17.Fejezet

Dél környékén ébredtem, JiYong még mélyen aludt, álmában koreaiul motyogott. 'De cuki!'

Kisétáltam a konyhába, ittam egy pohár vizet, ezután megfürödtem és nekiálltam tanulni. Nagyon, nagyon, nagyon gyorsan akartam megtanulni a nyelvet, hogy minél hamarabb megkönnyíthessem a fiúk dolgát. Hiszen, ha nem kell külön energiát fektetniük abba, hogy angolul beszéljenek hozzám, akkor talán kevésbé lesznek fáradtak a turné alatt. És ha még a környezetüket is rendben tudom tartani, egy pici segítséget is jelenthetek nekik. Tudtam, hogy nem sok, amit nyújtani tudok, de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni értük. Elvégre befogadtak, segítséget és megértést nyújtottak, mikor senki sem keresett, hiányoltak azok helyett, akikhez ébredésem előtt tartoztam. Éreztem, az adósuk leszek míg élek, és boldoggá tett a tudat, hogy még ha idővel csak az emlékeimben is, de mindig hozzájuk fogok tartozni valamilyen formában, mert bíztak bennem, az idegenben, mikor senki más nem hitt az ébredésemben.

- Mit csinálsz, Kismanó?

- Jesszus! Megijesztettél. Tanulok.

- Még ilyenkor is?

- Mindig, ha tehetem.

- Bele fogsz bolondulni.

- Dae, te belebolondultál az angol tanulásába?

- Nem.

- Akkor én sem fogok a koreaiba.

- Te tudod. De ha valamit nem értesz, csak szólj és elmagyarázom. Rendben?

- Köszönöm szépen!

- Kérsz enni?

- Nem, köszönöm.

Arrébb tessékelt, majd nekiállt zöldségeket és húst darabolni, levest főzni. Alig fél óra alatt el is készült. Leült velem szemben és nyammogva, csámcsogva enni kezdett.

- Jó étvágyat!

- Köszönöm! Gyere, kóstold meg! - nyújtott felém egy adag tésztát a pálcikáján, majd egy kanállal levest adott a számba.

- Juj, ez forró. De nagyon finom. Mi a neve?

- Ez ramen. Ízlik?

- Igen.

Felállt, elkezdett valamit matatni a hátam mögött, majd elém tett egy tálnyi rament.

- Egyél, jót tesz! De meg ne várd, míg kihűl! Ezeket meg add ide, majd az úton tanulhatsz. Evés után segítek összeszedni, hogy mi kell, rendben, noona?

- Noona?

- Zavar?

- Nem, dehogy. Nagyon édes. És köszönöm az ételt!

- Mindig mindent megköszönsz...

- Mert így érzem helyesnek.

- Olyan aranyos vagy néha, mikor zavarba jössz. Totál más vagy, mint az itteni lányok. Kevésbé vagy gátlásos, mégis sokkal szerényebben viselkedsz. És az önbizalmad sem olyan nagy. Pedig szerintem lenne rá okod.

- Nem érzem indokoltnak, hogy bármire is büszke legyek. Eddig csak egy súly vagyok számotokra, amit furcsamód önként cipeltek. De nagyon igyekszem, hogy ez mihamarabb megváltozzon.

- Bolond vagy. Na, mindegy.

- Uuuuuuu, ez ramen? - lépett a be a levegőbe szaglászva YoungBae.

- Az. De nem kapsz. Noonanak főztem.

- De kérek!

- Nem jár!

- Olyanok vagytok mint két nagyra nőtt gyerek. Gyere Young, egyél ebből!

- Nem, nem veszem el a tiédet. Akkor inkább keresek valami mást. Tudom már! - szeme felcsillant, majd az egyik szekrényből előhalászott egy csomag kekszet. - Ennél jobbat főzni se lehet.

Ledobta magát a kanapéra, bekapcsolta a tévét és majszolni kezdte az édességet.

- Yuseong!

- Tessék?

- Ideülsz, ha megetted? Szeretnék veled beszélgetni.

- Persze. De előbb összeszedjük Daeval a csomagom. Tudom, hogy este startolunk. Így majd segíthetek nektek, mikor ti pakoltok.

- Ne már!

- De. Nyávogást nem fogadok el. - dobtam felé egy gunyoros mosolyt.

- Segíthetek én is?

- Nem, csak én segíthetek neki! - kiáltott fel DaeSung.

- Jól van, na! Nem kell leordítani a hajam.

Miután végeztünk elmentünk, hogy bepakoljuk a cuccaimat egy új bőröndbe. Ezalatt szép lassan mindenki kiszivárgott a nappaliba és traccspartiba kezdett a társaság. Beszélgettek az útról, az első állomásról, a várható tömegről és hogy hogyan fognak engem megmagyarázni. Mert azért az feltűnő lesz, hogy én velük utazom, de a többi táncos nem, viszont ragaszkodtak hozzá, hogy velük maradjak.

- Kész vagytok? - nézett fel Ji, mikor a nappaliba léptünk.

- Igen, minden bepakolva.

- Egy valami még nincs rendben.

- Mi?

- Gyere csak, csüccs ide! - ütögette meg magával szemben az asztalt.

A többiek köré gyűltek, míg én kétkedve helyet foglaltam az asztalon.

- Van számodra valamink, amit szeretnénk, ha mindig hordanál. Mivel sokat hangoztatják, hogy BigBang üdvöske vagy és mi úgy érezzük, szinte családdá kovácsoltál bennünket, tartani fogunk egy sajtótájékoztatót rólad a harmadik állomás után itt, Seolban. Ezen bejelentjük majd, hogy közel kerültél mindünk szívéhez és innentől a csapathoz tartozol a közéletben. Ez azt jelenti, hogy eljössz velünk mindenhova, jelen leszel a fellépéseinken, gálákon, rendezvényeken. És ezt itt, a mai naptól kezdve szeretnénk az ujjadon látni. Illik a miénkhez. - nyújtott át egy kis dobozkát, melyben egy gyűrű pihent. Csodásan kidolgozott vastag fehérarany karika, rajta a srácok nevének kezdőbetűivel, a csapat BB jele közt pedig egy apró kővel.

- Ez gyönyörű, de nem tudom, elfogadhatom-e. Nem lesznek érte mérgesek az emberek?

- De, picit, eleinte. De megéri. Kérlek, fogadd el!

- Köszönöm fiúk, szeretlek benneteket.

- Azt hiszem elég egyértelmű, hogy mi is téged. - szólt mosolyogva T.O.P.