25.Fejezet

- Nem, nem, nem, nem, Jackson, tegyél le! - kértem a fiút, mikor rájöttem mit is teszek éppen.

Azonnal reagált, finoman leeresztett a földig, két lépést hátrált és a csók hevétől zilált tekintettel várta az ítéletet.

- Jackson, ezt nem lett volna szabad.

- De megtörtént.

- Ugye tudod, hogy ez most...

- Butaság volt. - fejezte be mondatom. - Igen, tudom. De tudom, hogy most nem csak én voltam buta, tudom, hogy élvezted, hogy megcsókoltalak, tudom, hogy, még ha csak egy pillanatra is, de hagytad, hogy az érzéseid vezéreljenek. Tudom, hogy ez itt és most nem elég, de azt is tudom, hogy ez a perc örökre az enyém lesz, akkor is, ha nem velem töltöd az életed. Ha haragszol rám, megértem, de tudd, hogy soha egy pillanatig sem fogom bánni, hogy rávettelek, hogy érezz valamit.

- Tudom.

- Haragszol?

- Nem. Csak.... Nem tudom, mihez kezdjek most. Mármint, tudom, hogy nem tehetem semmisé, pedig az lenne a legegyszerűbb.

- Nem teszek úgy, mint ha nem történt volna meg, de megígérem, hogy eltemetem, megtartom csak magamnak, mint ahogy a YG-nél történteket is, ha megígéred, hogy nem leszel furcsa velem és nem hidegülsz el tőlem.

- Rendben.

- Rendben?

- Áll az alku. - nyújtottam felé kezemet, mire nevetve belecsapott, aztán magához ölelt.

- Tudod, hogy lökött vagy?

- Tudom. Tudod, hogy túl sok dolgot tudunk ma este?

- Tudom. - kezdett még jobban nevetni, mire én is elmosolyodtam.

Vigyorogva távoztam szobájából, hagytam, hadd dolgozzon a képekkel. Szobánkba lépve Markot az ágyamon ülve találtam, kezében néhány papírral.

- Szia! Hogy ment?

- Egész jól. Micsi?

- Próbáltam megtalálni az utoljára vett anyagrészt, de nem jött össze. Hogy rendszerezed te ezt?

- Témakör, alfabetika, időrend, tanulandóság mértéke.

- És el is igazodsz benne?

- Igen. Utoljára a melléknevekkel foglalkoztunk. A legfelső lap lesz.

- Bocsi, de azt hiszem kicsit összekuszálhattam.

- Semmi baj. Tanulunk?

- Megfordult a fejemben.

- Rendben.

Előhalásztam a lapot, átolvasta, hogy tudja, hol járunk aztán nekikezdtünk kiokosításomnak. Hatalmas szerencsének bizonyult, hogy fogékony voltam a nyelvre, így, ha egyszer már elmondott valamit, nem kellett ismételnie önmagát. Szerettem Markkal tanulni. Daráltuk a tananyagot, könnyen szót értettünk egymással, és, bár nehezített a dolgon, hogy koreaiul beszélt, egyre jobban beszéltem én is a nyelvet. Jól esett, hogy ennyire szívén viseli a nyelvtanulásom ügyét.

- Megint bámulsz. - szóltam rá vagy tizedszer, épp szótáramból felnézve.

- Bocsi! Azt hiszem, ennyi elég mára, már fél tíz van. Pihennünk kéne.

- Hmm... Rendben. Vacsi?

- Én most inkább kihagyom.

- Baj van?

- Nem, dehogy, nincsen semmi baj.

- Túlragoztad.

Felálltam és a konyha felé indultam, közben megsimítottam arcát.

- Yu!

- Igen?

- Ha jól sejtem, észrevetted, hogy megcsappant a kedvem, mikor eljöttünk a cégtől.

Bólintottam.

- Tudod, nagyon élveztem, hogy veled táncolhattam. Hozzám bújtál, nevetve. Ezt máskor nem tennéd. Tudom, hogy általában karót nyeltnek tűnök mellette, de hidd el, nem vagyok olyan merev, mint ahogy tűnik.

- Tudom, hogy nem vagy az.

- Miért nem tetszem neked?

- Tetszel nekem.

- Akkor miért nem vagy velem a próbatermen kívül is?

- Mert lefoglalod magad. Olvasol, zenét írsz, én pedig nem szeretnélek megzavarni a munkában.

- De! Kérlek, gyere oda. Szeretem, ha körülöttem vagy.

- Rendben. Legközelebb hozzád bújok olvasni. - mosolyogtam rá.

Mire visszatértem a zuhanyzásból már elnyomta az álom... FELÖLTÖZVE ÜLVE AZ ÁGYÁN... Nekiláttam, hogy levetkőztessem, legalább a pulcsiját levegyem róla. Mivel mindkét kezem foglalt volt, fejjel kellett megtámasztanom fejét, mire ébredezni kezdett.

- Yuseong...

- Itt vagyok. Emeld fel a karod!

Felemelte, aztán leejtette, nem ellenkezett, mikor elfektettem, segített levenni farmerját, hümmögött, mikor betakartam, aztán csuklómnál fogva magához húzott majd végleg elaludt. Egy darabig próbáltam elszabadulni, aztán feladtam és elaludtam. Reggel lágy hangjára ébredtem, ahogy nevemet mondta, arcomat simogatva.

- Yuseong! Kismanó! Ébresztő, kedvesem!

- Hmm?

- Nyisd ki a szemed!

Arca nem messze volt enyémtől, szemében boldogságot véltem felfedezni.Beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjek, mi lehet az oka. Egymás mellett feküdtünk ágyán, éjszaka valahogy takarója alá keveredtem. Szorosan bújtam hozzá, egy papírlap sem fért volna el köztünk.

- Jó reggelt! - suttogta.

- Szia! Ragaszkodó egy ember vagy, tudtad?

- Hogyhogy?

- Elaludtál ülve, ezért elrendeztelek. Cserébe magadra rántottál és nem eresztettél.

- Téged ébren sem. - bújt hozzám még jobban.

- Te kis óvodás... - nevettem el magam. - Mennyi az idő?

- Fél hat.

- Miért nem alszol még?

- Inkább téged néznélek. Olyan nyugodtan aludtál most. Éjjel egyszer sem beszéltél, nem mozgolódtál.

- Akkor hogy kerültem a takaród alá?

- Én takartalak be, hogy ne fázz. Nagyjából négy órája. Már ráállt a belső órám a hajnali álmaidra.

- Ezt hogy érted?

- Akkor szoktál a leginkább mozgolódni, néha beszélsz is, bár azt nem értem, azt hiszem, magyar.

- Bocsi! Talán jobb lenne, ha kiköltöznék a szobából.

- Semmi baj, nem zavar. Jól aludtál?

- Igen. Furcsa, de nem vagyok fáradt.

- Remélem, ennek én vagyok az oka. - mosolygott.

- Te jól aludtál? Nyúzottnak tűnsz.

- Soha jobban. - szusszantott becsukott szemmel.

- Na persze!

- Jobban esett nézni, hogy végre békésen alszol. És, különben sem tudtam volna aludni, mikor hozzám bújtál kis híján szívrohamot kaptam. Még sosem voltál ilyen közvetlen velem.

- Aludtam.

- Az álmában motyogó ember csak igazat mond. Az alvajáró azt teszi, amihez kedve van.

- Nos, most én is azt fogom tenni, amihez kedvem van. Először is, adok egy puszi ide. - mutattam homlokára. - Aztán iszom egy banánturmixot. Kérsz te is? Utána pedig elmegyek futni. Igen, az utcára. Nagyon unom a falat nézni. Szóval turmix?

- Igen. jöhetek?

- Persze.

- Akkor kezdheted a sort. - hajtotta oda fejét.

Vigyorogva megpusziltam, aztán kipattantam az ágyból és a konyhába indultam pizsamámban, ami egy nagyon rövid nadrágból és egy JB-től csórt izomtrikóból állt. Mark követte példámat, alsónadrágban és pólóban jött utánam. A konyhaajtóban elkapott, és forogni kezdett velem, nevetve próbáltam szabadulni tőle. Végül megcsikiztem, így kénytelen volt elereszteni. Csúfos vigyorral pattogtam a gyümölcskosárhoz, kikaptam négy banánt, a turmixgépbe dobtam őket, nyakon öntöttem tejjel és mézzel, majd bekapcsoltam a gépet. Mindeközben Mark folyton böködött, piszkált, csikizett és popcornnal dobált.

- Nyughass, vagy nem kapsz!

- Aaaaaaa... - tettetett megbánást, mire nevetni kezdtem. Megsimogattam fejét, ő elkapta csuklómat és ölébe rántott, hogy megcsikizzen. A lehető leghalkabban vinnyogtam és kapálóztam. Mikor végre abbahagyta kikapcsoltam a gépet, lekaptam két poharat a polcról és tele töltöttem őket. Az egyiket neki löktem, közben beleittam sajátomba. Jackson lépett a konyhába, fáradt fejjel, kábán sétál a hűhöz. Mélyen belemászott, aztán megállt egy pillanatra és kikapta fejét a hidegből, alaposan végigmért minket és kérdőn nézett rám.

- Szia, Jack! Pöttyet laposnak tűnsz.

- Nem tudtam aludni. Nem öltöztetek kicsit túl?

- Minden nap látom alsógatyában. Ez pedig az én pizsim. - illegettem magam. - Banánturmixot?

- Aha, köszi. Fuj, ez nem elég cukros. - húzta el a száját miután beleivott.

- Én is szeretlek.

- Akkor minden jó. Hogyhogy ilyen korán, Kisasszony?

- Elmegyek futni. Kedv?

- Akad. Akkor nem eszem. Szedd össze magad, kisanyám! Gyors vagyok.

- Nem ijesztettél meg.

- Gondoltam.

Megcéloztunk a térképen egy parkot, ami nagy volt és nagyjából egy kilométerre feküdt a dormtól, így rövid pihenőt iktatva a táv közepébe két kilométert futhattunk. Hatalmas versenyeket nyomtunk le a járókelők közt sprintelve, egymást lökdösve, akadályozva. Persze rendszerint én voltam az, aki utoljára nevetett. Egy kilométer embereket kerülgetve nagyjából másfélszeresére nőtt, és mivel még nem volt alkalmam szabadon sétálni a városban, rendkívül felszabadító érzésnek bizonyult.

Mihelyst megláttuk a parkot belekezdtünk a pihenő előtti utolsó nagy hajrába. Átrohantunk még egy kereszteződésen, persze keresztben, épphogy elérve még a zöld jelzést, és megálltunk a túloldalom, közvetlenül a parkbejárata előtt. Lihegve görnyedtünk össze, Jacksonról folyt az izzadság.

- Ez jó játék. – jegyeztem meg, mikor kilihegtem magam.

- Utállak! – nyögte be, még mindig majd’ kiköpve tüdejét.

- Köszi! – vertem vállba sértődött arccal.

- Ugyan már, tudod, hogy mennyire imádlak!

- Na persze!

- Yuuuu!

- Ez úgy hangzott, mint egy tehénbőgés.

- Én is szeretlek!

- Akkor minden jó.

- Aha. Bár az lenne. Te, Mark miért virított alsógatyában reggel?
- Mert úgy aludt.

- Ja, de nem szokása abban járkálni.

- Hát, gondolom inspiráló az alvós nacim. – röhögtem el magam.

- Az fix. – bólintott komolyan.

- Séta megy?

- Menekülj! – mordult fel, mire visítva kezdtem futni előle a parkban.

Hagytam, hogy utolérjen, elkapjon, pörögni kezdjen velem. Megbotlott és elestünk, de továbbra sem engedett el, inkább fölém kerekedett és felrántott a földről, hogy aztán vállára dobva sétáljon velem a hintákhoz.

- Te naaagy és erős bika!

- Mint atom.

A földre tett, beült az egyik hintába és maga elé húzott. Persze nem túl közel, nehogy félre értsék a helyzetet a körülöttünk lévők.

- Yuseong!

- Igen?

- Táncolj ma velem!

- Még nem is tudom a beosztásom.

- Egyelőre csak a miénk vagy, a srácokkal már dolgoztál.  Velünk is alkotsz valamit, aztán mikor hazaérnek a srácok átváltasz kétmércés rendszerbe. Itt is, ott is dolgozol majd, mi fogunk szállítani a cégek közt.

- Értem. Akkor táncolok ma veled.

- Köszi! – vigyorodott el.

- Eleget pihentél?

- Ne csináld már, eddig téged cipeltelek. Tudod, bika. – mutogatott magára.

- Puding!

- Energiatúltengéses.

- Még mindig jobb.

- Csak öt percet adj!

- Megkapod, rinyás!

- Én is szeretlek!

- Akkor minden jó. Addig sétálok.

- Jó, de ne veszítselek szem elől!

- Igenis, apuci!

- Szemtelen kölke! – vágott fenekemre röhögve.

Körbejártam a parkot, játszottam néhány labdázó fiúval egy picit, virágot szedtem egy csapat kislánnyal, aztán visszamentem Jacksonhoz.

- Tessék, virág.

- Ezt nekem kéne neked adnom.

- De én szedtem a hét törpével, tehát én adom. – mutattam a kicsik irányába.

- Akkor… Köszi!

- Mehetünk?

- Aha.

Kisétáltunk az utcára, megvártuk, míg zöldre váltott a lámpa és szabályosan átsétáltunk. Jackson nagyon nézelődött, aztán kiszúrt magának valamit és céltudatosan megindult. Egy magában álldogáló, könnyeit törölgető, enyhén túlsúlyos lányhoz lépett.

- Miért sírsz?

- Nem sírok. – mondta rá sem nézve Jackre.

- Hát, bármi is az oka annak, hogy „nem” sírsz, ez itt a tiéd. – nyújtotta elé a virágot, mire a lány meglepődve fordult felé. Ennek eredményeképp csak még jobban elkerekedett a szeme, hisz felismerte benne a GOT7 rapperét.

- Kö-kö-köszönöm! Köszönöm szépen! – hajolt meg.

- Gyere csak! – Jack közelebb húzta magához, elővette telefonját és lefényképezte magukat. – Hogy hívnak?

- Kim Yura vagyok.

- Kedves, drága, gyönyörű Kim Yura! Sose hagyd, hogy könnyet csaljanak a szemedbe. Ha mégis, csakis örömkönnyet. – Megpuszilta, meghajolt aztán felém indult. – Megyünk? – kérdezte, és futásnak eredt.

Annyira meglepett kedvességével, hogy alig tudtam magamhoz térni.  Akkor rámosolyogtam Yurára intettem neki Jackson után eredtem. ’Nicsak, egy kisangyal is elbújt benne.’