, rajta kismilliónyi kép, különböző méretekben,
többféle anyagra nyomtatva. Akadt polaroid, textilre nyomott, és fénypapíros,
de még rajzolt is.
- Na?
- Elképesztő.
- Biztos?
- Tuti. Ez már így is tökéletes.
- Nem, még nem teljesen. De nemsokára.
- Hát ezért a képek…
- Igen. Kép lesz a képben. Már látni az
alapjait. De a forma még nem jó.
- Milyen forma lesz?
- Az titok.
- Ne már!
- De. És most el is dugom. – öltött rám
nyelvet.
- Miért rejtetted el?
- Az első debüt utáni évfordulóra lesz.
Meglepetés a csapatnak.
- Kedves gesztus. – mosolyogtam.
- Köszönöm. Csukd be a szemed! – mondta, majd elrakta művét és hozzám
lépett. – Még ne nyisd ki! Akkor minden okés köztünk?
- Igen. Csak ne csinálj butaságokat.
- Hmm... – arca egészen közel került
enyémhez, éreztem a hümmögés alatt kifújt levegőt arcomon. – Még ne nyisd ki! –
súgta, miközben homlokát enyémhez érintette. – Nem akarlak megcsókolni.
- Akkor ne tedd.
- De meg akarom tenni.
- Ez így zagyvaság.
- Tudom. De így van.
- Tudom… A derekamon van a kezed.
- Tudom.
- Nem kéne.
- Tudom.
- Tudsz mást is mondani?
- Tudok. Megőrülök érted.
- Akkor inkább ne beszélj.
- Rendben. – lehelte.
Kinyitottam szemem, hogy láthassam
arcát. Sütött róla a fájdalom, a vívódás. El akartam lépni tőle, hogy
könnyítsek döntésén, de megragadta csípőmet és magához szorított.
- Ne menj el, kérlek!
- Muszáj.
- Nem, most nem.
- De, különben butaságot csinálsz.
- Ez most nem az. Ha nem csókolhatlak
meg, ha nem foghatom a kezed az utcán sétálva, legalább akkor hadd érezzem úgy,
hogy a tiéd vagyok, amikor hozzád bújok. Ne vedd ezt el tőlem, kérlek!
- Nem veszem el, ide bújhatsz. Csak ne
így. Tedd a fejed az ölembe, karolj át, vagy húzz magadhoz, mikor leülünk. Ez
több, mint bújás. Kínzod magad és engem is.
- Téged? Hogy kínozhatnálak ezzel téged?
Rosszul esik? – pattant fel a szeme.
- Nem. Nagyon jól esik. Pont ezért olyan
rossz.
- Mark?
- Igen.
- Szereted?
- Mint téged.
- Engem szeretsz?
- Mint Markot.
- Paradoxon.
- Tudom. De csak így tudom mondani.
- Tudom.
- Mindkettőtöket másképp szeretlek,
mégis ugyanúgy vonzotok.
- Csak egy pillanatra kellene, hogy
jobban vonzalak. Csak egy pillanatra. Csak egy csókra…
- Jackson, nem! Nem lehet. Kérlek, ne!
- Yuseong…
- Tényleg megint össze akarsz velem
veszni? Vagy Markkal?
- Nem. Egyetlen percre magaménak tudni.
– Hangja határozott volt, testbeszéde világosan érthető. Keze derekamra és
tarkómra siklott, tekintetét enyémbe fúrta, miközben magához húzott és ott
tartott. Ajka ajkamhoz ért, szeme becsukódott. Finoman csókolt, reakciómra
várva. Gyomrom összerándult s mintha lepkék tömkelege próbált volna teret
nyerni magának. Szívverésem felgyorsult, lélegzetem elállt, szédülni kezdtem.
Nem akartam átengedni magam az érzésnek, nem szabadott, hatalmas kalamajka volt
kilátásban, mégis… Szemem lecsukódott, addig mellkasán nyugtatott kezeim egyike
tarkójára tévedt, amitől felbátorodott. Még szorosabban vont magához, mindkét
kezét végigvezette fenekemen, combom felső részénél erősen tartva felemelt, míg
én vállán tartottam meg magam alkarommal, lábamat pedig keresztbe fontam
derekánál. Nyelvét végighúzta ajkamon, hogy utat kérjen majd finoman beszívta
alsó ajkam. Nyelve táncot lejtett az enyémmel, keze egyre szorosabban fogta
combom. Kapkodtuk a levegőt, közelségünk nem bizonyult elégnek. Életemben először
kívántam ezt. Nem csak az ölelést.
A csókot, az érzelmek vadságát is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése