2.Fejezet

Rá kellett döbbennem, hogy nem tudom a nevem. Sem az életkorom, a lakhelyem vagy, hogy mi az anyanyelvem. Még csak nem is rémlett. Hogy lehet ez? Létezik, hogy mindent elfelejtsek önmagamról? Kezdtem kétségbe esni, ám rájöttem, hogy a férfi még mindig engem néz, így megnyugtattam magam és gyorsan feleltem.
- Nem emlékszem semmire. Sajnálom.
Oh, igazán nincs semmi gond, megesik az ilyen néha. Tudja, erős trauma érte többek közt a fejét, ez okozhat némi emlékezet kiesést, ami idővel valószínűleg eltűnik.
- És mi van, ha nem? – néztem rá kérdőn, ám válasz helyett csak egy bíztató mosolyt kaptam. Pár másodpercig csak nézett, mintha keresne rajtam valamit, így volt időm jobban szemügyre venni. Jól ápolt őszes haja és szakálla, enyhén ferde orra, - bizonyára eltört még fiatalabb korában -, és kíváncsiságtól csillogó, sötétbarna szeme volt. Kék inget, csíkos nyakkendőt, tört-fehér farmernadrágot viselt, és ahogy a fotelban ült, akárha egy tudóssal ülnék szemben – egyenes hát, keresztezett lábak, ujjai összekulcsolva. Eszembe jutott, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok és miért, így hát elkezdtem én kérdezősködni.
- Megmondaná, kérem, hogy hol vagyok?
- Dél-Koreában, hölgyem.
- Értem. És, esetleg, hogy kinek a lakásában?
- Oh, hát persze, hiszen Ön még nem is találkozott velük. Kérnék egy percet!
Felállt, eligazgatta ruháját, majd kiment. Füleltem, próbáltam hallani merre megy, mit csinál. Sutyorgást hallottam, majd több pár cipő kopogását a padlón. Kész kis tömeg tart felém- gondoltam, miközben igyekeztem gyorsan rendbe szedni magam. Azért mégsem láthat álomittasan, összezavarodva, bárki is a jótevőm. Kapkodva összekötöttem a hajam a csuklómon talált hajgumival, kisimítottam a ráncokat a takarón, pólómon, megdörzsöltem arcom, egy kis pírrel próbálva elfedni nyúzottságom, és csak remélni tudtam, hogy javítottam a helyzeten.