15.Fejezet

- Megint nagy lesz a felhajtás? – kérdeztem már Seung mellett, megszokott pozíciómban ülve a kocsiban.

- Nem biztos. Még mindig nagyon boncolgatnak, de nem rosszindulatúak a pletykák. Leginkább csak érdekli az embereket, hogy ki vagy és mit keresel mellettünk. Ha megint sokan lesznek, segítek átjutni a tömegen.

- Menni fog egyedül is, azt hiszem – mosolyodtam el.

- Csak ne szaltózz át fölöttük! – kuncogott.

- Megfontolandó. – húztam el számat. – Egyébként, te vagy a legfiatalabb, nem?

- De, miért?

- Olyan komoly vagy és felelősségteljes. Oké, hogy minden ember más, de társaságokban általában a legfiatalabb a nagyra nőtt gyerek. Te viszont, mintha terelgetnéd a többieket.

- Honnan veszed ezeket a kijelentéseket?

- A netről. Butának érzem magam az emlékeim, a múltam nélkül, ezért annyi infót próbálok magamba szívni, amennyit csak tudok. Már elég sok dolgot elolvastam rólatok, rajongói oldalakat is kerestem, pletykalapokat, és mindent, ami veletek kapcsolatos. Bár kikészít, hogy mennyi egymásnak ellent mondó cikket olvasok. Emellett szörfözök is, mindenfélét elolvasok, hogy képbe kerüljek a világgal kapcsolatban. Plusz elkezdtem önállóan tanulni a nyelvet, majd kiderül, mire mentem vele, mikor bemutatom a profnak.

- És mindezt mikor tetted? Csak mert egyszer sem láttalak a gépnél ülni.

- Éjszaka, mikor ti aludtatok. Nem alszom túl jól.

- Miért? Félsz nálunk? Vagy rémálmaid vannak? – hangja szinte kétségbeesett volt.

- Ami azt illeti, nagyon jól érzem magam veletek, de éjszaka csak a sötétséget látom. Az űrt a fejemben. Ha mégis elalszom, rémálmom van. De majd megbirkózom a dologgal, csak kell egy kis idő.

- Ne tégy úgy, mintha ez csak egy kis semmiség lenne. Ha rosszat álmodsz az nagyon is baj.

- Túlélem.

- De elfáradsz tőle, és ha kimerül a szervezetet, kimerül a szellemed is. Nemrég olvastam, hogy hipnózisos módszerrel felidézhetők régi emlékek. Foglalok időpontot egy jó psichoterapeutánál és holnap elmegyünk.

- Nem biztos, hogy jól járunk, ha elkezdek emlékezni.

- Ezt hogy érted?

- Tegnap éjjel arról álmodtam, hogy egy fiút tanítok puszta kézzel harcolni az életéért.

- Bevallom, nem egészen értem ezt a mondatot. Meséld el pontról pontra az álmot!

- Rendben. Bár azt hiszem, hogy jó ötletvezetés közben hallgatnod engem.

- Nem lesz baj, gyakorlott vagyok már.

-Hát jó… - Elmeséltem neki mindent úgy, ahogy álmomban történt. – Nem tudom, megtörtént-e ez, de riadtan ébredtem fel.

- Most már biztos, hogy elviszlek a dokihoz. Tudni akarom, mi van a múltadban, hogy valóban féltél-e mindig.

- Erről honnan tudsz?

- Beszélgettünk a fiúkkal, míg te fürödtél. Yuseong, mindenki tud mindent, ami veled történt, mióta nálunk vagy. Vagyis, nem biztos. Ji valamiért nagyon kuka, ha rólad van szó.

- Hmm. – megvontam vállamat és kinéztem az útra.

- Kérdezhetek valamit?

- Kérdezz.

- Gondolod, akkor is rémálmodnál, ha valamelyik bátor melletted aludna?

- Nem tudom. De lehet, hogy lilára verném.

- Akkor JiYongot kapod. – nevetett teli torokból.

- Ráférne egy gyepálás?

- Néha kijárna. Akkor egyedül sétálsz?

- Ha lehet melletted, nem mögéd bújva.

- Egy próbát megér.

Ezúttal nem volt olyan nagy a tömeg, mint a tegnap, de azért így is vártak ránk bőven. Egyszerre szálltunk ki a kocsiból, megvártam, míg mellém ér, majd a tömegen átvágva bementünk az épületbe. Nem is volt olyan vészes, mint vártam. Senki sem akart megakadályozni abban, hogy eljussunk az ajtóig, inkább kíváncsi tekintettel kísértek bennünket, miközben – gondolom én – kérdéseket tettek fel. SeungHyun és én sem szólaltunk meg. Az előcsarnokban csatlakoztunk a többiekhez. T.O.P elmondta, hogy most mindenki átöltözik, aztán találkozunk a kettő-tizennégyes próbateremben. Mindez egyszerűnek hangzott és a nem is lett volna vele problémám, ha lett volna 214-es próbaterem. Csakhogy nem volt, hiába kerestem, ezért odaléptem az első arra járóhoz.

- Ne haragudj, beszélsz angolul?

- Igen. Mi a baj?

- Eltévedtem. A 214-es terembe kéne eljutnom, de nem találom.

- Nos, olyan nincs, viszont a második emeleten akad egy tizennégyes terem. Jól tudom, hogy a BigBanggel vagy? Láttalak a tévében.

- Igen. Elnézést a kellemetlenségért és köszönöm a segítséget. – hajoltam meg.

- Nem tesz semmit. De inkább elkísérlek, nehogy elvessz útközben. Egyébként tudsz róla, hogy nagyon pici vagy?

- Igen, tudok. – mondtam elpirulva.

- Egyébként Tablo vagyok. A te neved?

- Yuseong.

- Nagyon szép neved van, tudtad?

- Köszönöm szépen.

- Táncolni fogsz a srácokkal?

- Hát, gondolom. – mosolyogtam.

- Itt vagyunk, tessék. – nyitott ki nekem egy ajtót a férfi. – Ha legközelebb elvesznél, csak hívj fel! – kacsintott rám, majd a kezembe adott egy papírkát.

Megköszöntem a segítségét és beléptem a terembe. A fiúk már melegítettek, beszálltam közéjük, alaposan átmozgattam mindenem. Ezután a többiek kérésére eltáncoltuk az előző esti koreográfiát Jivel. Néhány mozdulaton javítottunk, hogy jobban nézzen ki, majd meghallgattuk YoungBae Eyes, nose, lips című dalát. Csukott szemmel magamba szívtam minden hangot, miközben mozogni kezdtem. Az első pár lépés után éreztem, hogy Young is csatlakozott hozzám, a srácok pedig néznek bennünket. Egész nap ugyanazon a koreográfián dolgoztunk, gyakoroltunk, javítottunk, mindenkinek volt valami ötlete, végül mégis a legelső mozdulatfolyamhoz kanyarodtunk vissza, mivel a felvételeken az tűnt a legjobbnak. Elküldtük YG papának, majd Younggal pihegve dőltünk el a padlón. Valaki vizet nyújtott nekem, de nem BigBanges volt. Nem ismertem és megijedtem tőle, de tudtam, nem szabad gyorsan mozdulnom, így inkább a földön maradtam és szótlanul vártam, hogy beszélni kezdjen.