Visszafelé csend honolt az autóban. Az
anyósülésen felhúzott lábakkal ülve, hátamat az ajtónak támasztva figyeltem
SeungHyunt. Aggodalmas arccal, végig a vezetésre koncentrálva igyekezett
tudomást sem venni tevékenységemről.
’- Legyen a jó hír az első.
- Rendben. A kisasszony minden sérülése
begyógyult, a csontok összeforrtak, bár a térde gyakorta fájhat majd a jövőben,
de reményeink szerint nem lesz nagy a kín. És akkor most a rossz hír… - az
orvos vett egy mély levegőt, láthatóan nem szeretett ilyesfajta dolgokat
közölni a beteggel. – Az első MRI-nél úgy tűnt fizikálisan minden rendben van
fejben, a mostani viszont ellentmond ennek. A hölgy hosszú távú
memória-központja sérültnek látszik a felvételeken. Ez azt jelenti, hogy
feltehetőleg sosem fog emlékezni a múltjára. Természetesen van rá esély, hogy
idővel visszatérnek bizonyos emlékképek, de teljes mértékben, valószínűleg
soha. Nagyon sajnálom. Az effajta betegeknek általában azt javasoljuk,
kezdjenek új életet, és ne kutassák a múltjukat, így nagyobb az esélye, hogy
előjön egy-két emlék. A beidegződött dolgok, mint olvasás, írás, beszéd, nyelvtudás
amennyiben elég ideje beszéli a nyelvet, és bizonyos tevékenységek, például
főzés és hobbik csak ritkán sérülnek, így valószínűleg a teste emlékszik
ezekre. Sokáig aludt, ezért a következő néhány napban, azt javaslom, pihenjen
és próbáljon beilleszkedni a környezetébe. – SeungHyunra nézett – Kérem,
gondoskodjon róla, hogy vitamint szedjen és rendesen egyen, naponta legalább
háromszor, hogy visszanyerje az erejét.’
Rendesen mellbevágott a doki híre. Talán
sosem fogok emlékezni és még csak foglalkoznom sem szabadna a dologgal. Na ja,
könnyű azt mondani. De most nem ez foglalkozatott a leginkább, hanem ami a
parkolóban történt. Már akkor észrevettem, hogy valami nem okés, mikor
SeungHyun a papírokat töltötte, ugyanis a nővérkék csillogó szemmel,
millió-wattos mosollyal és erősen vörös arccal bólogattak minden egyes szavára.
Akkor arra gondoltam, talán csak túl jóképű. Ám amikor a mélygarázsban több
tucat tini lányka próbált meg minél közelebb férkőzni hozzá, engem pedig
eltávolítani, nos, akkor erősen meglepődtem.
Ő szorosan magához vont és a lökdöső tömegen átsegítve a kocsiba
ültetett, majd „átúszott” a másik oldalra s mikor beült, mivel én lesokkoltam a
dologtól, becsatolta az övem.
- SeungHyun, kérdezhetek valamit?
- Kérdezz… - hangzott az elmélázott válasz.
- Kik is vagytok, ti öten igazából?
- Ezt nem lehetne inkább otthon?
- Rendben… Akkor csak annyit mondj, most
hova viszel? Mert, hogy nem a kiindulópontra, az tuti. – Mondtam a szélvédőn
kinézve.
- Kell neked néhány dolog, mert nincs
semmid. Nem mertünk nélküled vásárolni mást, csak pizsamát.
- Okkkééé – mondtam kétkedő hangsúllyal
elnyújtva a szót. A rám aggatott szürke, mellesleg a kelleténél vagy öt számmal
nagyobb melegítőn és pólón végignézve jogosnak találtam a dolgot.
Elgondolkoztam, vajon milyen ruhákat
hordok, milyen dolgokat szeretek, s mire föleszméltem megálltunk egy hatalmas
üzletközpont előtt. Mit hatalmas?! Gigantikus!
- Várj, te most komolyan berángatsz ide
sátornak öltözve? – nevettem fel.
- Kénytelen leszek, mivel nem tudom a
méreteid. – vigyorgott vissza.
- Hát azt én sem. Egyébként, ez kinek a
ruhája?
- Az enyém. A kedvenc melegítőm, úgyhogy
vigyázz rá! – kacsintott rám.
- Hmm. Akkor go! – mondtam vidáman.
Besétáltunk a központba és célba vettük
a mozgólépcsőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése